Hallgattam a minap egy online rádióműsort (hát ja, rádiót mint olyat, nem hallgatok), ahol a mindenféle nyelvtani logikátlanságokat listázták, meg a tipikus nyelvi hibákat. Igazából nem bírom az efféle nyelvtan-nácizmust, tudniillik a nyelv az nem egy szótár plusz egy szabálykönyv, hanem alapvetően egy struktúra, egy logikai szerkezet, amit aztán kitöltünk szavakkal és mondatokkal, a szabályok nem kőbe vésett (gránitszilárdságú, you know) törvények, hanem a struktúrához alkalmazkodó, azzal változó sorvezetők.
És akkor innen jutott eszembe egy múlt századi élmény. Volt az a rövid intermezzo az éltemben, mikor magyar szakos is voltam, tényleg nem tartott sokáig, az első félév végén leraktam a vizsgáimat, alapvetően tök jó eredménnyel, aztán leadtam a szakot. Mert utáltam akik és ahogy tanítanak ottan, de a nyelvi bokaficamnak három olyan példája is szembejött rövid magyaros karrierem alatt, amikre máig emlékszem.
Az első kettő két nyelvésztől származik. Mindketten tanszékvezető professzorok voltak, csak az egyikük e lapvetően értelmes fazon, a másik meg egy öntelt hólyag. Az elsőtől származott az a bon mot, valami előadásán, hogy "akkor ezt most inter fogom pretálni". Nyilván viccelt, mert mindenki majd elaludt már a teremben, és gondolom gondolta, hogy ettől a fejünk majd fel lesz kapva.
A második, a hólyag, meg egyszer azt találta mondani, valami cirkalmas és közepesen értelmetlen mondatszörnyeget felböfenntése után, hogy "de nem akarok itt terminus technikusokkal dobálózni". Vagyis hogy nem akar szakkifejezésekkel villogni, de ezt is egy latin szakkifejezéssel bírta kimondani, vagyis előállította a tökéletes öncáfoló kijelentést. És láthatóan, érezhetően nem viccnek szánta, mert nyilvánvalóan fel sem tűnt neki, mi is röppent ki fogai kerítésén.
A harmadik pedig egy magyar szakos évfolyamtárs volt (első év, első félév, szóval ahogy én, ő is épp akkor jött valami lepukkant szakközépből), aki valami szeminárium után előadta, hogy márpedig ő jól megtanulta, a -ni végződés az a főnévi igenév (azaz infinitívusz, de nem akarok itt terminus...) jele, ami ni-re végződik az főnévi igenév, és pont. Enni, inni, aludni, dugni, mondtam én, ez oké, de mi van azzal, hogy mondjuk kölni, néni, zokni? Kicsit elgondolkodott, és azt mondotta, hogy hát ja, igazából azok is. Elvégre a szabály az szabály, ő meg tudja a szabályt, ezek meg biztos igékből származtatott főnevek, szóval vehetjük őket főnévi igenévnek. Na, itt lett vége a beszélgetésnek.
Mert a nyelvtani szabályok sokszor inkább leíró, mint normatív jellegűek. A nyelv az, ahogy az emberek beszélnek, és nem az ami a nyelvtankönyvekben van. Péda: én azt mondanám "lehet, hogy indulni kellene", de ma már az az általános, hogy "lehet indulni kellene". Nekem kissé sérti a fülem, még mindig, de egyre inkább ez norma, a nyelvet nem az Akadémia vonatkozó intézetében csinálják, hanem a buszon, a kocsmában, a vásárcsarnokban.
Szóval nem ér nyelvtan-nácinak lenni, de ér röhögni, kifacsart szerkezeteken, a nem szándékolt bakikon.
Na ennyit mára az okoskodásból, a következő posztban majd megint írok valami trágár-vicceset, kitekerve a nyelvet, naná.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése