Japánban tegnap tartották a felnőtté válás napját. Remek, ilyen nálunk is lehetne, hátha használ valamit, és az ember életéből nem marad ki a felnőtté válás egy része. Ja, magamról is beszélek, de találkoztam az elmúlt hónapokban olyan hatvan felé araszoló pasival, aki szintén elfelejtett felnőtté válni, de ebben legalább osztozott a huszonéves fiával.
Persze lehet, hogy a szivárványszínű kimonók meg a nagy hordó szakék azért olyan sokat nem jelentenek, nálunk mondjuk érettségi bankettek vannak, öltönyben, kicsit büszkén, és elég hamar elég részegen, legalább is én még nem hallottam olyan bankettról, ami nem az "italozni kezdtünk a teraszon, nem tudom hogy kerültem haza, de valószínűleg lehánytam egy taxist..." fordulattal ért véget.
Érdekes, hogy a diplomaosztóim után már nem volt buli (na jó, az első előtt igen, és egy csaj pofán öntött egy pohár vörösborral, de nem azért, mert zaklattam hanem mert nem az elvárt mértékben), az ELTE-s alkalomra már konkrétan térdnadrágban mentem, tekintettel a júliusra.
Plusz úgy érezhettem - tudja azt már a fene, húsz év után - hogy huszonhét évesen már elég felnőtt vagyok, nem kell ezt kánikulában öltönyviseléssel súlyosbítani. És hát lehet, hogy tévedtem, egy részem valahogy máig nem nőtt föl, pedig tényleg messze már a húszas évek. most mindjárt az következik, hogy nem engedek a 48-ból, hogy a fene enné meg.
origo.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése