Föl dzsedik, proletárok!

Itt jön május elseje, állítólag a munka ünnepe, de idén inkább a munkanélküliségé, majális sem lesz, pedig gyerekkoromban azt nagyon bírtam. Törökméz, kókuszos lófasz meg műanyag játékok, és elég volt egyszer hánynom a ringlispílen, hogy többet senki ne akarjon rábeszélni.

De ha nem lenne vírusos gazdasági válság, akkor se jelentene az egész semmit, azt meg pláne nem amit eredetileg. Munkásmozgalom egyszerűen nem létezik, vannak munkások, és vannak mindenféle mozgalmak, de e kettőnek nemigen van metszete. A szakszervezetek is csak némi tagsági díj, és a karácsony előtt akciós zselés szaloncukor formjában képződnek meg a dolgozó tömegek számára. Szóval ez a munka ünnepe dolog, persze a legtöbb ünnephez hasonlóan, már rég nem bír érvénnyel az éleünk kontextusában, valójában pont annyit jelent mint március 15 vagy október 23, azaz nem kell dolgozni (ha épp van hol), nincs nyitva a teszkó és Bud Spencer-TerenceHill filmeket ismétel minden tévécsatorna. Na jó, a Diszkoveri meg a Nesönöl Dzsiografik azok nem, ők autófelújitós és Hitleres sorozatokat ismételnek.

Sőt, a társadalom erősen szekularizált többségének a vallási eredetű ünnepek (karácsonyi pünkösd húsvétkor, meg hasonlók) is a "teszkó helyett badszpenszer" paradigma mentén írhatók le, azzal a különbséggel, hogy Jézus születése és halála kapcsán szinte kötelező rokonokat látogatni, pünkösdkor meg nem, mert arról kevesen tudják, hogy mi is. Mondhatni a pünkösd még az adventnél is észrevehetetlenebb, mert adventi koszorú még olyannál is előfordul, akik amúgy a Repülő Spagettiszörny Egyházának pasztafariánus tagjai, de a pünkösdnek még egy nyomorult kokárda sem jutott. (Pedig fergeteges pünkösdi bulikat lehetne rendezni, például jelmezversennyel, ahol szentléleknek vagy kiáradásnak öltöznének a partizók, és mivel eredileg szent szellemről lenne szó, újrahasznosíthatóvá válnának a Casper-jelmezek is.)

De a május elseje is olyan mint a pünkösd, a többségnek nincs hozzá köze. Az 1866-os chicagói sztrájkra mifelénk soha nem is emlékezett senki, pedig innen a munka ünnepléssének dátuma, a sokféle néphagyomány meg valahogy kipusztult a lakótelepek betonján. A májusfákat nem állítjuk, csak lájkoljuk a képeiket a fácsén, azt meg csak a legsztahanovistább katolikusok (istenem, micsoda kifinomultam blaszfém képzavar!)  tudják, hogy 1955 óta Munkás Szent János ünnepe is ekkor van. Igy excathedrálta ezt XII. Piusz (leánykori nevén Pacelli bíboros), akit annira nem szeretünk a világháborús nem ténykedése okán,  XIII. Piuszt jobban bírtuk, pláne mert Jude Law játszotta. III. János Pált meg John Malkovich, ha valaki nem látta volna még az Új pápa című morálvizuál-orgiát, a már itt is tárgyalt Paolo Sorrentinotól.

És ha nincs májusfa, locsolkodás (ja, az máskor nem van), munkásmozgalmi sörvirsli vagy Szent János, sőt, még felvonulás sincs, amit gyerekként annyira utáltam, de ami a szadista, és lélekben őrmester tornatanároknak maga volt a kéjgázos mennyország, szóval ha mindez nincs, akkor mit ünnepejünk mindjárt holnap?

Hát részemről letudom e napot Joseph Heller születésnapjának nagy ünnepeként, aki nem csak A 22-es csapdáját írta (holott 1923-ban született), hanem az Isten tudja, a Valami történt vagy a Záróra című remek könyveket is. De 1904-ben e napon halt meg Antonin Dvorák, szóval belehet tenni az új világ szimfóniát, ami egy-két MOzart meg Vivaldi darab társaságában a komolyzene popzenéje.
Ám ha nem ragaszkodunk a május elsejéhez, ünnepelhetjük május negyedikét  is, hisz ez a Nemzetközi Star Wars Nap, egy hülye szóvicc miatt. Mert "az erő legyen veled" az angolul úgy hangzik, hogy "may the force be with you" a május negyedike meg "may the fourth", szóval ez a méjdöforsz ez elég ok, hogy akkor pont jövő hétfőn dzsedizzük össze magunkat egy messzi (Messi?) galaxissal.

Kínzó kérdések

1 .A párhuzamosok a végtelenben találoznak. De minek? Hisz nem is ismerik egymást, eddig csak elmentek egymás mellett, végtelen hosszan. Mi dolguk lehet hirtelen  a többi párhuzamossal?

2. A hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. Hogy a hazugot utol kell érni az rendben van, de miért kergetne valaki egy sánta kutyát? És mire föl ez a verseny?

3. Addig jár a korsó a kútra bla.bla.... De már az eleje is hülyeség. A korsónak nincs lába. Az a lábas.

4. "Áfás számla igényét, kérjük előre jelezze!" Ki írta ezt a tökéletes hexametert?

5. Honnan tudják a nők, hogy a szülés a legfájdalmasabb dolog, mikor még sosem rúgták őket tökön? (És honnan veszik a férfiak, hogy tökönrúgás az, miközben tolófájásokat legfeljebb a vécén élnek át?)

6. Miért van a férfiaknak mellbimbójuk?
7. Aki másnak vermet ás, maga esik bele. A sírásók mindig másnak ásnak, ennyire szar lehet nekik? (Illetve a mellékszál: Mi van ha beleesek egy lányba? Avagy a szerelem sötét verem?)
8. Ha hallgatni arany, miért nem bírok összekussolni magamnak egy rendes vagyont? (Biztos nem kelek korán, hogy leljek. És mire kimászom az ágyból, már tisztára süt a Nap, ami pedig fénylik, az már rég nem mind arany.)

9. Boldogok a sajtkészítők?
10. Ha a dinoszauruszok 165 millió évig éltek, akkor mi miért halunk meg jó sokkal a századik születésnapunk előtt?
11. Láttam a tévében, hogy vannak lila-fehér, meg barna-fehér tehenek is, de a teje az mindegyiknek fehér. Vagyis a tej a tehenek fehér részéből jön? És akkor a lila tehenek lilát kakálnak?
12. A kenyérnek is a héjában van a vitamin?
13. "Márminlunk, márminálunk babám..."éneklik a résszeg néprazosok, de hogyan kell márminálni? Az ilyen szekszuális dolog? És ha igen, lehet egyedül is? Mármint márminálni.
14. Sztravinszkij vagy Sosztakovics írta azt a szimfóniát (dácsára és baritonra), aminek az egyik első tétele úgy kezdődik, hogy: taaa-ratatatammm-tatamm-ta-ta-tt (kis szünet) tataratamm-tam-tam?
15. A bárányok embereket számolnak-e, ha nem tudnak elaludni?
16. Ha a gyep közepén vagy egy "Fűre lépni tilos!" tábla, az hogy került oda?
17. Ha a balett-táncosok vannak olyan tapintatosak, hogy lábujhegyen táncolnak, a zenekar miért játszik olyan hangosan?
18. Ausztráliában dél felé van észak?
19. A tejből készült író is szokott dedikálni?
20. buzi-e vagy?
21. A lovakat lelövik, ugye?
22. H a tudás hat alom, akkor  a tudatlanság mennyi?

Szétesküvés-elmélet

Az összesküvés-elméletekkel több baj is van. Először is az, hogy büszkén tanulatlan seggfejek terjesztik agresszívan a saját ostobaságaikat (olyanok, akik a fészbukról tájékozódnak a világ állásáról, profiljuk szerint "az élet iskolálájába" jártak, és láthatóan ott is megbuktak párszor), másfelől - és ez már következik az előzőből - nélkülözik az elemi logikát.

Mert ha a gyíkemberek, az ufókok, vagy a háttérhatalom annyra bénák, hogy Ifásgézafia Lajos a maga tizenkét év alatt abszolvált nyolc általánosával, meg a háromhetes vécépumpa-szerelői tanfolymával is rájön sötét üzelmeikre, és nyelvtanilag ugyan erősen támadható módon, de lelplezi őket, akkor összeesküvés heyett mégis inkább cipőfelsőrész-készítéssel kellene foglalkozniuk.

Mert  hát egy rendes összesküvés az olyan, hogy 5G-vel kemtrélezzük az embereket tudatbefolyásolásuk végett, nehogy észrevegyék, hogy épp elfoglaljuk a lapos földet, amit közben meg gömbölyűnek (ba jó, geoidnak) hazudunk, ha már a miénk a NASA, de az orosz meg a kínai űrkutatás is, és nekünk dolgozik minden rémhírterjesztő csillagász. Az indiai űrprogram az nem veszélyes a gömbölyű-földes, naprendszeres átverésre, ők úgyis csak Visnut keresik odafönn, esetleg Sívát vagy Ganésát, hátha valamelyikük meg tudja mondani, melyik mantra az űrlift Visnu bolygólyára. Ami szintén lapos (lásd: Terry Pratchett Korongvilág-regényeit), négy elefánt tartja, akik egy teknős hátán állnak.

Szóval egy rendes összeesküvés lényege, hogy nem tudunk róla, de ezek a béna háttérhatalmi idegen gyíkemberek, ezek inkább valami béna szétseküvést csinálnak, hiszen az internetes világháló webes felületein tele van a minden a lelelplezésükkel. A témában elmélyült, ám funkcionális analfabéta szakemberek pontosan felsorolják, hányféle gyíkember van, a Proxima Faszomtuggya Centauri melyik csillagáról érkeztek (nem ám egy bolygóról, ők már felette állnak az efféle földhözragadtságnak), és milyen válogatott módon szekszualizálják az embereket, egyfelől tudományos érdeklődésük okán, másfelől meg mert perverz állatok.

Nyilván a perverziójuk okozza vesztüket, hisz egyfelől kurva sok fényévet képesek utazni, technológiájukhoz képest a miénk pattintott kőbalta, de Lajos meg Alfréd, a részmunkaidős kukaszámláló három kattintás után leleplezik őket, pedig angolul is csak a gugli forítójukkal tudnak olvasni. Ami persze nem jelenti azt, hogy értenének is bármit abból, amit bárki bármilyen nyelven leírt, valahától mostanáig.

De nincs is rá szükségük, mert ők megvilágosodott spirituális mesterek, akiknek röntgenszemük, ulrahangfülük és paranoid skizofréniájuk van. És csak azért funkcionális analfabéták, mert holisztikusan szemlélik a világot, mindent egyben látnak, és egyszerűen túl vannak már rég az olyan pitáner dolgokon, mint a helyesírás, a nyelvtan általában, vagy pláne a józan ész. Lelplezéseik kozmikus érvényű tanítások, mikor Lajos azt posztolja zárt csopotjba, hogy a dihidrogén-oxid az öl, akkor tényleg igaza van, csak mi még sosem gondoltunk így a vízre. Pedig bele lehet fulladni, mint az közismert. (Lajos egy szellemi elődje szerepel a klasszikus viccben is, aki miután látja Jézust a vízen járni, csak annyit kiált oda neki: Mi van köcsög, még úszni sem tudsz?)

Az összeesküvés-elméletek leleplezői persze nem állnak meg egy-egy témánál, leleplezik az egész világot. Megtudhatjuk tőlük, hogy Newton találta fel a gravitációt, az előtte nem volt, hogy a koronavírust egy ellenvírussal kéne legyőzni, hogy a párna alá tett folyami kavicsok megvédenek a kozmikus sugárzástól vagy hogy a Netfilx a gonosz erők fegyvere, és az is kapcsolja ki, aki nem is felhasználója, sőt főleg azok, akik nem is ismerik. A biztonság kedvéért, bár arról nem esik szó, mi van ha a szomszéd nézi rajta a vámpíros sorozatot, csak egy vékony falnyira tőlünk.

De a lényeg az, hogy rendes konteósok szerint minden mindennel összefügg (miért pont Hitler születésnapján borul be az ég?), és nagyjából minden hazugság, a valóság a tapasztalat mögött van, ott dugdossák a tudjukkik.

Vagyis igazából a Mátrix egy dokumentumfilm, csak a gonosz gépek helyett a gonosz űrlények csinálnak belőlünk humán befőttet, mi meg csak hisszük, hogy eszünk, alszunk, vécére és postára megyünk. Igazából az egész egy szimuláció, amit a személyiségünknek gondolunk, az egy program, amit félrészegen írt egy távoli programozó, a csápjaival. Innen jön az összes szorongás, depresszió, kényszerbetegség, pánikroham, csak a paranoia az, amit magunknak csináltunk.

De ezen a ponton már felmerül az emberben a gyanú, hogy igazából egy meta-összesküvés tanúi vagyunk, azaz valakik (és innentől már nem tudjuk kik), talán a homoszekszuális néger zsidók Zoofil Tesvériség Felszabadítási Mozgalmának ügynökei állnak az egész mögött, akik állatokat szeretnek dugni, és e ténykedésükben útban van nekik a komplett emberiség. Az emberiség nem komplett részhalmaza meg ugye ők maguk. Szóval kiiratnak minket, éghajlatváltozással, járványal, Netfilx-el, trumpokkal, és akkor még több fényre nedvesedő állat lesz nekik.

Vagy... Vagy csak ezt akarják elhitetni a tényleg Másvalakik, akik egy kamu összesküvésel leplezett kamu összesküvéssel leplezik a saját valódijukat, vagy ez is csak álca?

Az a gyanús, ha valami nem gyanús, de ha gyanús, akkor pláne.

Az ókori szofisták és újkori nihilisták meg boldogan forognak a sírjukban.

Egy bajusz mind előtt

Tegnapelőtt volt pont 80 éves Giorgio Moroder olasz zenész/zeneszerző, aki nélkül állítólag nem lett volna olyan a 80-as évek diszkózenéje, amilyen volt, meg az elektonikus tánczenének neveztt izé, ami távol áll tőlem. Ezek miatt nem is lenne érdemes megemlékeznem az évfordulóról, mert a diszkót utálom mint a vaníliás spenótot, az elektonikus csapatás meg annyira nem érdekel, hogy még utálni sem tudom, egyszerűen nem fér bele az életvilágomba.

recorder.blog.hu

Moroder bácsi azonban remek filmzenéket szerzett a 70-es és 80-as években főleg, ezért az eurodiszkót ha meg nem is bocsátjuk, de legalább elnézzük neki. Elvégre akkoriban tényleg ő volt az egyik legprogresszívabb és mindenképp a legpornószínészbajszosabb szereplője a könnyűzene világának. Ma már inkább Mikulás-szerű, vagy egy kiöregedett pornszínészre hajaz, attól függően, hogy épp miyen arcszőrzetet szervez magának.

Igazából mindenki ismer néhány Moroder-szerzeményt, legfeljebb a neve nem ismerős, de a filmeken kívül műsorok szignáljaiban is rendre visszaköszönnek a témái. Nem tudom, hogy mennyire jók a zenéi, de hogy kulturálisan nagyot rúgtak a haladó vagy halódó nyugat seggébe, az tuti.

Terrortroll

Schmidt Mária néhai történész (igen, szerencsére még él, de már csak annyira történész amennyire én gipszkarton-szerelő) megint nagyot ment a fészbukon. A Terorr Házát (is) főigazgató állampárti troll most épp Rajk Lászlóba, az ifjabbikba rúg bele, ami azért különösen gusztustalan, mert az illető már halott.

Egyfelől felrója neki, hogy az apja, idősebb  László, a kommunista diktatúra belügyminisztere volt, és ezért nyilván a fia is valami sötét gazember lehetett. Sőt, biztos  ő tehetett arról is, hogy ki volt az apja.

Másfelől meg a szemére hányja (meg a saját billentyűzetére), hogy soha nem tudott szembenézni apja bűneivel, mintha ez afféle házi feladat lett volna. Pedig de, itt olvasható egy interjú vele. Úgyhogy a valahai történész epét hányásával eleve sok probléma akad.

Először is idősebb Rajk 1946-48 között volt miniszter, márpedig a Rákosi-féle diktatúra az igazából csak 1948-tól épült ki. Ezzel együtt aktív szerepe volt a '47-es kékcédulás (azaz elcsalt) választások bonyolításában, némely koncepciós perekben, de Rákosiéknál így sem lehetett jó fiú. 1949 tavaszán letartóztatták, jött a koncepciós per (számára igazából "ki mint vet, úgy arat" alapon), és még az év októberében ki is végezték, a nyilvánvalóan nála is kommunistább kommunisták. Akiknek ő ezek szerint nem volt elég kommunista, vagy nem az elvárt módon. Aztán már 1955.ben rehabitálták, ahogy ment Rákosi, végre el lehett temetni Rajkot rendesen. (És ebből a temetésből nagy tüntetés lett, aztán már egymást követték az események, hisz 1956 októbere volt.)

De akármit is tett a fater, ifjabb Rajk mindössze négy hónapos volt mikor letartóztatták, és kilenc, mikor kivégezték, tehát nem is ismerhette őt. 

Rajk László fiatalabban (Fortepan)

Ellenben ifjabb Rajk  - a néha történész asszonnytól eltérő utat járva - részt vett az ellenzéki mozgalomban a diktatúra éveiben, terjesztette a szamizdatot, szervezete a tiltakozást, és közben jelentősebb volt építésznek, mint Schmidt elvtársnő történésznek. Terror Maris Házigazgató Fő szellemi szabadfogalkozású volt a Kádár-rendszerben, a szerveződő demokratikus ellenzékhez meg annyi köze volt, hogy nem volt benne. De így harmincpár év távltából igen ízlésesen tudja utálni azt, aki nem volt hozzá hasonlóan kollaboráns, és a halottgyalázás ehhez képest már csak hab a torkán.

De mindegy is, Főigazgató Máriáról lepereg minden kritika, nem is érdemel több karaktert szerénytelen személye. Inkább szmebenézek azzal, hogy a dédapám a rosszabbik oldalon harcolt az első világháborúban, ezt Osztrák_magyar Monarchiának hívták, ami vicces, mert dédapám se oszták, se magyar nem volt, leginkább német. Nagyapám meg a kommunista rezsim hadseregében volt tiszt, a véreskezű légierőnél, aljasul szadista repülőgépek között, de legalább utált  katona lenni.

Én meg voltam úttörő. A Kádár-jugend tagja, vörös  nyakkendővel, szintén a kommunista diktatúrában, igaz lázadtam is néha, egyszer farmert húztam az úttörő-egyenruhához.

Posztnevezéktan

Régebbi mániám, hogy a jelen civilizációjának egyik alapvetése (hogy alapvető baja-e azt tudja fene) a névmágia, a dolgokat attól tekintjük létezőnek, hogy nevük van. A megnevezés által lesz a bármi, amiről meg nem beszélünk aaz nincs is. Így volt ez persze régebben is, minden rendes törzsnek és klánnak megvoltak a maga tabui, a kimondhatatlan izéi, amiket eldugtak tudatuk egy sötét sarkában, hogy csak a poztív dolgkról kántáljanak a tűz körül. 

De ma már vagyunk annyira virtuálisak, hogy nem elsősorban tabusítunk fogalmakat, jelenségeket, hanem csinálunk magunknak egy vágy- és akaratvezérelt realitást, néha már a józan ész sérelmére.  (Persze tabusítunk is, a faszt pénisznek hívjuk, a szart meg székletnek, de ezek már csak a tabu light kategóriát képviselik, mint afféle eufemizmusok.) Annyira nem vagyunk földhöz ragadtak, hogy rögtön az okostelefonunkhoz kapunk, ha már nem érzünk flasztert a lábunk alatt, és meglepődünk, ha nem látunk magunk körül autókat, hogy mi ez a rohadt sok zöld?

Talán a biológiai nevezéktan lehet a minta az újkori névmágiára, hisz azon sokszor vitatkoznak szakszerű emberek szakszerűen, hogy akkor most a legutóbb befogott folyami mókus vagy fanyűvő aligátor az önálló faj-e, vagy csak mellékága egy már beazonosítottnak. És onnantól lesz önáló faj, mikor hivatalosan is ráragasztják az ő latin nevét neki, hogy mondjuk "Alligator brutalicus széttépesensis" vagy "Sciurus blasphemicus vulgaris" (ez csúnyán káromkodó mókusok tudományos neve). És innentől van már egy új faj, ki lehet tömni a múzeumoknak, lehet róla doktorit írni és EU-s pénzekre pályázni a fajmentés okán, mert ha nem veszélyeztetett a faj, majd úgyis az lesz nemsoká.

És a mindennapi életünk is tele van egy csomó, csak az elnevezése által létező dologgal, íme néhány példa:

1. Rezsicsökkentés: Leánykori  nevén hatósági árszabályozás, csak azt nem lehet szórólapra meg óriásplakátra írni, a funkcionális analfabéták el sem tudnák olvasni, vagy ha megpróbálnák, csak az lenne a kérdés, hogy elalszanak vagy berúgnak-e, mielőtt a végére érnek. Ráadásul baromság az egész, mert nálunk egy csomó minden drágább most, mint akkor lenne, ha hagynák érvényesülni a világpiaci árakat, szóval a rezsiemelés lenne a pontos terminus technicus, csak az már nem lenne szómágia. Pusztán a tapasztalható tények konstatálása, de az meg olyan uncsi, nincs benne semmi trendi meg fenszi, és nem is szexi. Ez itt már a posztfaktuális, azaz tények utáni világ, OK boomer?

2. Fészbuk-csoport: A csoport szociálpszichlógiailag (de szép szó!) olyan emberi együttes, ahol a tagok ismerik egymát, van valami közös pont, ami összeköti őket, ezért aztán rendszeres közöttük az interakció, és a csoporthoz tartozás része az identitásuknak. Vannak persze formális csoportok, amiket valami külső kényszer definiál (iskolai osztály, munakahely, laktanya vagy börtön), de azért a csoprt az mégis azokból állna, akik ismerik, és - ne adj isten - még kedvelik is egymást. Na most, a fészbuk-csoportok között is biztos van sok ilyen, de még több csak nevében csoport, ahol ismernünk sem kell a többieket, találkoznunk sem kell velük, elég ha mindenkit érdekel a bélyeggyűjtés, a buddhista konyha, a macska-összezavarás vagy a vegán pornó. Ennél is szánalmasabb, mikor még közös érdeklődés sincs, csak mondjuk közös születési vagy lakóhely ("Szexárdon születtem, színésznőt szerettem"), valami életesemény ("Hánytam már  a hatvani vasútállomáson csoport") esetleg foglalkozás, ami ugye az esetek nagy részében nem fedi az érdeklődést ("Karosszérialakatosok egymás közt - Beszéljünk inkáb másról").
És igen, szerejük azt gondolni, hogy ezek tényleg csoportok, de nem, ezek csak egymásra hányt virtuális identitások, akik időnkét kommunikálnak egymással, de főleg azért egymás mellett. Közzétesznek mindenféle, rajtuk kívül senki mást nem érdeklő tartalmakat, hogy ha már  benne vannak egy "csoportban", akkor valakit talán mégis csak érdekelnek a tíz évvel ezelőtti nyaralás képei vagy a Háttérhatalom legújabb világvége-forgatókönyvének leleplezése.

Meg hát az van, hogy a fészbuk-ismerősök nagy része nem ismerős, csak attól tekintjük annak, mert így nevezzük a köztünk lévő alig-alig viszonyt, de sokukról nem tudjuk, van-e testvérük vagy gyerekük, mi a kedvenc filmjük, hova szeretnek utazni, milyen zenét hallgatnak vagy szeretik-e a sört? Pedig egy ismerősnél ezekből azért legalább kettő-három meg szokott lenni.

3. Fülkeforradalom: A forradalom az, amikor a nép magasról tesz a hatalom megszerzésnek (diktátor kezéből kicsavarásának) hagyományos módszereire, mint választás meg népszavazás, és kikelve tenger fájdama ellen, leginkább fegyert ragadva véget vet nekik. Na nálunk ilyen nem volt rég, az utóbbi évtizedekben meg pláne nem. A rendszervátás nem volt forradalom, csak átmenet (át is ment mindenki, aki csak tudott), 2010-ben meg aztán végképp nem történt semmi forradalmi, hacsak nem számítjuk annak, hogy az új döbrögik tudatalattija egyszer csak felcsúszott felettes énné.

Igazából már a "békés forradalom" kifejezésben is sántít valami, de szódával elmegy (és megvolt a napi képzavar), ám a fülkeforradalom egy értelmezhetetlen baromság, de szlogennek se jó, attól még nyomták mint vak a poharat. Vagy leverték mint süket a csengőt?

De a mostani rezsimnek van még néhány hasonló leleménye, egyik kedvencem a Békemenet, ami jól láthatóan a harci kedv fenntartását szolgálja. Pont mint a régi viccben amikor megkérdezik Hruscsov elvtársat, hogy lesz-e háború. (Mármint harmadik világ. Háború.) Erre a szovjet főtitkár azt válaszolja, hogy háború az nem lesz, de lesz itt olyan békeharc, hogy kő kövön nem marad.

Hát itt tartunk most.

4. Okostelefon: Okos telefon nincs. Van sokféle kütyü ami sokféle dologra jó, de az okosság egyelőre az ember differetia specifica-ja. Igazi mesterséges intelligencia sincs, csk fejlett, tanulásra, adaptálódásra képess programok, amik ár jól imitálják az emberi intelligencia megnyilvánulásait, de csak bizonyos helyzetekben.

A múltkor hallottam valam podcastban, hogy az AI-k nem igazán jók a stratégiai játékokban, mert mindig győzni akarnak, nem tudnak visszavonulni, beáldozni valamit egy későbbi nagyobb győzelem érdekében, és e tulajdonságuk elég könnyen kiismerhető. Azaz az emberi játékosok egy idő után lazán verik a gépit, az csak a sakk nagyon zárt rendszerében megy, hogy egy program legyűri az aktuális világbajnokot. Ott elég a big data meg a nagy számítókapacitás, de civilizáció-építős vagy hadviselős szimulációkban már nem tudják rugalmasan alakítani a stratégiájukat.

Na és ehhez képest a telefon minden, csak okos nem. Valójában a laptomom "okosabb" a telefonomnál, amennyiben sokkal több mindenre jó, de a valódi mesterséges intelligenciától messze vannak, mint Marci hevesen. Hiszen amit mesterséges intelligánciának nevezünk, az sem az még, inkább csak mesterséges, de ez a korlátozott AI sem a telefonunkon fut. És akkor ne is beszéljünk, az okosórákról, okoshűtőkről, okosautókról, okos szalámiszeletelőkről. Ezeknél az okos csak annyit jelent: menő. Trendi és kell neked, még ha most nem is tudsz róla.

Várom az okos vécépapírt, ami kiabál, ha szerinte nem törlök elég alaposan: "Még nem vagyok elég szaros, nem vagyok elég szaros!"

Pedig de, csak azért se egy újrahasznosított papírguriga mondja meg nekem, mikor vagyok rendben. (Volt egyszer egy botrány, mikor kidobott bibliákból csináltak vécépapírt, de kicsit slendrián módon, és a szövegből kisebb töredékek még a tekercsen is olvashatóak voltak. Van abban valami mélyen bizarr, ha az ember üldögélés közben ilyesmivel találkozik, mert még a legelszántabb vécén olvasók sem Bibliával, Koránnal vagy Bhagavad Gitával járnak trónolni, asszem nincs az a szorulás.)

És nyilván van számtalan eset, mikor az gondoljuk, hogy ha valamit nem nevezünk nevén, akkor az attól nincs is. Így lesz a visszavonulásból rugalmas elszakadás, a vereségből előkelő második hely, a szottyadt süteményből reform-szuflé, a molyrágta salátából vegyszermentes bio-kaja, a fekve hányásból művészi bohémság. De ezekről majd máskor.

Hozzám beszélsz?

Hát ki máshoz, senki sincs itt rajtam kívül. Látok embereket a tévében meg az ablakból, hogy mennek az utcán a fontos és sürgős valahovába, de azokhoz nem beszélhetek, elvégre nem vagyok hülye. 

A tükörben viszont van egy ismerős faszi, és mindig mikor odanézek, látom hogy engem bámul, innen gondolom hogy érdekli amit mondok neki. Más úgysincs, a teknőst hidegen hagyják  a hedeggeri lételmélettel kapcsolatos gondolataim vagy a régi utazós történeteim, de még tévét sem lehet  nézni vele. Pedig régebben bírta a Simpson családot, de mostanában már csak a kajálás meg a napozás érdekli, tetszőleges sorrendben. Könyvet meg szerintem életében nem olvasott még. A bunkó.

Robert De Niro a Taxisofőrben persze egy ön- és közveszélyes pszichopata, ami én nagyon nem vagyok, de legalább megment valakit, amit szintén nem teszek, elvégre elég nehéz megmenteni bárkit is abban a pár percben, míg leviszem a szemetet, vagy zsömlét veszek a sarki boltban. Az ablakból nézve meg biztos senkit nem lehet megmenteni, nézésel csak szemmel verni lehet, de ahhoz meg nem értek. (Bár abban van valami, hogy azt megérzi az ember, ha valaki bámulja, én többször játam már úgy, hogy nagyon néztem egy, a szemközti zebránál álldogáló valakit, akiben ismerőst sejtettem, és aki nemsoká kényemtlenül kezdett körbepislogni, hogy most akkor őt bámulja valaki?)

És már nem is számolom, hogy hány hete nem beszélgettem senkivel személyesen, hogy hányhete létezem szinte csk virtuálisan a külvilág számára. Mert  bár jól fejlett szociális fóbiám van, és remekül elvagyok egyedül is, de ez már kezd sok lenni. Már egy felszínes-fecsegős beszélgetés is jól esne, egy olyan amitől átlagos hétköznapjaimban fejvesztve menekülnék, mert alapvetően időpazarlásnak tartom arról csacsogni, hogy mit ebédeltem, meg mennyyire hülye a buszmenetrend. De ritkán találkozom olyanokkal, akikkel lehet könyvekről, filmekről, szociológiáról, politikáról, történelemről, Olaszországról,  Angliáról, Forma-1-ről, sci-fi bármiről (Dr. Who, ha már ez a blog címe is) beszélgetni. Meg néha az érzéseimről/érzéseinkről, oké az ritkább igényem, mert ugyan intovertált vagyok (miközben jól játszom el az ellenkezőjét is, de az tényleg csak szerepjáték), ám a remeteképzőt csak közepes eredménnyel végeztem el. És ennyi magány, amenyi most jut, az már sok, az már ledobja a fedőt lelkem lábasáról. Lassan már odáig jutok, hogy irgylem azokat, akik nem egyedül élnek, pedig én alapvetően szeretek egyedül élni, sőt ahogy a dolgok állnak, most már irigyelhetem azokat is, akiknek legalább egy együttélés-mentes párkapcsolatuk van. Az elmúlt tizenkét évem már nem veszi fel a telefont, de legalább vissza se hív.

Legalább másfél hónapja (vagy több, tényleg nem tartom már számon) nem értem hozzá másik emberhez, akárkihez, járványügyi szempontból nem puszilkodtam, nem fogtam kezet és pláne nem öleltem meg bárkit, nem mintha lett volna kit. Úgyhogy az első számú emberi társaságom a pasas a tükörben, de vele nehéz beszélgetni, mert folyton csak engem ismétel, és ez szánalmas akkor is, ha amúgy elég hasonló az érdeklődési körünk.
Az egyetelen pozitívum, hogy tényleg nem lettem beteg, pontosabban semmi újat nem szedtem ösze, ehhez képest viszont nem szándékosan, de kipróbáltam a Trump-módszert. Akkor, amikor még nem is tudtam róla, úgy két hete.

A Trump-módszer lényege ugye az - és erről már értekeztem korábban - hogy vigyünk be  szervezetbe fertőtlenítőt, és akkor elmúlik a fertőzés. Hát, hogy a hideg zsíroldó mennyire fertőtlenít azt nem tudom, de gondolom eléggé, ha már az edényekre ráégett zsíros szutykot is megbízhatóan leoldja, (Meg a kezemről az ujjlenyomatkat, ha elfelejtek kesztyűt húzni sikálás előtt.)
Szóval nemrég én bevittem egy keveset belőle, szájon át. Mert kitiszítottam vele a kedvenc  rozsdamentes fémpoharamat, amiből mindig teát iszom, és tisztára barnásra volt már elszíneződve belülről, a szimpla mosogatószer pedig rég feladta a küzdelmet az Earl Grey támadásaival szemben. De én befújtam a zsíroldóval, aztán kulturáltan a konyhapultom hagytam, hadd dolgozzon a szer, és gondoltam majd félóra múlva én is színre lépek. Aztán, ahogy szoktam, jól elfelejtettem az egészet, és úgy két órával később játram legközelebb a konyha felé (irányában avagy viszonylatában), mert szomjas voltam. Töltötte magamnak egy pohár teát, naná hogy a kedvenc poharamba, és egy húzásra le is döntöttem a felét. Kicsit fura íze volt, amit nem értettem, úgyhogy még egyszer beleittam a lébe, kicsit lögyböltem a számban, aztán nekifutásból köptem az egészet a mosogatóba, mert csak lassú vagyok, de mint már említettem, nem hülye, és csak leesett, hogy mit is iszom épp.
Középfajú pánik, hogy akkor ez most szétmar-e belülről, hívjak-e mentőt, kijönnek-e este fél tizenegykor, illetve mi a frászt csináljak én most. Hát először is ittam egy nagy pohár vizet, egy másik pohárból, aztán ledugtam az ujjam a torkomon át, és kihánytam vagy három pohárnyi sárgásbarna izét, reménykedve, hogy azért túl sok zsíroldó már nem maradt odalent. De azt meg fel kel szívnia valaminek, úgyhogy három szelet kenyeret tömtem magamba hirtelen felindulásból, majd ráküldtem majden egy liter tejet, és nem lettem rosszul, nem fájdult meg semmim, szóval egy óra múlva lassan megbékéltem a gondolattal, hogy életben maradok. Nem lettem fura háztartási baleset a patológia statisztikáiban, de a torkom azért fájt egész hajnalig. Hogy a provokált hányástól vagy a maró hatású löttytől azt nem tudom, de ízeket például végig éreztem, igaz csak addig míg ettem-ittam valamit, de ahogy a cucc leért, már jött is vissza az a jellegzetes torokkaparás, egy afféle maró ízzel. Pedig csak gúny esetében értékelem, ha maró. De reggelre mindez elmúlt.

Viszont fontos tapasztalat volt, különösen mert beijedve azért mégis jobb lenne nem egyedül lenni,  illetve már azelőtt kísérletileg cáfoltam a Trump-módszert, hogy egyáltalán az elnöknek eszébe jutott volna.
Mert bár a flakonra az van írva, hogy hideg zsíroldó, de rólam aztán egy gramm zsírt sem oldott le, pont olyan kövér vagyok mint voltam, bár tíz kilóval könyebb, mint mondjuk másfél éve. Lehet hogy a fogyáshoz intravénásan kellene bevinni az anyagot, nem tudom, majd felhívom a Fehér Házat ez ügyben.

Meghalt A? Király!

Második vagy harmadik napja találgatja a világsajtó, hogy akkoe most súlyos beteg, essetleg meghalt-e vajo Kim Dzsong Un észak-koreai diktátor, vagy sem. Un Dorító elvtársért múgy nem lenne kár, túlsúlyos, láncdohányos alkoholista, és rosszabb napjain előbb végezetet ki néhány embert, csak aztán ül le reggelzini. Hozzá képest bárki jó embernek érezheti magát, még én is, hisz pédául nem dohányzom.

A világ jelenleg egyetelen sztálinista abszolút monarchiájában ő már a harmadik generációt képviseli, a nagyfater Kim Ir Szen volt az első diktátor, aki előbb miniszterelnökként, majd elnökként 1948-tól egészen 1994-ig volt Nagy- illetve Atyai Vezér. Gondolom úgy hetven fölött már össze is vonhatták volna a két eposzi jelzőt Nagyatyai Vezérré, de  többség nem szeretett volna munkatáborba vonulni egy ilyen arcpirító felségsértés miatt. Hát igen, arrafelé is kevesen vannak, akik szeretnek csákánnyal követ törni, vagy talpfákat rakni a mocsárban úgy, hogy közben még éhezhetnek is, avagy néha csak egy kis pedagógiai célzatú verés van vacsorára. 

Pedig ez a rendszer sok reménynbeli diktáor mintája, munkalapú társadalom, nem pedig étel- vagy (ne adj isten) önmagvalósítás-alapú. Ez utóbbiakból a végén még valami jóléti állam sülne ki, ami mint tudjuk, a hanyatló nyugat ópiuma, az ópiumról meg ugye oyan, hogy csak rövid távon kurva jó, távlatosan viszont szuvasodnak tőle az ember lábujjai, megőszül a füle és kihullanak a szemgolyói. Szóval az ilyen jóléti dagonyázást a dzsucse-ideológia mentén élő, lélegző és hiánybetegségekben megpusztuló északkoreán nép mélyen megveti, főleg mert leginkább fogalma sincs róla. A jólétből pont elég a lét, de az is csak addig, amíg valaki szimbolikusan rá nem lép a szeretett vezető húga kedvenc iskolatársa kutyájának farkára, ami praktikusan olyasmiket jelent, hogy nem az engedélyezett 14 féle frizura valamelyikét hordja, nem zokog elég hangosan az utcán a nagy Vezér halálának évfordulóján, vagy csendben megjegyzi, hogy ő úgy tuja, jártak már emberek a Holdon.

Ezt a remek kis utópiát építette fel Kim Ir Szen (CIA kódneve: Kinyír Sam aka (also known as) Kisírt Szem), aki nyilván csak az egyik fiára hagyhatta a trónt, hisz holmi külsősök, akiket ráadásul a birka nép válasszt, nyilván csak tönkretettékvolna a nagy művet.

Így aztán őt követte II. Kim, aki eléggé el nem ítélhető módon nem az akkoriban csúcsformában lévő Kim Basinger volt, hanem Kim Dzsong Il, aki úgy nézett ki, mint a ki folyamatosan be van tépve, valószínűleg azért, mert folyamatosan be volt tépve. hogy mit szedett azt nem tudni, de az idős Leonyid Brezsnyevet idéző mozgáskultúrája és szóniki stílusa alapján talán nyugtatóra ivott,  vagy kéjgázra tolt morfiumot. Ő 2011-ig bírta, azaz 69 évet húzott le ezen a bolygón (na ja, neki már ne kellett fiatalon háborúznia, úgyhogy nem is volt olan jó kondiban), ami jóval kevesebb, mint a fater 82 éve, de lehet, hogy a fia és utóda még ezt is alulmúlja.

Mert Kim Dzsong Un még csak 36, de nagyon nincs jó bőrben, már azt találgatják, ki lehet az utóda. Az egyenes ági öröklés nála problémásabb lenne, állítólag van gyereke, talán több is, de még kicsik, a régensherceg sztálisnista-diktatórikus megfelelőjét meg még nem dolgozta ki, persze egy ekkora formátumnak semmi sem lehetetlen. Mellékszál, de azon túl, hogy III. Kim admirális-generális elvtárs az egyetlen párt enöke, a hadsereg főparancsnoka, az állami egyetem díszdoktora és az Ateista Nyúltenyésztők Partraszálló Öngyilkos Osztagának vezetője, az elsőszámú kortárs ideológiai forrás is a népség, a katonaság meg a tudósság számára. Olyan alapvető jelentőségű politikai-társadalomfilozófiai művek kerültek ki a dolgozószobájából (ahol néhány szemüvege, munkatáborban átnevelt nyüves értelmiségi írja a vezér műveit annak ideológiai útmutatásai és részeg hányásai alapján), mint a "Hozzunk el egy gyökeres fordulatot a vörös zászló hármas forradalmának mozgalmában, összhangban a fejlődés forradalmának elvárásaival!" vagy a méltán népszerű "Vezessük be az aranykorba a Kimirszenista-Kimdzsongilista Fiatalok Mozgalmát" című, praktikusan programadó alapvetés. Hát igen, nem csak jó tollú szerző ez a zseniális államférfi, de címet adni, hát azt is nagyon tud.

És akkor most azon pörög a sok hülye médiák, hogy meghalt, vagy nemsoká meg fog halni, sőt, hogy már régebben meghalt, és ez a (Bödőcs megfoglamazásval élve) hormonzavaros eszkimó kamaszlány, akit néha látunk, ez csak egy dublőr, akit azért, mert bevállalta a hülye frizurát is, csak kéthetente vernek össze, a párthatározatban egészségesenek megjeleölt heti rendszeresség helyett.

Pedig igazából mindegy, hogy ez szerencsétlen barom él-e vagy hal, a rendszer eléggé be van betonozva ahhoz, hogy ha inkább hal (és ezzel Trump megörökli a "Kretén Politikusok Hülye Hajjal" egyesület elnöki tisztét, Boris Johnson legnagyobb sajnálatára), szóval ha meghalik, akkor majd jön a kövekező diktátor, esetleg előtte lesz egy kis maffia-jellegű leszámolás a tábornoki karban, mikor is a vezérkr egyik része légvédelmi ágyú elé köttei a vezérkar másik részét, nevelő célzattal.

Vagy jön a húga, aki viszont a hírek szerint egy fokozattal még a bátyjánál is súlyosabb pszichopata, és egyelőre női rokonok nem örökölhetik a hatalmat, de semeddig sem tart ezt is átírni.

Kiméknek nem kétharmaduk van, hanem hétötödük. Minimum!

Ezzel egyyütt Un Dorító führer elvtárs igazán megdögölhetne, részemről nem vagyok keresztény, nekem nem kell szeretnem minden felebarátomat, pláne ha egyébként egészen barátságtalan. Ha belepusztul az életmódjába, akkor ez a karma, majd visszalép az első mezőre és kezdheti elölről, például egy féregként, aki lelkileg amúgy is.

p.s. A diktátort megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki benne van én nem ellenzem.

Már megint egy halványuló csillag fénye

Lehet hogy volt már, de ez itt mai  hangulatjelentés, én mint nép így közérzem magam, de legalább is ez a szám ment a fejemben egész délelőtt. Hogy ez most kiábrándult vagy reménykedő, azt nem tudom eldönteni, gondolom ezért is tetszik. Evvel a dalban mondom el, de énekeljen mások, jobb az úgy.

And the light of a fading star
Is what you were, is what you are
Like the glow that christens the moon
You shone too soon, you shone too soon

Oh, when will this war be over and the madness leave the air?
This brick that's flown between us and the pulling of the hair
But if there's a reason
I don't need to know right now

And the light of a fading star
Is what you were, is what you are
Like the glow that christens the moon
You shone too soon, you shone too soon

Volunteers are soon forgotten and many more of us shall die
The sick still feed the hungry and the last battle song has cried
But if there's a reason
I don't need to know right now

And the light of a fading star
Is what you were, is what you are
Like the glow that christens the moon
You shone too soon, you shone too soon

Oh, and I always thought
That you, you wanted me
Oh, and I always thought somehow
That you, you wanted me

Oh, but if there's a reason
I don't need to know right now
'Cause beyond the pale lies evening
And the shadow of the plow

And the light of a fading star
Is what you were, is what you are
Like the glow that christens the moon
You shone too soon, you shone too soon

And the light of a fading star
Is what you were, is what you are
Like the glow that christens the moon
You shone too soon, you shone too soon

And the light of a fading star
Is what you were, is what you are

Titkok és hazugságok

A mai film a Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti) című olasz darab, ami egy afféle szociálpszichológiai csemege, hisz egy mindennapi helyzetben, egy jó poénnak tűnő ötlet nyit meg váratlan  mélységeket. Az alapszituáció ugyanis az, hogy egy baráti társaság együtt vacsorázik, és kitalál egy eredetileg ártatlannak tűnő játékot. Mindenki kiteszi az asztalra a mobilját, és onnantól minden SMS-t megmutatnak a többieknek, amit kapnak  vagy írnak, kihangosítják az összes hívást, közkincsé tesznek inden képet és egyéb tartalmat ami csak befut.

Mivel barátok, az gondolják, nagy meglepetések nem érhetik őket, pedig de. Egyfelől kiderül, hogy ne is ismerik egymást olyan mlységig, mint gondolták, másfelől meg rájönnek, hogy az embereknek nem véletlen vannak titkaik, és hogy tényleg nem kell kiteríteni az összes lapot. Az egyik házaspárnála férj a fürdőszobába jár szorongani, miközben aa feleség a rájár a borosüvegre, de legalább már nem besszélnek meg semmi fontosat, a pszichiáter anya a lánya táskájában turkál, hogy legyen valami ok a konflikusra, a lúzer haver egyre nyakatekertebb mesékkel próbálja fenntartani a behazudott barátnő látszatát, de azért barátok, bármit is jelentsen is ez. Annyit mindenképp, hogy rém udvariasak egymással, a vacsorára igyekeznek nem magukkal vinni személyes problémáikat, de akkor jön ez a mobilos ötlet, és torkukon akad az oliva meg a huszonöt eurós bor.

Az hogy mindig minden személyes ügyünket teljes nyíltsággal vállaljuk másk előtt eleve lehetetlen. és rém beteg helyzet lenne, ez gyorsan kiderül.. Az emberi természet arra van beállítva, hogy az elhallgatások, csúsztatások, néha nettó hazugságok segítségével (is) optimatizálja a társas működését. Azaz fenntartson egy olyan homlokzatot, a külvilág felé mutatott képet, amihez mások tudnak valahogy kapcsolódni, amivel nem ijeszt el magától eleve mindenkit. A hazugság vagy elhallgatás ilyen értelemben egy kompromisszum, hajlandóak vagyunk másnak mutatni magunkat, mint amilyennek belülről éljük meg rémes und kibírhatatlan személyiségünket, mert ha nem akarunk erdei remeteként bogyókon élni, akkor szükségünk lesz más emberekre is. Még a legnagyobb mizantrópok is kénytelenek megkötni ezeket a kompromisszumokat, szerepet játszani, hisz ha minden szembejövőnek az arcába mondanák, hogy milyen egy alávaló féregnek tartják az össszes rokonával és ismerősével egyetemben, és hogy mennyire nem érdekli őket senki más nyomora, gyorsan körön kívül találnák magukat. Meg a zártosztályon.

Szóval persze hogy hazudunk, folyamatosan és rendszerszerűen, de nem azért mert belülről rothadó elkárhozott lélekmaradékok vagyunk csupán, hanem mert a társadalom az egy olyan társasjáték, ahol szerepek mentén szállunk be a partiba, és elvárásoknak kell megfelelnünk, aztán nekünk kell magunkkal elrendezni, hogy ezt külső kontrollt egyensúlyba hozzuk a belsővel. A belső kontrollt hívják amúgy lekiismeretnek, amit persze nem tapasztalunk folyamatosan, leginkább csak akkor ha furdal, de akkor már nem segít a jóga vagy a kamillatea, sőt a gin-tonic is csak átmenetileg.

De a lelkiismeret azért legtöbbször békén hagy minket, játszuk a szerepeinket és nem gondoljuk, hogy bármi gond lenne ezzel, merthogy nincs is.

Ha valaki ránk köszön, a boltban , a munkahelyen vagy az elmekórtani klinika mosdójában hogy "Jó reggelt, hogy vagy?" akkor simán rávágjuk, hogy "Kösz, jól!", pedig. 

Pedig nyilvánvaló, hogy a másikat rohadtul nem érdekli hogy vagyunk, és egyáltalán nem fontos neki, hogy jó legyen a reggelünk, a köszönése csak annyit jelent, hogy érzékelte a jelenlétünket, emberszámba vesz minket, és tisztában van a helyzethez kapcsolódó elvárt viselkedésel. Amúgy jó eséllyel szarik ránk, hisz értehetően fontosabb neki, hogy a saját reggele legyen jó, ő legyen úgy hogy.

És nyilván mi sem kezdjük el lökni a napi nyomorúságunkat, hogy beteg  kutyánk, kijött a herpeszünk, odaaégett a reggeli pirítós és mindezek után  minket üdvözlő kollégának olyan büdös a szája, hogy  a szagra rá lehet könyökölni.

És akkor a "kösz, jól" az most egy hazugsság? Definíció szerint, formállogikailag igen, szocálisan  viszont semmiképp. (Ahogy a színész sem hazudik Hamlet nagymonológjával, csak eljátsza a szerepét, miközben arra gondol, hogy holnap neki kell óvodába vinni a gyereket vagy hogy milyen jó segge van az új ruhatáros csajnak. De Hamlet mondndójának érvényességét nem az ő privát vívódásai adják, hanem a mód, ahogy a szöveget a külvilágnak elővezeti. Nem hazugság, szerepjáték, de a színpadon kívűl, az úgynevezett "élet"-ben már nem ilyen éles a ahtár aa kettő között.)

A hazugság annak a kimondás, ami nics, vagy nem úgy van, a titok meg annak az elhallgatása, amit nem akarunk kimondani, és  filmbéli társaságban mindkettőből van bőven. A kihangosított telefonokból kiderül, hogy a psszichiáter csajnak mellnagyobbító műtéte lesz, elvágre egy magafajta zsarnoki személyiségnk igénye van a nagy dudákra is, a férje meg sunyiban terápiára jár, de nem meri elmondani. És hát mindenkinek van valami piszkos, vagy nem olyan piszkos titka, így lassan kiderül, hogy nem is ismerik egymást, legfeljebb azt a képet, aamit mutatni akarnak magukrról, az álarcokat, amikkel együtt mennek  bálba. Nem ők a barátok, hanem a külvilágnaak játszott szerepeik.

Így aztán jön az adekvát anyázás (szó szerint és többféle kontextusban), dinamikus vádaskodás, és a nagy őszinteségi játékban is csalnak. Telefont cserél két pasi, így a az egyikük felesége melegnek nézi a férjét, pedig a szingli haverjauk az, aki ugye barátnőt hazudik magának, egy csajt aki már megint pont akkor lett lázas, mikor végre bemutatta volna a többieknek. Bár elvileg nyílt lapokkal játszanának, de azért maradnak a kis hazugságok, amik révén aztán egyre nagyyobbakba lavítozzák magukat. 

A végére már bánják, hogy belemenntek az egészbe, és hazafelé menet mindenki nagy sóhajjal veszi vissza az álarcát, mert hát oké, vannak piszkos kis dolgaik, de legalább nagy vonalakban béke van újra.

A találkozás aporopója amúgy egy holdfogyatkozás, de a film végére nem csak Hold tűnik fogyatkozik meg. Sőt, az egyik utolós kép a ragyogó telihold, amit maguk a szereplők is finom utalásnak vesznek.

A fertő leintése

A Trump nevű retardált vadbarom olyanokat mond mostnában, hogy fertőtlenítőszert kellene a fertőzöttekbe fecskenndezni, meg valahogy napfényt juttatni a szervezetükbe, mert úgy halotta, hogy az jó a vírus ellen.

És senki nem vághatja pofán ezt a seggfejet, mert ő az Egybesült Elnöki Államok, mondjuk a sok hülye észak-amerikán meg is érdemli, a pszichopata tatát, hisz ők választották maguknak. És a saját hatalmától végleg eltorzult szeméyiségű elnök lassan afféle orákulumnak képzeli magát, aki mindenhez is ért, mindek következtében ex cathedra öszeesküvés-elméletekkel és ezotévés áltudományos ostobaságok megosztása által szórakoztatja az ő népét, atyai gondoskodással és mérhetetlen arroganciával.

A szövegértése és realitásérzéke egyránt cserben hagyja, az előbbi egy butácska alsós szintjén mozog, az utóbbi meg már rég Kanadába emigrált, csak az UFO-magazinokat hagyva az elnöki könyvtárvan. Meg néhány egyéb kötetet, de azok nagyrészt még nincsenek kiszínezve.

Trump ott tart, hogy  a vírus az fertőz, a fertőtlenítő meg akadályozza a fertőzést, tehát használjunk fertőtlenítőt belsőleg is, lenyelve vagy intravénásan, az már mindegy, a lényeg hogy öli a vírust. Mondjuk a sejtjeinkkel együtt, de hát valamit valamiért, aki másnak fát vág ott maga is hullik mint a forgács, ahogy a köz mondja. Egybént nincs kétségem, hogy a módszer hatásos, aki kellő mennyiségű fertőtlenítőt fogyaszt, mondjuk sörrel elkeverve, hogy ne legyen olyan szar íze, annak többé már nem kell félnie a fertőzésektől. Akkor a leghatásosbb a koktél, ha a sört gázolt mókusba töltik, mert a mókusok közismert antiszeptikusok, azaz annak a filozófiai iskolának a képviselői, amelyszerint minden betegség csak a képzelet szüleménye és nem kell foglalkozni velük. Meg is eszenek bármi vackot, amit a fa alatt találnak.

kivultagasabb.blog.hu

Egyébként javasolnám més a hypós fogfehérítést, aki egyszer kipróbálja, sosem fog a sárga fogaira panaszkodni többé, illetve kozmetikai célú kémiai hámlasztást kénsavval, ami babapopsi-jellegű üde és puha bőrt garantál. Igaz hogy csak a következő újjászületésben, de hát ez van, a kénsav sem csodaszer, nem gyógyítja például a karmát.

Na meg ugye napfényt kell bevinni a szervezetbe, de hogy hogyan, arról nem szól az elnöki útmutatás. Pedig rém egyszerű  a dolog, több lehetőség is van rá. A legegyszerűbb, hogy kiteszünk néhány üres dunsztosüveget az ablakba, és mikor már jól megteltek napfénnyel, szorosan lezárjuk őket. Hűvös  helyen tárolva hosszú percekig is eláll benük a napfény, és amikor használni akarjuk, csak kinyitunk egyet és kisebb kapszulákba porciózzuk a tartalmát. Bevehetjük szájon át is, de célszerűbb lentről feldugni magunknak, hisz így olyan helyre is eljutjthatnak a télire eltett fotonok, ahová amúgy soha nem süt be  a Nap, hacsak nem gyakoroljuk a nudista jógát.

De ha nincs üres üvegünk, akkor simán kiállhatunk tátott szájjal az erkélyre, és élvezhetjük, ahogy a napfény becsorog a szánkba, csak utána, egy darabig tartsuk azt csukva, és semmiképp se böfögjünk, mert különnben kezdhetjük előről az egészet. (A napfénynek amúgy elhanyagolható a kalóritartalma, de van benne D-vitamin, ezért figyejünk rá, hogy fényevés előtt vegyük be a szükséges menniségű C és E-vitaminokat, mert a D ugye a kettő között van az ábécében, igy segítségükkel sikerülhet benn tartani és beágyazni a D-t. És értelemsszerűen, ha mondjuk C-vitamint szedünk be, akkor előtte B és D-vitamint kell bevinnünk, mert ezek tartják két oldalról a C-t, ahogy azt már alsó elsőben megtanultuk.)

A fény bevitelének ugyanakkor van egy kellemesebb ám radikálisabb módja is. Töltsük meg  a szódásszifont jó minődégű vodkával, és nyomjuk rá egy nagy adag jégkockára és/vagy málnaszörpre., és máris kész a 'fény' néven ismert koktél. Hogy holdfény vagy napfény az egyébként mindegy, hisz a Hold is csak Nap fényét veri vissza, vagyis napfény az, csak gyengébb. A szénsavas voda viszont kurva nagyot üt, vagyis az biztos napfény.

Hatása kétszeresen is áldásos, egyfelől belsőleg fertőtenít, és így megelőzi a vírusosodást, de ha mégsem, a terápiába vont személy azt is magasról leszarja. A belsővé tett fény a buddhisták szerint akut megvilágosodást okoz, mondjuk a folyékony változata inkább  alkholmérgezést, de előtte még féktelen jókedvet, szelektív empátiát, ócska popzenék hallgatást és indokolatlan pizzarendelést is, a lélekfertőtlenítő filmszakadás csak azután jön.

Mondjuk jobban belegondolva, a Trumpli is ilyesmit ihatott, mielőtt a nyilvánosság előtt merengett a tisztítószerek testbe juttatásán. Hisz mondjuk ilyen durva anyagokat nyelni, az már legalább száz éve az öngyilkos cselédlányok, hírlapírók és utcaseprők kedvenc módszere, vagyis az elnökúr azt szeretné, ha tömeges öngyilkosság vetne véget a járványnak. Tömeges öngyilkosság az alsó középosztálytól lefelé, hiszen egy rendes katonatiszt az ugye főbe lövi magát a kardjával, a csődbe ment bróker az kiugrik a huszonhatodikról, a lebukott korrupt politikus az vádlkut köt, míg a egyszerű kétkezi pedofil emelt fővel bevonul a börtöbe, ahol a többiek gyorsan agyonverik.

Egyikre sem lesz gondja többet az egészségügyi rendszernek, ami különösen a sok csóró esetében üdvös, mert  nekik amúgy is sok bajuk van, de fejenként fél liter lefolyótisztító után már nem lesz több gondjuk az életben. Bónuszként pedig fellendül a temetkezési ipar.

Valami ilyesmi lehet a fehér házi mesterterv, az ottani győzikék meg verhetik a fejüket a falba, hogy rosszkor szálltak ki a koporsó-bizniszből.

Helyben vagyunk

Igen, ez is egy filmcím, vagy nem. Lehet, hogy a filmnek az a magyar címe, hogy Ez az a hely, legalábbis ezt mondják az elején, miközben mindenhol máshol a Helyben vagyunk szerepel, szóval maradjunk inkább annyiban, hogy This Must Be the Place. Ezt most valahogy meg kellett néznem, hisz az a Paolo Sorrentino rendezte, aki már Jude Law-ból is megformázta XIII. Piuszt, a Posztmodern Pszicho Pápát (Az ifjú pápa című sorozatban, ha valakinek nem lenne meg), és John Malkovichot megtette III. János Pálnak, a Poszttraumás Pszeudo-ateistának, Az új pápa című második évadban.(De tényleg, Malkovich olyan jelentős személyiségeket fogad a Vatikánban mint Sharon Stone és Marilyn Manson.)

Szóval Sorrentino filmjeit érdemes legalább megpróbálni, elvégre a lassú történetvezetés, a festői képek és a főleg sejtetésekből felépített komplex karakterek remek fecsegnivalót jelentenek minden tényleges és wannabe sznobnak. Hogy aztán a konkrét darab az művészet-e, vagy csupán művészkedés, az eleve remek alkalom egy sértődésbe torkolló vitára, illetve - az esztétikai-művészetszociológiai érvek fogytával - egy könnyű testi sértésre.

A Valamilyen hely ez itt című műegészben Sean Penn egy kiégett, némileg lecsúszott, és szinte mindenki által röhejesnek mondott popsztárt alakít, aki amúgy egy az egyben Robert Smith-t mintázza, aki a The Cure nevű zenekarát vezeti évtizedek óta, pontosabban ő maga a zenekar, mint az egyetlen állandó tag. (Mellékszál: Én tényleg próbáltam kikerüli, hogy leírjam: "a The Cure", de nem ment, magyarul tényleg így jön csak ki normálisan a szerkezet, mint a "bacon szalonna" vagy a "Beatlesek" esetében - mintha a bacon legalább is melléknév lenne, a 'beatles' meg egyes szám.)

Szóval Penn egy kiköpött Robert Smith, és bár nem eléggé szétivott a feje, de pont úgy beszél mint Ozzy Osbourne, aki ugye nem emlékszik a nyolcvanas évekre, ám siker, hogy azért még tud késsel-villával enni. És ennek a szétcsúszott, szalondepressziós és radikálisan infantilis fazonnak van egy üdítően normális felesége (Frances McDormand nem tud hibázni), aki ráadásul szakmájára nézve tűzoltó, és két lábbal a földön is képes élvezni az életet. Hősünk igazából neki köszönheti hogy még van, talán fizikailag is, de mentálisan mindenképp. Mert amúgy nagyjából egy fejlődésben visszamaradt marslakóként botorkál az életben, legalább is addig, míg meg nem tudja, hogy az apja haldoklik New York-ban. Úgyhogy elindul Dublinból egy kortárs Titanicon (Titán Ikon? Micsoda húlye neve volt annak régi hajónak...), ráadásul egyedül. A csekély értelmű medvebocs elhagyja a Százholdas Pagonyt, és igen el van veszve a külvilág tágasságában.

Lehetne ez is egy bosszúfilm, hisz Cheyenne (ja, így hívják a főszereplőt) a fater halála után megtudja, milyen is volt neki a háború idején a koncentrációs táborban, és elindul felkutatni az Amerikába menekült egykori SS-tisztet, apja kínzóját. Aztán mégis inkább egy felnövés-film, egy road-movie lesz belőle. Az egykori sztárocska, aki depressziós dalokat írt világfájdalmas tiniknek, és e nagy munka közben elfelejtett felnőtnek lenni, most szembesül azzal, hogy a púder meg a rúzs mögött csak egy gyerekes öregedő ír, akinek most hirtelen dolga lett a világban. Innen indulva már össze lehetne dobni egy rendes drámát, de Sorrentino azért ennnél körmönfontabban keresi a kákán is a csomót, és nem kezd el könnyfacsarni, de vígjátékot sem szeretne mindenáron. Penn figurája mondjuk eleve röhejes, de általában a kínos módon, amitől azért indőnként fel lehet röhögni, a háttértsztori  meg maga a holokauszt, de nem didaktikusan elővezetve. Na ja, látszik hogy nem egy hollywoodi darab, franciák, olaszok és írek koprodukálták, a kaliforniai születésű Sean Penn meg csak annyira amerikai, amennyire a szerepe megkívánja, vagyis nem nagyon.
A Kell lennie helyünknek jól felismerhető filmes klisékből épít valami eredetit. Az utak a préri végtelenjébe tartanak, az út menti gyorsbüfében a kötelező jócsaj égeti oda a burgert, a főhös arról rinyál, hogy az urolsó harminc évben nem beszélt az apjával, a megtalált roskatag náci pedig az isteni igazságszolgáltatás emberi relációjában is megpusztul. Ám nincs katarzis, nincsenek nagy érzelmek, csak valami szomorkás beletorődés, meg sok abszurd helyzet, de az egész mégis működik

És igen jók a zenék, benne van a filmben David Byrne a Talkin Heads-ből, aki saját magát játsza, illetve dehogy játsza, hanem aki saját maga. (Ezt filmesül szakszerűen cameonak hívják, de szerintem vagy nincs is ilyen szó, vagy valami fokhagymás polipot jelent. Igazából.)

Összességében talán kijelenthető, hogy a Vagyunk egyhelyben, vagy milyen című filmalkotás elképzelhető, hogy valószínűleg egy jó film, de úgy emlékszem még csak egyszer láttam az előbb. Ennek ellenére biztosan tudom, hogy könnyen lehet hogy esetleg tetszett.
(Oké, nem viccelem el: kurva jó!)

Háztartási minimál

Rá kell jönnöm, hogy az ideális háztartás (ház, otthon, lakás, lakókocsi, csigaház) az olyan, hogy csak nagyon kevés eszköz van benne, mert majdnem minden jó bármire, miközben nem kell sokat mosogatni, törölgetni, konnektorba dugni vagy órákig keresni valamit az órákig tartó rendrakás után.

Nem tudom nem észrevenni, hogy gyakorlatiag minden ételt öszesen négy edényben készítek (meg a kristálymethet is), van egy drab tepsi, egy serpenyő meg két lábas, egy kisebb, meg egy nem kisebb, amit ezekben nem lehet megfőzni, olyat nem is eszem. Persze nagyszüleimtől megörököltem egy csomó egyéb edényt is, amik évek óta porosodnak a szekrényben, sőt a múltkor találtam olyan rozsdamentes serpenyőket, amiket soha nem használt még senki, és nem is nagyon fog. Mert csak egy személyre főzök, ahhoz meg nem szükséges az Enterprise csillaghajóra alakjában és méretében egyaránt emlékeztető serpenyő.

Van három tányér amit használok, egy müzlis (amiből levest is), egy lapos megy egy kisebb, ami  főleg csak arra kell hogy kék mintás és tetszik, meg jól ellenpontozza a lapostányér pirosát, illetve mindkét lábasra jó fedőnek is.

Az összes többi tányér csak kitölti a teret, visszaveri a fényt, de más funkciója nincs, nem volt, nem lesz, nem van. 

Evőeszközből elég egy nagyobb kanál meg egy kisebb, meg egy kés szeletelni/darabolni, a többi csak burzsoá rongyrázás, amit nem lehet kézzel vagy kanállal megenni, azt nem is érdemes. A tojásos nokedlihez tökéletes a kanál, a rántott bármit lehet kézel enni, kanalazva mellé a rizst, a pizzához meg eleve nem kell semmi, csak egy tévé, ami előtt ugyebár.

A mosógép az praktikus dolog, csak nem nekem, akinek néha másnap jut eszébe, hogy mintha tett volna bele valami ruhát (túl kevés a cucc a szennyestartóban), és tényleg, egy adag póló meg alsógatya már másfél napja pácolódik a saját levében, úgyhogy indítom újra az egészet, legfeljebb mosópor nélkül, hisz már csak a kezdődő penészt kell leöblíteni,  mert elvből nem osztozom a fehérneműimen holmi gombafélékkel. A fehérneműim amúgy szinte mind feketék, nem is értem a dolog nyelvi logikáját.

És épp a minap, mikor valami teljesen mást kerestem, megtaláltam a hasalót és a vajszárítót. Valahol mélyen bennem volt a sejtés, hogy ilyesminek is kell lennie itthon, de. Hajat nem szárítok soha, türemes lélek vagyok, megvárom míg megszárad magától, vasalni meg minek, úgyis gyűrött lesz a ruhám, pláne ha leülök, felállok vagy elhasalok benne, esetleg simán csak elteszem a szekrénybe. Ha nagy néha vasalni kell, van még egy muzeális darab az egyik polcon, arra a ritka esetre még pont megfelel, de a modernebb darab csak arra jó, hogy lehet nézegetni a menő dizájnt, meg lehet vele játszani, ha már feltűnően hasonlít Boba Fett űrhajójára. Egyébként az egyik nagy rejtély a háztartási gépek terén, hogy minnek túlgondolni a külsőt? Mert nem csak a vasaló áramvonalas, de a porszívó is, pedig én tényleg nem szoktam olyan gyorsan húzni a szőnyegen, hogy szempont legyen a légellenállás.

De ha már fontos a megjelenés, akkor a gyártók lehetnének kreatívabbak is, gondolok itt a gótikus kávéfőzőkre,  a mormota alakú hűtőkre vagy a szögletes kanalakra, amikkel a sarokból is ki lehet enni a fagyit a dobozából.

Persze ha az embernek van már szögletes kanala, akkor hagyományosat nyugodtan ki lehet dobni (oda lehet adni a rászorulóknak, be lehet tenni a bankba, le lehet préselni a tematikus albumunkba), hisz ki az a hülye, aki két kanalat is szeretne mosogatni, és addig akar dilemmázni azon, melyikkel is egyen, amíg teljesen kihűl a csokipudingos hagymaleves.

Mert ez utóbbi kettőt nyugodtan összeöntöm, úgyis ugyanabból a müzlistálból eszem meg, amit így csak egyszer kell elmosogatni.

Eszeveszett mesék

Nos ez itt egy argentin film, bizonyítékául annak, hogy azamerikai kontines déli részén is tudnak filmeket csinálni, bár hozzánk azok már ritkábban jutak el, pedig néha simán verik Bollywoodot. Na jó, azt nem nehéz, az indiai populáris filmek nyugati szemmel nézve valahol a szánalmasan kínos, és a visítva röhögős közt helyezkednek el, gyakorltilag mindig, akkor is ha az alkotók amúgy rém komolyan gondolnák. Szóval annál azért nem nehéz jobbat csinálni, de ez a film túlmutat a hollywwoodi kliséken is, igazán szórakoztató, bár csak annyira vígjáték, amennyire a fokhagymás tejcsoki finom.

Az Eszeveszett mesék valójában nem is egy film, hanem több rövid történet egymás után pakolva, a rendező-forgatókönyvíró Damián Szifron (gondolom nem csak én nem hallottam még róla) 'hatot egy áráért' akcióban kínálja az emberi lélek sötétebb oldalát szíves megtekintésre.

Van itt bomlott agyú pilóta, aki a haragosait egy repülőre gyűjti össze, hogy azán a szülei házára zuhanjon velül, két autós (a yuppie meg a redneck, vagy ami ezek délamerikán megfelelője), akik egy kisebb órszágúti kakaskodás után együtt szenesednek jobblétre, vagy egy megcsalás miatt az esküvőjét Tarantino-filmmé változtató menyasszony. A közös pont a történetekben a bosszú, valaki mindig kiborul, és nem csak boztányt csinál, de szüksségszerűen az erőszak útjára lép, hogy aztán a végén mindenki azt kapja, amit megérdemel.

A sztorik egyikénél az Összeomlás című mozi juthat eszünkbe, a másiknál Spielberg első filmje, a Párbaj, de van itt csipetnyi Kill Bill, és az egészet átlengi gyerekkorom egyik kedvenc sorozatának, azaz a Meghökkentő meséknek a szelleme. (Utóbbi sorozat nem mellesleg Roald Dahl történeteiből készült.)

És bár folyik a vér, van benne halál is, mégsem thriller, pláne nem horror, mert bár egyik epizód sem a tomésdzserris-gyalogkakukkos rajzfilmerőszakkal operál, de mégis inkább afféle morális példázatként nézzük, ahol a nem a vér és bél a lényeg, hanem az, hogy - a Nyers egykor slágerével ellentétben - igenis van, amikor a gyengébb szivat. Főleg ha már tele van a töke a hócipőjével.

Tanulság? Hát, ne csaljuk meg párunk, de ha már, ne hívjuk meg az alkalmi szeretőt az esküvőnkre, ne szarjunk a másik szélvédőjére, és ha a mi szélvédőnkre szartak, ne menjünk még vissza elütni a tettest, illetve hogy az igazságtalannak ítélt parkolási bírságra nem megoldás a bombamerénylet. Ez végül is már sokkal több hasznos tanács, mint amit az összes képregényes-szuperhősös baromságból kimazsolázhatnánk, ráadásul más kárán tanulhatunk a műből, a fotelban ülve, kulturált szórakozás keretében.

Tizenhat éven aluliaknak nem jánlott, még jó  hogy már harminc éve tizenhat vagyok.

(A film amúgy itt elérhető, nekem ugyan nem akarta lejátszani a Videa, de letölteni simán le tudtam, a link mentése másként menüpont kérdése az egész.)

Focialista piacgazdaság

Évek óta vissszatérő kommunikácciós panel a mindenkori ellenzéknél, hogy a nyilvánvalóan felesleges állami beruházásokat gyorsan átszámolják lélegeztetőgépekre, de szerintem senki sem gondolta, hogy egyszer ez ennyire aktuális lesz. Ezen még a politikusok is úgy meglepődtek, hogy mostanában már elfelejtik ezt a sajátos egyenértéket, pedig nálunk épültek a világ legdrágább autópályái és legfeleslegesebb fodbalstadionjai. És épp most készülnek rengeteg lélegeztetőgépet elkölteni a Budapest-Belgrád vasútvonalra (harminc évre titkosítva), mert ennél fontosabb projekt most nyilván elképzelhetetlen. Köztudott ugyanis, hogy Szerbia igazi világhatalom és kietlen hazánk legfontosabb gazdasági partnnere, a mérhetetlen mennyiségű olajról és földgázról már nem is beszélve. Hisz a szerbek tudják a viágon a legtöbb fosszilis energiahordozót elképzelni, annyit, amennyit még a pártvezér és kancellár se, pedig ő már az első három kupica házipálinka után mer nagyot álmodni, sőt az ötödik után nekiáll rendeletet alkotni az aktuális ötletéből. A hatodik után meg szózatot intéz a néphez a Kossuth rádióban, csak hogy a hetedik ő maga legyen. De vissza a stadionokhoz.

Hát igen, stadionban erősek vagyunk. Már akik, mert egyesek a sadionokban inkább csak részegek, bunkók és néha nettó neonácik, bár a legtöbben - köztük magam is - a stadionokban távolmaradók vagyunk, ott-nem-létünkkel vesszük ki részünket a nagy nemzeti játékból, ami logikus és progresszív passzivitás, ha már eleve szarunk a fodbalra.

És mivel nagyon jó kis stadionokat tudunk építeni, egy még ki nem szivárgott, ám komoly rosszidulattal feltételezett állampárti tervek szerint (De Virág elvtárs, ez egy komoly névtelen feljelentés volt!) nemsokára exportra is termelünk fodbalstadionokat. A stadiontenyésztés technológiája már adott, csak figyelni kell a megfelelő öntözésre, és távol kell tatani a kártevőket (ún. „szurkolókat“), hogy frissen és elsőrendű minőségben szálíthasssuk le a satdiont a pénzes külföldi vevőknek. Vonaton főleg (és nyilván leginkább Belgrádba), mert országúton elég macerás, a stadionok közismerten rosszul viselik a körforgalmakat, lekókad tőlük a játékoskijárójuk. Úgy meg már át sem veszik őket a vevők, vagy legfeljebb darálva, ömlesztett áruként, de a stadionpor ára mostanában annyira alacsony a világpiacon, hogy a londoni tőzsdén is már csak a pincében jegyzik, Frankfurtban pedig euró helyett 1987-es David Hasselhoff kártyanaptárakkal fizetnek érte. De ki tudja, lehet hogy egyszer azok is sokat fognak érni, biztos rengetegen vannak, akik fizetnének is azért, hogy ne kapjanak belőlük ötven-száz darabot.

Ugyanakkor a magyar focialisták szeretik a stadionokat minden formában. Sütve, főzve, intravénásan, mindegy  is csak stadion legyen, fűthető gyeppel és korrupt közbeszerzéssel, az meg direkt  jó ha nincsnek nézők, mert legalább nem koptatják a szép új lelátókat. És valemlyik miniszter is megmondta, hogy nem kell hőbörögni azért, mert nem kórházakat fejlesztenek a stadionult milliárdokból, hisz egy fodbalstadion az egyúttal egészségügyi intézmény is. És tényleg, milliós fizetésű funkcionális analfabéták kocogják le bennük az előző napi flamingókolbászt meg a kokainnal felütött whiskyt, miközben hülyén néznek a labdára, hogy ez meg mi a franc? És a hírekkel ellentétben van tömegsport funkciójuk is, hisz bárki körbefuthatja a stadiont, ahányszor csak akarja, kivéve ha a biztonsági szekjuritisek aznap morcosan keltek. De még akkor is futhatnak a bárkik a legközelebbi parkban, ahonnan rálátni a stadionra, ami nagy lelki erőt az az éptestben éplélekhez. (A Népligetben kocogás pedig értelemszerűen a néplélek erősödésével is jár, miközben drogot is lehet venni, kedvező áron, ám változó minőségben.)

És egy stadion más módon is az egészségügy szolgálatára lehet, helyt adhat például egy ideiglenes járványkórháznak is. Annyi az egész, hogy a kiszemelt stadiont fel kell robbantni a picsába, aztán már épülhet is a kórház, aminek ugye íly módon máris helyt adott.

Aztán hogyha elmúlik a válság okozta járványhelyzet (állítólag csupán egy-két évtized kérdése az egész), lehet szép új stadionokat termeszteni, főleg a nemzeti burzsoáziának, hisz a stabil nemzetgzdaság alapja az, ha megbízható helyen landol a kenőpénz, újmagyarul az „alkotmányos költség“.

Vagyis nem nálunk.

Zaklatott nirvána (Girl Power no.2.)

Starcawler

A Girl Power az úgy tűnik a "zakkant csajok a pofádba röhögnek" paradigma mentén zajlik az ezredforduló után, ahol már senki sem Madonna akar lenni (szerencsére) de még csak nem is Lédi Gyagya (pláne), hanem afféle poszt-posztmodern Janis Joplin, aki eszelős tekintettel, sikoltozó szarkazmussal vagy sokat sejtetni akaró félmsollyal punkoskodik. Az űbergagyira kötnek gitártorzítót, Los Angeles villanegyedeiből tör fel a világfájdalmuk, és szeretik kétségek közt hagyni a közönségüket, hogy akkor ezt most mennyire is kell komolyan venni.

Ebbe a keretrendszerbe illik a Starcawler is, húsz év környéki kertvárosi lázadók LA-ből, a középsuliban találkoztak, azóta is próbálnak kitűnni, inkább sikeresen, mint nem.

A zenekar énekesnője Arrow de Wilde szintén a pofátlanul fiatalok sorát erősti, de 1999-es születésével legalább még huszadik századi gyártmány. Híres és kissé extravagáns művész szülők gyereke, szóval nála az "exhibicionista liba paranoid beütéssel" imidzs nem feltétlen csak üres póz, inkább logikus következménye szocilaizációjának. Igazából úgy fest a csaj, mintha Iggy Pop valami tér-idő anomália következtében még életében egy húszéves, személyiségzavaros lány képében reinkarnálódott volna, miután véletlenül LSD-vel sózta meg a reggeli rántottáját.

Arrow amúgy egy interjúban elmondja, hogy neki olyan kedvencei vannak, mint David Bowie, a Black Sabbath meg a Nirvana, no és persze Iggy Pop. Ezeket tolja túl a színpadon, de néha annyira, hogy azt már nézni is fáj, de hát a művészetért szenvedni kell, ezek szerint a befogadói oldalon is.

A fenti műalkotás egyértelmű tisztelgés a hetvenes évek szórakoztató tévéműsorai, a korai punk és a klasszikus tudatmódosítók előtt. Nyilvánvaló az alaphelyzet: az énekesnő épp most szökött meg a sárga házból, még erősen be van gyógyszerezve, de a rosz irányba, mert használható  valóságérzékelés hiányában hangyának lát mindenki, aki nem a Sütiszörny, és nem tudja eldönteni, hogy akkor most féljen tőlük, vagy bulizzon velük. Ez a se veled, se nélküled helyzet aztán még mélyebbre taszítja őt a megvilágosodatlanság örvényébe. Egyértelmű a visszavágyódás a gyerekkorba, amikor a Szezám utca meg a Muppet-sshow volt a kulturális minta és vágyott életprogram, de haa valaki nem tud időben lejönni a Miss Röfi tripről, akkor pont  így jár, mint hősnőnk lírai énje, aki még a zártosztályról is meglóg, hogy visszabrekizhese magát egy sosem volt édenbe, de van annyira megborult, hogy csak a hangyák, csak azok a kurva hangyák mindenhol...

Jó kis banda, jó kis zene, de nekem fegyvert kéne nyomni a fejemhez, hogy elmenjek velük bulizni egy hosszú hétvégére. Bulizni amúgy 10+ éve nem járok, szóval tényleg csak kényszer hatása alatt tenném.

Skating Polly

Eme remek zenekari együttes szintén valahol az arcoskodó, mások áltaal artisztikusnaak mondott punk/indie pop-rock-miafrász vonalon mozog, de legalább nem Los angelesből szalajtották őket, hanem a borúsan napfényes Oklahomából. Ők is a milleneumi generációt képviselik, az éneklős csaj már megint kétezres születésű (a másik meg 1995-ös, vagyis ebben a viszonylatban vén banya), kilenc (illetve tizennégy) évesek voltak, mikor megalakították nekik a zenekarukat, és azóta sem bírnak betelni magukkal. Tanulság: De, csak a húszéveseké a világ!

Iskolapéldái annak, mi lesz az ember lányából, ha gyerekkorában túl sok Green Day-t hallgat, miközben Peppa malac gyilkolja a lelkét, csendben a háttérben. Iskolaudvarokon majdnem menőnek számító pózolás, mindenkit a francba küldő irónia, és a tinédzser büszkeség mindenekfelettisége, ez látszik a klipjeikből, no meg az, hogy a szomszéd bunkót épp tegnap délelőtt ásták el a pincében, de csak miután kiettek mindent a kekszes dobozaiból. Bájos félmosollyal ölnek, és nem félnek hálóingben gitározni.

A Pretective Boy a kifejezetten szelíd, kereskedelmi rádióba is eladható dolgaik közül való, még a szövege is elmegy, pláne mert kicsit sem akar egyértlemű lenni. Ez most vagy egy pasizós-vágyakozós dal, vagy (és azért ez a sokkal valószínűbb) annak a kigúnyolása, különsen a fenti klip fényében, de egy átlagos, félagyú rádiós szerkessztőnek ez nem kell hogy  feltűnjön, bár látszik a csajokon, hogy enyhén szólva sem pompomlány-kompatibilisek. Alkotásuk ugyanakkor fülbemászásra alkalmas, főhősnőnk maga a festett vörös paradoxon, amennyiben ijesztő és cuki, már tényleg csak a vámpírságot hiányoljuk belőle, ha már ilyen lelkesen dalolászik, láthatóan percekkel a szükségszerű zombi-apokalipszis előtt. Ami ugye jőni fog, mert jőni kell.

És persze az elvárható módon tudnak ők sokkal karcosbbak is lenni, ráadásul külön plusz pont, hogy végre valakik, akik nem a kerti medence mellől keménykednek, bár ez a külvárosban csapatás is kissé megmosolyogtató, plusz hiányolok a háttérből egy rendes lakótelepet, ezekhez a pózokhoz az több mint illene. Viszont ez előbb tárgyalt bandával együtt némelyik koncertfelvételük nem kicsit idézi meg a Nirvana-t, pedig Kurt Cobain már halott volt, mire ezek a leányok megszülettek vala.

A Sakting Polly (érdekes, de nagyon rímel a Flogging Mollyra, bár ők ír kocsmapunkot játszanak, LA-ben, naná) egy szempontból pont olyan mint a Starcawler, azaz náluk i aaz az igazán érdekes, milyenek lesznek majd öt-tíz év múlva, amikor már kellő messzeségbe kerül a tinédzser dackorszakuk, vagyis hogy milyenek lesznek majd igazi felnőttnek. Lesz-e bennük még kraft a ténylges művészethez, vagy szórakoztatóipari, bulvársajtó-optimalizált celebekké válnak? Avagy: Alanis Morisette vagy Avril Lavigne útján menetelnek-e majd?

Tudja fene, meglátjuk, vagy meglátják azok, akiket még akkor is érdekelnek.

The Tin Tings

Ez a duó kissé kakukkfióka a többiekhez képest. először is mert náluk aztán semmi Kalifornia, ők rendes nagybritánok (Manchesterből és Londonból), másfelől meg amit csinálnak, az tényleg csak nyomokban tartalmaz punkot, annyira homeopátiás módon, hogy szinte észrevehetetlen. Az énekesnő Katie White ráadásul nem húszéves, megnyugtatóan harminhét, de még az alábbi (nem túl naprakész) klipben is már huszonöt, és ez meg is látszik az egész produkció, mondjuk úgy, letisztultságán. Nem akar kócos tininek látszani, sem koravén, kiégett érettségizőnek, inkább az "erős, független nő vagyok, de a melleim is jók" kategóriába nevez be, szóval görlpávör ez is, csak egy másik vágányon.

A That's Not My Name (ami az emblematikus slágerük amúgy) kicsit olyan, mintha valamelyik Spice Girl besokallt volna a többektől, meg az egyre nyálasanbb zenéjüktől, és megcsinálta volna belőle a saját rendezői változatát. Minimáldöngetős zene, szövegcentrikusság és a világ legszőkébb fekete énekesnője, egy nyolcvanas évekbeli diszkóból, éjfél utánról:

Hogy a duó megvan-e még, vagy hárman négyfelé oszlottak fel azt nem tudom, 2018-ban még jelent meg lemezük, tehát elvileg még létezhetnek is, mindenesetre sehol sem olvastam még a produkció gyászjelentését. Nem mintha naphosszat a munkásságukat kuatnám áltudományo alapossággal, ahogy a többiekét sem, de azért rendszeresen jönnek szembe ezek a zenék aa jutyúbon, én meg nem bírom nem megosztani az élményt.

Hisz ezeknél a zenéknél kevés dolog esik jobban hajnalai egy és három között, a laptopom előtt rohadva, csak ne érezném magam közben olyan rohadtul öregnek.

És bár nem a hazai (ötvenes évekbeli) baby boom-generációhoz, hanem azok gyerekeihez tartozom, azért már kijár nekem hogy: Hello boomer!

Ja, see you soon.

A sajnálatzenekar (Girl Power no.1.)

Igazából sajnálja őket a fene, csak ez a nevük. The Regrettes, egy Los Angeles-i banda, akik mondjuk hogy punkot játszanak (szerencsére nem túl gördeszkásan) meg garázs-popot, bár e kettő Kalifornában elég gyakran egy és ugyanaz. Ami feltűnő bennük, hogy pofátanul fiatalok, az énekesnőjük például 2000-ben született, vagyis még nincs húsz, de a zenekar már öt éve létezik, miután a tagok összefutottak a zeneiskolában.

És ez tényleg szörnyű, hogy valakinek már kettessel kezdődjön a születési dátuma, én egy időben már azokat is enyhe lenézéssel kezeltem, akik a nyolcvanas évek közepe után merészeltek születni, mert ott a több mint tíz év plusszom okán már éreztem a generációs szakadékot.

De lehet, hogy nem ők fiatalok, hanem én vagyok öreg, elvégre ha Lydiának, emlegetett énekesnőnknek az életkorát megszorzzuk kettővel, még mindig csak annyi idős lenne mint az öcsém, akit viszont még tologattam babakocsiban is. Rémes, de tényleg. A zenéjük azonban jól fogyasztható, kicsit durrvulós, kicsit beszólógatós kertvárosi punk, remekül lehet vele lázadni például a menzán, amikor már harmadik napja banánpuding a desszert, mert a pompomlányok azt szeretik a hajukra kenni.

(Ilyenkor persze sokkal hatékonyabban tudna balhét csinálni Jessica Barden, azaz Alyssa A  kibaszott világ végéből, de hát ő brit, mint a Sex Pistols vagy a Clash, a haverja meg pszichopata, ami lássuk be, helyzeti előny LA-hez képest.)

Az első egy saját opusz, a másik meg egy rock-klaszikus feldolgozása, és őszintén szólva beletelt némi időbe, míg találtam két idézhető darabot tőlük, mert azért elég sok számuk tényleg a kissé irritáló tinipop klisékkel dolgozik. És hát nem mindig érzem egyértelműen az idézőjelet, pedig gyanús, hogy rendszerint ott van az, csak a csajok (háromnegyed részt lánybanda ők) nem tudnak előbújni a középosztálybeli (esteleg felső-középosztálybeli) tinédzserek kulturális kliséi mögül, ahhoz kell még pár évnyi sűrűbb élet. Egyelőre úgy akarnak lázadók lenni, hogy közben azért legyenek menők (ez még menne is, a lázadás menő), dögösen szexik és egyúttal gyermekien ártatlanok. Na az utóbbi kettő már határozottan ellene hat  a minőségnek, egyrészt mert eleve van köztük némi önelletmondás (csak némi, mert Nabokov ótat tudjuk, hogy ez az ellentét azért föloldható a lolitaságban, csak sokszor sírás lesz a vége), másrészt meg nehéz úgy lázadni, hogy közben tetszeni akarnak a tanulóifjúság és a dolgozó tömegek lehető legszélesebb rétegeinek is.

A punk az mégis csak egy szubkultúra, szerencsére, tehetjük hozzá, hisz nagy szarban lennénk, ha egyszer csak államalkotó ideológiává, társadalomformáló népmozgalommá, vagy az Operaház műsorpolitikájának sarokkövévé válna, egyszerűen nem arra való. És mint minden rendes szubkulturúra tagjai, a punkok sem akarnak mindenkinek tetszeni, sőt az a jó, ha bizonyos csoportok kifejezetten utálják őket, ez az indikátora annak, hogy valamit tényleg jól csinálnak. Joe Stummer a The Clash frontembere valószínűleg feladta volna a zenei pályát egy ígéretes pizzafutár-karrierért, ha azt tapasztalja, hogy ők lettek a mérlegképes könyvelők és a konzervatív politikusok  kedvenc zenekara. Elvégre vannak határok az ember életében.

A The Regrettes-t valóban fenyegeti ez a veszély, könnyen lehet, hogy egyszer csak divatba jönnek, és akkor lőttek az autonómiájuknak, producerek excel-tábláiban lesznek egy oszlop, marketing-tervekben hivatkozási pont, kokaint reggeliző stylistoknak ígéretes alapanyag. Az első lemezüket a Warner adta ki, ami a szórakozatóipar nehézsúlyú gengsztereinek egyike, szóval az underground az nem arra van, de a banda ettől még maradhat önazonos, kinőheti a középsulis pózolást, és lehet belőle egy rendes neopunk ikon, csak kicsit karcosabbra kellene venni a zenét. Az imidzset meg hagyni a fenébe a spontaneitás kedvéért.

p.s. Nemsoká következik még néhány csajos-punkos-bevadulós projekt ismertetése und népszerűsítése, felkészül a Starcawler meg a Skating Polly.

Hitler szívás

Jeles nap a mai, töb szempontból is. Ma van ugye Adolf Hitler születsénapja, aki 1889-ben épp április huszadikán lökődött ki az anyja szervezetéből, és ez annyira megihletett valami félnótás indiait, hogy a szintén e  napon, csak 1948-ban született fiát a vezér és kancellárról nevezte el. Így ő Adolf Lu Hitler Marak, és arról ismerhető, hogy a az ezredforduló környékén Meghalaya szövetségi állam környezetvédelmi minisztere volt. Meghalaya amúgy egy észak-indiai, relatíve kis állam,  nagyjából 22 ezer négyzetkilométeren, és valamivel több mint hárommillió lakossal, de még is nagyobb és lakottabb, mint például Szlovénia. Szóval Mr. Marak (haveroknak csak Hitler, esetleg Dolfi) a hírnevét, ha van neki, és persze hogy van, hisz immár mi is hallunk róla, szóval a hírnevét azt nyilván nem miniszterkedésének köszönheti, inkább csak a nevének.

Meghalayában amúgy nem ritkák a furcsa történelmi nevek, más politikusok is kaptak keresztnévként olyanokat, hogy Lenin, Sztálin, Frankentein(!) vagy Tony Curtis. Hitler Marak amúgy a Kongresszus Párt képviseletében politizált, hogy például Lenin hol, azt nem tudtam kideríteni, de mivel neki is Marak a családneve, el bírom képzelni, hogy ő szintén. És innentől azért megnéznék egy családi összejövetelt, ahol Marakék nappalijában együtt sörözget Hitler és Sztálin, mielőtt pácéloshadosztályokat küldenek egymásra, nem haragból, csak az ideológiai inkompatibilitás okán.

Ha lenne gyerekem, és mondjuk lány lenne én is szívesen nevezném el Váratlan Anomáliának, ezzel tuti kitűnne a tömegből, és egy életen át gyűlölhetné csöndben a kretén faterját. (Na jó, ha lenne lányom Dóra lenne vagy Réka, attól függ hogy valami bútolánc melyikről nevez el épp egy unalmas kanapét vagy vegán könyyvespolcot.)

Persze a hülye nevekre adódik más lehetőség is.  Egy lányt két keresztnével máris be lehet emelni a történelembe, elég ha Mária Teréziának nevezzük, fiúknál pedig adódik Buda Örs kettős keresztnévként, ha már unjuk a  Ferenc Józsefet (felkészül: János Pál). Ennyit Hitlerről.

offmedia.hu

Április huszadika ugyanis nem csak a Führer napja, hanema marihuánáé is, mert valami homályos okból a 420 a fű száma. Állítólag valami jenki gimisek találkoztak suli után négyhúszkor, hogy közösen tépjenek be, de ez annyira szótlan magyarázat, hogy sót sem érdemel.

Lehetne valami kreatívabb is, mint az az elmélet, amit a belinkelt cikk is említ, hogy a cuccban pont 420 féle kémiai vegyület van, csak sajnos ez nem igaz, mert 315. Vagyis ha ez lenne a kiindulási pont, akkor március 15. lenne a Ganja Day, csak az már így is egy zsúfotl dátum, főleg felénk, hisz egyfelől ugye a forradalom, másfelől meg Teisfiam Brútusz, ráadásul e napon jegyezték be a világ első internetes domain-nevét (symbolics.com - 1985), és ekkor van David Cronenberg születésnapja is.

A fűfejek meg alapjáraton békés csávók, jó nekik a 4.20 is, leglább emlékeztetik a világot, hogy mennyivel jobban jártunk volna a huszadik századi történelmünkkel, ha Hitler is füvezik. De ő nem dohányzott, nem ivott alkoholt és nem evett húst, látjuk is hogy mi lett belőle. (De lehet, hogy Hitler Marak apja szívott vaalamit, ez legalább az anyakönyvi kreténséget megmagyarázná.)

Ja, és ma van az év 111. napja, aminek semmi jelentősége, de leglább nem is érdekes.

Sosem voltál itt (nyomasztó filmek III.)

Ez tényleg nem szándékos, de valahogy mindig ezekbe a súlyos drámákba futok bele, biztos kompenzálom a tavaszt, meg ha válságban van a lúd, legyen kövér!

Mai világvége-darabunk a Sosem voltál itt, amiben (naná) van vér, veríték könnyek, bár nem annyira fajsúlyos mint mondjuk a Jack által hullákból épített tegnapi ház, de könnyű vacsorával érdemes készülni az utánra, mert az étvágynak, és némiképp az életkedvnek azért határozottan ellene hat. Persze nézőpont kérdése, láthatjuk úgy, hogy a világ egy pöcegödör Isten hátsó udarában, ahonnan ráadásul késik a szippantós, de akár úgy is, hogy a főhős nyomorához képest, nekünk nem is olyan rossz. Hogy mást ne mondjak, nem társul minden főétkezés mellé egy öngyilkossági kísérlet, gonosz bandák nem nyírják ki közvetlen családtagjaink és ismerőseink (barátaink e film világában eleve nem lennének), és nem kalapácsal kell jobblétre szenderítenünk a rosszarcokat.

Joe, azaz Joaquin Phoenix karakteréhez és sorsához képest a parkban kannásbort szopogató hajléktalan élete egy szimpatikus alternatíva. A hadsereg veteránja, meg dolgozott a FBI-nak is, de manapság már csak antiszociális személyiség-roncs, aki idős anyjával lakik (amíg azt ellenfelei nevelő célzattal fejbe nem lövik), abból él, hogy szökött vagy épp emberkereskedők karmai közé került lányokat szabadít ki/visz haza, nagyjából az önbíráskodás keretrendszerében, hisz a dialektika jegyében úgy szolgáltat igazságot, hogy közben bűnöz. Mondjuk öl, ha épp az tűnik pratikusnak, nincs benne gyűlölet, csak egy kiégett kommandós szakmai alázata, két kalpáccsal szétvert fej között beugrik a kisboltba üdítőért meg müzliszeletért. Nála a bosszú is rezignált, legbelül persze biztos érez valamit, de az érzés az arcáig már nem jut el.
Az egész kicsit olyan mint a Taxisofőr vagy a Leon a profi minimalista változata. Ez esetben egy szenátor lányát kell megmenteni a gazdag és befolyásos pedofilok hálózatától, hősünk így felfegyverkezik (vesz egy kalapácsot meg egy nagy tekerecs ragasztószalagot,hogy melyik mire kell neki, azt nem nehéz kitalálni.) és véresen leszámol. Kiscsaj megmentve, a többieket kulturáltan ott hagyva, elvégre neki csak a szösziért fizetnek, de a dolog nem ennyire egyszerű.  A Gazdag Kanos Pedofilok klubja csupa befolyásos emberből (és néhány betört koponyájú halottból) áll, úgyhogy ők is véresen számolnak le, vérbe fagyasztva anyut. A bérgyilkosok persze ráfaragnak, olyan gödröt ásnak amibe maguk esnek bele, és ha már mindenki mindenki ellen (bellum omnia contra omnes - mondja a művelt angol, aki tud latinul), beszáll a mentett lolita is, hogy a végén csak Joe-val ketten maradjanak túlélők, zsák a foltját alapon.

Persze a film nem ennyire vicces, nincs itt semmiféle rajzfilmerőszak, és csak egy egész kicsit teszi líraivá az ölést, de közben alig látunk valamit a véres akciókból. És amit, azt is jobbára ipari kamerák fekete-fehér felvételein, azaz a Sosem voltál itt igyekszik nem erőszakpornónak lenni. Nagyjából sikeresen, a másfél órás játékidő nagy részét a főhős lelki rokkantsága tölti ki, megtámogatva egy adag flashback-kel, a traumatikus gyerekkor és a sokkoló háborús emlékek mentén.
Mivel Joe nem pszichopata, nála lehet érteni a mit és a miértet, finom utalásokkal levezetik nekünk hogy lett belőle ez a kiégett, kiüresedett alak, akinek szakmája az erőszak, hobbija az öngyilkossági kísérlet, és már az óvodában is a hullazsák volt a jele. Át tudjuk érezni a nyomorát, leglább is részben és főleg ésszel, mert érzelmileg azért nehéz beléhelyezkedni, de legalább tudható, hogy neki speciel legalább van lelke. (A sorozatgyilkos Jack-nek nem volt, nem is értem, hogy egy ilyen biorobtnak melyik része tudott egyáltalán pokolra kerülni.)

A végére azért csak összehozza az öngyilkosságot, a néző meg felsóhajt, hogy oké, ügy lezárva, de aztán kiderül, hogy ezt is csak képzelte, a rideg valóságban marad az életébe zárva, meg a nyakán az előre megfontolt szándékkal elárvult kiscsaj, és mennének valahová, ha lenne valami ötletük. De nincs, egyikük sincs otthon már a világban, a lány lehet hogy soha nem is volt, de legalább egymással sem tudnak beszélgetni, ez bennük a legkisebb közös többszörös. Végül is együtt magányosnak lenni nem egy cirkuszi világszám, de legalább egy stabil kapcsolat alapja lehet. Vagy nem, brit tudósok még kutatják a témát.

Szóval. Ez is igen jó egy film, bár gyakorlatilag egy olyan monodráma, amiben nemigen beszélnek, és hát feloldás vagy megnyugvás itt sincs. Miért is lenne, akinek hepiend kell nézze Hórózsika vagy Csipkefehérke kalandjait, de mondjuk a Piroska és a farkast azt kerülje. Az egy rohadt kemény horror, retardált  kislánnnyal, megvett nagymamával, élve boncolt farkassal, fulladásos halállal. Na annál például ez a film egy centivel sem durvább.