Igen, ez is egy filmcím, vagy nem. Lehet, hogy a filmnek az a magyar címe, hogy Ez az a hely, legalábbis ezt mondják az elején, miközben mindenhol máshol a Helyben vagyunk szerepel, szóval maradjunk inkább annyiban, hogy This Must Be the Place. Ezt most valahogy meg kellett néznem, hisz az a Paolo Sorrentino rendezte, aki már Jude Law-ból is megformázta XIII. Piuszt, a Posztmodern Pszicho Pápát (Az ifjú pápa című sorozatban, ha valakinek nem lenne meg), és John Malkovichot megtette III. János Pálnak, a Poszttraumás Pszeudo-ateistának, Az új pápa című második évadban.(De tényleg, Malkovich olyan jelentős személyiségeket fogad a Vatikánban mint Sharon Stone és Marilyn Manson.)
Szóval Sorrentino filmjeit érdemes legalább megpróbálni, elvégre a lassú történetvezetés, a festői képek és a főleg sejtetésekből felépített komplex karakterek remek fecsegnivalót jelentenek minden tényleges és wannabe sznobnak. Hogy aztán a konkrét darab az művészet-e, vagy csupán művészkedés, az eleve remek alkalom egy sértődésbe torkolló vitára, illetve - az esztétikai-művészetszociológiai érvek fogytával - egy könnyű testi sértésre.
A Valamilyen hely ez itt című műegészben Sean Penn egy kiégett, némileg lecsúszott, és szinte mindenki által röhejesnek mondott popsztárt alakít, aki amúgy egy az egyben Robert Smith-t mintázza, aki a The Cure nevű zenekarát vezeti évtizedek óta, pontosabban ő maga a zenekar, mint az egyetlen állandó tag. (Mellékszál: Én tényleg próbáltam kikerüli, hogy leírjam: "a The Cure", de nem ment, magyarul tényleg így jön csak ki normálisan a szerkezet, mint a "bacon szalonna" vagy a "Beatlesek" esetében - mintha a bacon legalább is melléknév lenne, a 'beatles' meg egyes szám.)
Szóval Penn egy kiköpött Robert Smith, és bár nem eléggé szétivott a feje, de pont úgy beszél mint Ozzy Osbourne, aki ugye nem emlékszik a nyolcvanas évekre, ám siker, hogy azért még tud késsel-villával enni. És ennek a szétcsúszott, szalondepressziós és radikálisan infantilis fazonnak van egy üdítően normális felesége (Frances McDormand nem tud hibázni), aki ráadásul szakmájára nézve tűzoltó, és két lábbal a földön is képes élvezni az életet. Hősünk igazából neki köszönheti hogy még van, talán fizikailag is, de mentálisan mindenképp. Mert amúgy nagyjából egy fejlődésben visszamaradt marslakóként botorkál az életben, legalább is addig, míg meg nem tudja, hogy az apja haldoklik New York-ban. Úgyhogy elindul Dublinból egy kortárs Titanicon (Titán Ikon? Micsoda húlye neve volt annak régi hajónak...), ráadásul egyedül. A csekély értelmű medvebocs elhagyja a Százholdas Pagonyt, és igen el van veszve a külvilág tágasságában.
Lehetne ez is egy bosszúfilm, hisz Cheyenne (ja, így hívják a főszereplőt) a fater halála után megtudja, milyen is volt neki a háború idején a koncentrációs táborban, és elindul felkutatni az Amerikába menekült egykori SS-tisztet, apja kínzóját. Aztán mégis inkább egy felnövés-film, egy road-movie lesz belőle. Az egykori sztárocska, aki depressziós dalokat írt világfájdalmas tiniknek, és e nagy munka közben elfelejtett felnőtnek lenni, most szembesül azzal, hogy a púder meg a rúzs mögött csak egy gyerekes öregedő ír, akinek most hirtelen dolga lett a világban. Innen indulva már össze lehetne dobni egy rendes drámát, de Sorrentino azért ennnél körmönfontabban keresi a kákán is a csomót, és nem kezd el könnyfacsarni, de vígjátékot sem szeretne mindenáron. Penn figurája mondjuk eleve röhejes, de általában a kínos módon, amitől azért indőnként fel lehet röhögni, a háttértsztori meg maga a holokauszt, de nem didaktikusan elővezetve. Na ja, látszik hogy nem egy hollywoodi darab, franciák, olaszok és írek koprodukálták, a kaliforniai születésű Sean Penn meg csak annyira amerikai, amennyire a szerepe megkívánja, vagyis nem nagyon.
A Kell lennie helyünknek jól felismerhető filmes klisékből épít valami eredetit. Az utak a préri végtelenjébe tartanak, az út menti gyorsbüfében a kötelező jócsaj égeti oda a burgert, a főhös arról rinyál, hogy az urolsó harminc évben nem beszélt az apjával, a megtalált roskatag náci pedig az isteni igazságszolgáltatás emberi relációjában is megpusztul. Ám nincs katarzis, nincsenek nagy érzelmek, csak valami szomorkás beletorődés, meg sok abszurd helyzet, de az egész mégis működik
És igen jók a zenék, benne van a filmben David Byrne a Talkin Heads-ből, aki saját magát játsza, illetve dehogy játsza, hanem aki saját maga. (Ezt filmesül szakszerűen cameonak hívják, de szerintem vagy nincs is ilyen szó, vagy valami fokhagymás polipot jelent. Igazából.)
Összességében talán kijelenthető, hogy a Vagyunk egyhelyben, vagy milyen című filmalkotás elképzelhető, hogy valószínűleg egy jó film, de úgy emlékszem még csak egyszer láttam az előbb. Ennek ellenére biztosan tudom, hogy könnyen lehet hogy esetleg tetszett.
(Oké, nem viccelem el: kurva jó!)
Szóval Penn egy kiköpött Robert Smith, és bár nem eléggé szétivott a feje, de pont úgy beszél mint Ozzy Osbourne, aki ugye nem emlékszik a nyolcvanas évekre, ám siker, hogy azért még tud késsel-villával enni. És ennek a szétcsúszott, szalondepressziós és radikálisan infantilis fazonnak van egy üdítően normális felesége (Frances McDormand nem tud hibázni), aki ráadásul szakmájára nézve tűzoltó, és két lábbal a földön is képes élvezni az életet. Hősünk igazából neki köszönheti hogy még van, talán fizikailag is, de mentálisan mindenképp. Mert amúgy nagyjából egy fejlődésben visszamaradt marslakóként botorkál az életben, legalább is addig, míg meg nem tudja, hogy az apja haldoklik New York-ban. Úgyhogy elindul Dublinból egy kortárs Titanicon (Titán Ikon? Micsoda húlye neve volt annak régi hajónak...), ráadásul egyedül. A csekély értelmű medvebocs elhagyja a Százholdas Pagonyt, és igen el van veszve a külvilág tágasságában.
Lehetne ez is egy bosszúfilm, hisz Cheyenne (ja, így hívják a főszereplőt) a fater halála után megtudja, milyen is volt neki a háború idején a koncentrációs táborban, és elindul felkutatni az Amerikába menekült egykori SS-tisztet, apja kínzóját. Aztán mégis inkább egy felnövés-film, egy road-movie lesz belőle. Az egykori sztárocska, aki depressziós dalokat írt világfájdalmas tiniknek, és e nagy munka közben elfelejtett felnőtnek lenni, most szembesül azzal, hogy a púder meg a rúzs mögött csak egy gyerekes öregedő ír, akinek most hirtelen dolga lett a világban. Innen indulva már össze lehetne dobni egy rendes drámát, de Sorrentino azért ennnél körmönfontabban keresi a kákán is a csomót, és nem kezd el könnyfacsarni, de vígjátékot sem szeretne mindenáron. Penn figurája mondjuk eleve röhejes, de általában a kínos módon, amitől azért indőnként fel lehet röhögni, a háttértsztori meg maga a holokauszt, de nem didaktikusan elővezetve. Na ja, látszik hogy nem egy hollywoodi darab, franciák, olaszok és írek koprodukálták, a kaliforniai születésű Sean Penn meg csak annyira amerikai, amennyire a szerepe megkívánja, vagyis nem nagyon.
A Kell lennie helyünknek jól felismerhető filmes klisékből épít valami eredetit. Az utak a préri végtelenjébe tartanak, az út menti gyorsbüfében a kötelező jócsaj égeti oda a burgert, a főhös arról rinyál, hogy az urolsó harminc évben nem beszélt az apjával, a megtalált roskatag náci pedig az isteni igazságszolgáltatás emberi relációjában is megpusztul. Ám nincs katarzis, nincsenek nagy érzelmek, csak valami szomorkás beletorődés, meg sok abszurd helyzet, de az egész mégis működik
És igen jók a zenék, benne van a filmben David Byrne a Talkin Heads-ből, aki saját magát játsza, illetve dehogy játsza, hanem aki saját maga. (Ezt filmesül szakszerűen cameonak hívják, de szerintem vagy nincs is ilyen szó, vagy valami fokhagymás polipot jelent. Igazából.)
Összességében talán kijelenthető, hogy a Vagyunk egyhelyben, vagy milyen című filmalkotás elképzelhető, hogy valószínűleg egy jó film, de úgy emlékszem még csak egyszer láttam az előbb. Ennek ellenére biztosan tudom, hogy könnyen lehet hogy esetleg tetszett.
(Oké, nem viccelem el: kurva jó!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése