Szent szarvas!

Némi látatlanba' nemszeretemeskedés után ma végre megtekintettem az Egy szent szarvas meggyilkolása című filmet, amit az a Jorgosz Lantimosz (én csak azért is fonetikusan írom) rendezett, aki a Homárt meg a Kedvencet is, amik jó filmek, gondoltam ez is, ráadásul Colin Farrell és Nicole Kidman főszerepli, akiket az In Bruges, illetve a Pusztító óta komolyan színészszámba veszek.

Nos a fim (angolul: Killing of a Sacred Very Bad Iron Deer) nem okoz csalódást, már amennyiben az ember egy nyugis, napos szombat délutánon, az ebéd utáni egészségügyi sétáról hazatérvén pont egy görög sorstragédiára vágyik, fogaknak hullatására (de néha szó szerint) és könnyeknek csikorgatására. Mert ezt kapja, bármire is nem fizetett be letöltéskor, két órán át lehet nézni, ahogy lassan, komótosan és épp ettől kurva nyomasztó módon közeleg az elkerülheteten végzet, mely ráadásul egy valószínűtlen fejű, nem enyhén pszichopata tizenhat évesen keresztül nyilvánul meg, mindvégig csak egy lépésnyi távolságot tartva egy kibelezős horrortól.

A filmnek természetesen csak dramaturgiai hitelessége van, másféle nem is lehetne neki, ha már egy nagyjából két és fél ezer éves történetet helyez napjaink nyugati világába (hogy pont Amerikába, az itt épp nem is érdekes), ahol már vagyunk annyira távol a mítikus világképtől mint ide a Makó-Jeruzsálem vasútvonal. Lényegében az Iphigenia-történet modern újramesélése történik a virtuális itt és mostban, és fú de nyomasztó, ahogy a bűn és az isteni büntetés benyomul egy család mindennapjaiba. Amik innentől kezdve nem mindennapok,akár milyen rosszul mennek dolgaink, amindennapok számunkra nem ezek, de hát ez van, ami az ókri görögöknek  még mítikus volt, az nekünk már csak szürreális.

Iphigenia ugye Agamemnón lánya volt, akit a mítikus protokoll szerint fel kellett ádoznia Artemisznek, egy korábbi baklövése (hát, ez esetben szó szerint) miatt. Történt ugyanis, hogy a fater egy korábbi vadászaton megölte Artemisz istennő kedvenc szarvasát, erre az direkt vissztartotta a szelet, hogy ne tudjon Agamemnón serege kihajózni Aulisz kikötőjéből, pedig már igen mentek volna Trója falai alá mészárolni. De hiába gyűlt vérszagra az éji vad, szél nem volt, valami félbolond jós viszont elböffentette magát, hogy Agamemnón áldozza fel egyik lányát az istennőnek, és akkor majd indulhatnak végre gyilkolászni, meg új kikötőkben új prostikat felhajtani. (Hogy Auliszban milyen volt akkoriban a felhozatal, arról nem beszél a mítosz, meg azt azt feldolgozó drámák, de a sok katonának már nagyon viszkethetett szerteszét. Igen, viszketett a tenyerük.)

A sztori (lásd: Iphigenia Auliszban) részleges hepienddel ér véget , a csajt ugyan ledöfik az oltáron, de az utolsó pillanatban szarvassá változik, aztán felmegy az égiek közé, hogy párezer év múlva joghurtreklámokban hasznosítsa kissé már megkopott hírnevét.

Na ebben a filmben ilyen nincs. Agamemnón itt egy ex-alkoholista sebész, aki valami műhiba folytán, két löket pia után, kicsinál egy fazont a műtőasztalon, de megússza, aztán egyyszer csak megjelenik annak kamasz fia, akinek próbál segíteni, afféle jóvátételképpen. A srác azonban gyakorló pszichopata, téyleg nem egy kiköpött Artemisz, és nem csak azért mert hímnemű, hanem mert kicsit sem isteni módon egyszerre nagyképű és gyáva, pofátlan és sunyi.

De mivel itt egy sorstragédiában vagyunk, a főhős és családja nem kerülheti elvégzetét, a néző nagy megnyugvására, ugyanis vannak annyira ellenszenvesek, hogy már épp ne lehessen sajnálni őket. Talán a tizenéves fiú, aki még valamennyira azonosulható karakter (naná, hogy őt áldozzák fel a végén), de a nővére egy irritálóan ostoba liba, az anya (ugyebár Nicole Kidman elővezetésében) egy frusztrált zsarnok, a fater meg ugyanez, csak szakállasban. Hideg és üresen koppanó minden kiejtett mondatuk, ami azért is feltűnő, mert a filmben a környezet is állandóan valaami rém steril közeg, mindegy hogy kórház vagy a család nappalija, jellemzően csend van, zene semmi csak néhány idegesítő hangeffekt, avagy a rendező mindent elkövet azért, nehogy együtt érezzünk velük. Egyszerűen nem érdemlik meg, ha ők így élnek, tőlünk akár meg is halhatnak.

Pláne mert azért ha tétje van is a történetnek, tanulsága semmi, legfaljbb azt lehet előrángatni, hogy minden tettnek van következménye, ha nem is azonnal. Na de ez a karma, ebben semmi új sincs, a Szent szarvas.... alapvetően a nyomasztó atmoszférára gyúr, nem mellesleg igen sikeresen, de gy dolog tényleg ijesztő benne. 

Az egyszeri nézők (ez esetben mind a hárman, vagyis én, magam és szerény személyem, hármasikrek a látens skizofréniában) arra jutnak, hogy a filmbéli szülők, plusz a kretén lányuk, igazából zombik, napi rutinra programozott biológiai robotok, csak a halál közelében, csak az erőszak és a gyilkosság pillanataiban tűnnek élőnek, valódi érzelmekkel küszködő embernek, hogy aztán a vég utáni pillanatban már zombuljanak is tovább, hisz ha eddig sikerült elfojtani magukban a múlt bűneit, menni fog az ezentúl is.
Az ókorban játszódó hollywoodi iparosmunkák igazából modern történetek kosztümös mázzal leöntve (Colin Farrell is domborít ilyenben), ez viszont egy ókori történet (és világ), modern környzetben, ami mindenképen működőképesebb recept, legalább is nekem. (illetve nekünk, mert ugye magamnak is.)

Ha még nem említettem volna, remek film ez, remekül totokszorító, annyira jól sikerült, hogy egy darabig most nem akarom többet látni.