Gondtalanság

Részemről nincs válságkommunikáció, csak simán válság, de nálam abban semmi rendkívüli, mondhatni létállapotom az nekem, olyan száraz, meleg érzés. De néha azért felhúzom magam magamon, ahogy elkezdem irigyelni mások problémáját.

Mikor a különféle portálokon álllandóan az jön szembe, hogy egyeseknek a fő gondja manapság, hogy milyen sorozatokat nézzen a Netflixen, az még elmegy, de azért van egy határ. Amikor arról olvasok, hogy otthon lenni munka nélkül azért jó, mert végre van idő rendesen reggelizni, na attól azért már felbaszódik bennem az ideg, pláne mikor reggeli-ötleteket is adnak, mondjuk ilyeneket: lazacos baguette buggyantott fürjtojással, hogy az milyen isteni... hát, basszák meg.

Nálam margarinos kenyér van előző napról maradt teával, meg füstölt indulat, a tojással spórolok, fürjet csak a Spektrumon látok és a buggyant az minden jel sszerint én magam vagyok.

Az ilyen "úgy unom magam, szar az élet mióta hazajöttem Májámiból, reggelire meg már megint ez a kurva kaviár" stílusú megnyilvánulásokat eddig simán be lehett tenni a "first world problems" fiókba, kicsit szörnyülködve azon, hogy ez a fogyasztói társadalom ez mégis csak dermesztő. És nem mellesleg ki lehetett röhögni a nyávogó parvenüket, hogy hát öcsém, vinne már el egy agyvérzés, miközben azon dühöngsz két napja, hogy a Bentley-t nem pont azzal  az árnyalatú üléshuzattal szállították, amilynnel még a múl hónapban megrendelted. (Pedig olyannal, csak a kokaintól kissé megváltozott a színérzékelésed...)
Ilyenkor az ember azzal a nyugodt érzéssel szoronghatott a jövőtől, hogy Bentley meg fürjtojás nélkül is van élet, sőt sokkal kellemesebb, mert legalább ezek miatt nem kell feleslegesen roncsolnia az idegrendszerét, jól élni nem azt jelenti, hogy kurva drága cuccokkal körbepakolni magunkat, hanem hogy egyszerűen, a lehető legkevesebb gonddal.

Mert a központi szó itt a gond. Nem feltétlen abban az értelemben hogy probléma, hanem hogy gondot kell viselnünk egy csomó dologra. Rendeben tartani a lakást, öntözni a szobanövényeket, etetni a teknőst, figyelni a számlákra, bevásárlásra, a párod lelkiállapotára, a cikkek leadási határidejére vagy a diétádra. Ez már épp elég odafigyelnivaló, pláne egy nekem, aki alapbeállításon a hátradőlve szétszórtak csoportját erősítené, fenének kellene még mellé egy nyaraló, egy autó, egy részvénycsomag vagy egy saját cég. Én már a könyvtári könyveket is rendszeresen elfeljtem viszavinni.

Ha tehetném, egy lakókocsiban élnék, néhány alapvető szükségleti cikk társaságában, úg mint pár ruha, néhány edény, pár tucatnyi kedvenc könyv meg a bélygeim, onnantól egy laptoppal meg egy normális netkapcsolatttal bármit megoldanék, és nem kellene még annyi dolog miatt sem aggódnom, amennyiért most. Az ideális persze egy csigaház lenne, de szakértő zoológusok szerint ahhoz csigának kellene lenni, annyira lassú viszont még én sem vagyok. És annyira nyálkás sem, és nyilván nem lenne kedvem állandóan azt ellenőrizni, hogy van-e otthon elég síkosító, mert ha elfogy már le sem tudok csúszni érte a boltba.

Egyelőre egy első emeleti kétszobás csigaházam van, de ez még lötyög rajtam, pont egy szobával nagyobb, mint az ideális lenne, elvégre miféle burzsoá dekadencia az, hogy van hálósszoba meg nappali? Pfujj, magamtól is undorodom kissé, igaz nem csak ezért.