Valószínűleg túl jó idő van, túlontúl napos és tavaszias, a fákon énekelnek a virágok és illatoznak a madarak, sok ez így egyszerre, ezért kínzom magam válogatottan nyomasztó és/vagy erőszakos filmekkel, persze szigorúan a művészi tejesítmény mentén, mer' művészet az köll, az tapint rá az élet sava-borsára.
Tegnap megtekintettem Lantimosz szent szarvasát, ma meg A ház amit Jack épített címmel Lars von Trier újabb keletű rémálmát, és még mindig nem tudom, hogy jó ötlet volt-e. Igazából a Dogville után úgy gondoltam, nekem elég volt a filmjeiből, elég szar hely a világ a nélkül is, hogy még külön frusztrálnánk magunkat embermélyi szadista állatok viselt dolgaival. Akkor is, ha tényleg sok szadista állat mászkál közöttünk, a művészetnek meg ugye egyik dolga épp az, hogy az ilyesmikkel szembesítsen, de a hatodik efféle könyv/film után az ember már visszasírja a tizenegy éves önmagát, amikor felhőtlenül röhögött Benny Hill műsorain, amiktől ma már csak sikongató lábrázást kap.
De valahogy mindenkit vonz az Erő sötét oldala, kíváncsiak vagyunk arra, hogy működik egy sorozatgyilkos, mit gondol, mit érez (vagy mit nem), és ehhez tényleg rendes filmművészek mozgóképeit kell fogyasztani, mert a kommersz darabolós horror (ún. slasher) az csak szánalmas és nevetséges a maga öncélú vérben tocsogásával és primitív történetével, meg a papírból kivágott, kétdimenziós karaktereivel.
És a főszereplőnk (majdnem főhőst írtam) Jack - a zseniális Matt Dillon - sorozatgyilkos, egy igazi elvetemült, lelketlen szemétláda, aki viszont kedvtelve mesél a szívének kedves vérontásokról. És esztétikai-ideológia keret is igyeksszik adni nekik, a gótikus katedrálisok szobraitól a lélek ontológiai státuszáig sok mindenbe belekapva, és persze csk a felszínt karcolva. (Ami hát áldozataira khm... már korántsem igaz.)
Jack nem káromkodásból épít katedrálist (ahová aztán Nagy László viszi át a szerelmet, you know), hanem gyilkosságból, afféle művészként tekint magára, aki számára műalkotás, ha szétveri egy stoppos fejét egy emelővel. De nem csak amolyan absztrakt festmény vagy barokkos csendélet, hisz eredetileg építész, úgyhogy a gyilkolás nála művészet, mérnöki módon kivitelezve. Ráadásul ölés után rendet rak, nem csak azért, hogy eltüntesse a nyomokat, hisz rendmániás is, és egy vérbe fagyott hulla épp elég nagy rendetlenséget jelent, leglább a képek ne lógjanak ferdén a falon.
És pszichopatat sorozatgyilkosunk nem csak művésznek tekinti magát, de egyúttal jól nevelt úriembernek is, aki az etikus vadászat jegyében mészárol le egy kiránduló családot, távcsöves puskával a magaslesről. Vagyis nem lövi le az anyát, a gyerekei szeme láttára, hanem mint egy igazi gentleman, először a gyereket veszi puskaégre, és az anyukával csak azután végez, hogy letudták a pikniket, rántott csirkével, almáspitével és két véres hullával. Micsoda kifinomultság!
Ráadásul nem is pazarol, iparművész énjét elővéve pénztárcár csinál a lemészárolt csaja egyik melléből... Gondolom az ez a pont, amitől kezdve már senki nem akarja megnézni e műalkotást, aki eddig volt olyan szerencsés, hogy megúszta.
Egyes kritikusok szerint Lars von Trier egyszerűen beteg, de szerintem nem ő, hanem a világunk beteg, ő egyszerűen csak az a kórboncnok, aki mélyebbre ás (szó szerint) a felületi sérüléseknél, és a zsigerek közt turkálva keresi a bajok okát. És hát ha a civilizációnk belülről rohad, akkor nem lehet túl guszta, vagy legalább elviselhető, ami a boncoláskor felszínre kerül.
Kétségtelen, hogy ezt a boncolásos metafora nála elég konkrét formát ölt, de régóta tudható, hogy a filmjei kulturális-szimbolikus túlélőtúrák. Nem csak a figyelmünket akarja, de lelkünk egy darabját is, ami luciferi mutatvány, de a madáchi értelemben.
És miuátn a nagyjából véletlenszerű öt gyilkosságáról beszámol, nem marad semmi levonható tanulság, legfeljebb annyi, hogy a pszichopata gyilkosokat nem tudjuk megérteni. Egyszerűen nincs mit megérteni rajtuk, annyira szűk a metszete a mi és az ők világának. Ilyen értelemben ez a film is egyfajta freak show, mutogatnak nekünk egy szörnyeteget, aki ijesztő, egzotikus, de nincs remény megérteni a miértjeit, és végképp semmi esély az empátiára. Szerencsére.
Pont mint Bret Easton Elllis Amerikai pszicho című regényében (a fimet nem láttam, a regény is pont eleget roncsolt az idegeimen), ahol a Wall Street-i bróker éli ketős életét, nappal üzletel, meetingekre jár, a kollégákkal beszélget az Armani-öltönyökről meg a tizenkét éves skót whiskykről, de késő estére már áldozat után jár, hogy egy bárban vagy egy sikátorban az változó, de a különös kegyetlenség az konstans. Nincsenek érzelmei, csak kedvenc Genesis-albuma meg nayakkedő-mintája, egy jól programozott biorobot, aki paradox módon csak akkor él, ha öl.
Na ez az amit ki bírunk hagyni, az ilyen tematikájú művek nyomán főleg a döbbenet meg az alvászavar marad meg nekünk, de katarzist azt ne is várjunk, azzel nincs dolga Jack-nek de Larsnak sem. Nagyon jó film, tényleg mestermű, de jobbára nézhetetlen.
p.s. A végén persze kiderül, hogy gyilkosunk igazából már a pokolban van, Bruno Gazn akivel beszélget, nem a börtönpszichiáter, hanem Vergilius, aki a pokol bugyrai közt kalauzolja Jack-et. És az öt bemutatott gyilkosság sem egészen véletlenszerű, különféle bűnöket jeleznek, egyre súlyosabbakat, ahogy a főszereplőnk egyre mélyebbre jut az avilágban. Na ja, Dante felől nézve ez a film is más, mint a hogy a Szent szarvas... is, ha götörög drámaként tekintünk rá, mert hát az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése