Zaklatott nirvána (Girl Power no.2.)

Starcawler

A Girl Power az úgy tűnik a "zakkant csajok a pofádba röhögnek" paradigma mentén zajlik az ezredforduló után, ahol már senki sem Madonna akar lenni (szerencsére) de még csak nem is Lédi Gyagya (pláne), hanem afféle poszt-posztmodern Janis Joplin, aki eszelős tekintettel, sikoltozó szarkazmussal vagy sokat sejtetni akaró félmsollyal punkoskodik. Az űbergagyira kötnek gitártorzítót, Los Angeles villanegyedeiből tör fel a világfájdalmuk, és szeretik kétségek közt hagyni a közönségüket, hogy akkor ezt most mennyire is kell komolyan venni.

Ebbe a keretrendszerbe illik a Starcawler is, húsz év környéki kertvárosi lázadók LA-ből, a középsuliban találkoztak, azóta is próbálnak kitűnni, inkább sikeresen, mint nem.

A zenekar énekesnője Arrow de Wilde szintén a pofátlanul fiatalok sorát erősti, de 1999-es születésével legalább még huszadik századi gyártmány. Híres és kissé extravagáns művész szülők gyereke, szóval nála az "exhibicionista liba paranoid beütéssel" imidzs nem feltétlen csak üres póz, inkább logikus következménye szocilaizációjának. Igazából úgy fest a csaj, mintha Iggy Pop valami tér-idő anomália következtében még életében egy húszéves, személyiségzavaros lány képében reinkarnálódott volna, miután véletlenül LSD-vel sózta meg a reggeli rántottáját.

Arrow amúgy egy interjúban elmondja, hogy neki olyan kedvencei vannak, mint David Bowie, a Black Sabbath meg a Nirvana, no és persze Iggy Pop. Ezeket tolja túl a színpadon, de néha annyira, hogy azt már nézni is fáj, de hát a művészetért szenvedni kell, ezek szerint a befogadói oldalon is.

A fenti műalkotás egyértelmű tisztelgés a hetvenes évek szórakoztató tévéműsorai, a korai punk és a klasszikus tudatmódosítók előtt. Nyilvánvaló az alaphelyzet: az énekesnő épp most szökött meg a sárga házból, még erősen be van gyógyszerezve, de a rosz irányba, mert használható  valóságérzékelés hiányában hangyának lát mindenki, aki nem a Sütiszörny, és nem tudja eldönteni, hogy akkor most féljen tőlük, vagy bulizzon velük. Ez a se veled, se nélküled helyzet aztán még mélyebbre taszítja őt a megvilágosodatlanság örvényébe. Egyértelmű a visszavágyódás a gyerekkorba, amikor a Szezám utca meg a Muppet-sshow volt a kulturális minta és vágyott életprogram, de haa valaki nem tud időben lejönni a Miss Röfi tripről, akkor pont  így jár, mint hősnőnk lírai énje, aki még a zártosztályról is meglóg, hogy visszabrekizhese magát egy sosem volt édenbe, de van annyira megborult, hogy csak a hangyák, csak azok a kurva hangyák mindenhol...

Jó kis banda, jó kis zene, de nekem fegyvert kéne nyomni a fejemhez, hogy elmenjek velük bulizni egy hosszú hétvégére. Bulizni amúgy 10+ éve nem járok, szóval tényleg csak kényszer hatása alatt tenném.

Skating Polly

Eme remek zenekari együttes szintén valahol az arcoskodó, mások áltaal artisztikusnaak mondott punk/indie pop-rock-miafrász vonalon mozog, de legalább nem Los angelesből szalajtották őket, hanem a borúsan napfényes Oklahomából. Ők is a milleneumi generációt képviselik, az éneklős csaj már megint kétezres születésű (a másik meg 1995-ös, vagyis ebben a viszonylatban vén banya), kilenc (illetve tizennégy) évesek voltak, mikor megalakították nekik a zenekarukat, és azóta sem bírnak betelni magukkal. Tanulság: De, csak a húszéveseké a világ!

Iskolapéldái annak, mi lesz az ember lányából, ha gyerekkorában túl sok Green Day-t hallgat, miközben Peppa malac gyilkolja a lelkét, csendben a háttérben. Iskolaudvarokon majdnem menőnek számító pózolás, mindenkit a francba küldő irónia, és a tinédzser büszkeség mindenekfelettisége, ez látszik a klipjeikből, no meg az, hogy a szomszéd bunkót épp tegnap délelőtt ásták el a pincében, de csak miután kiettek mindent a kekszes dobozaiból. Bájos félmosollyal ölnek, és nem félnek hálóingben gitározni.

A Pretective Boy a kifejezetten szelíd, kereskedelmi rádióba is eladható dolgaik közül való, még a szövege is elmegy, pláne mert kicsit sem akar egyértlemű lenni. Ez most vagy egy pasizós-vágyakozós dal, vagy (és azért ez a sokkal valószínűbb) annak a kigúnyolása, különsen a fenti klip fényében, de egy átlagos, félagyú rádiós szerkessztőnek ez nem kell hogy  feltűnjön, bár látszik a csajokon, hogy enyhén szólva sem pompomlány-kompatibilisek. Alkotásuk ugyanakkor fülbemászásra alkalmas, főhősnőnk maga a festett vörös paradoxon, amennyiben ijesztő és cuki, már tényleg csak a vámpírságot hiányoljuk belőle, ha már ilyen lelkesen dalolászik, láthatóan percekkel a szükségszerű zombi-apokalipszis előtt. Ami ugye jőni fog, mert jőni kell.

És persze az elvárható módon tudnak ők sokkal karcosbbak is lenni, ráadásul külön plusz pont, hogy végre valakik, akik nem a kerti medence mellől keménykednek, bár ez a külvárosban csapatás is kissé megmosolyogtató, plusz hiányolok a háttérből egy rendes lakótelepet, ezekhez a pózokhoz az több mint illene. Viszont ez előbb tárgyalt bandával együtt némelyik koncertfelvételük nem kicsit idézi meg a Nirvana-t, pedig Kurt Cobain már halott volt, mire ezek a leányok megszülettek vala.

A Sakting Polly (érdekes, de nagyon rímel a Flogging Mollyra, bár ők ír kocsmapunkot játszanak, LA-ben, naná) egy szempontból pont olyan mint a Starcawler, azaz náluk i aaz az igazán érdekes, milyenek lesznek majd öt-tíz év múlva, amikor már kellő messzeségbe kerül a tinédzser dackorszakuk, vagyis hogy milyenek lesznek majd igazi felnőttnek. Lesz-e bennük még kraft a ténylges művészethez, vagy szórakoztatóipari, bulvársajtó-optimalizált celebekké válnak? Avagy: Alanis Morisette vagy Avril Lavigne útján menetelnek-e majd?

Tudja fene, meglátjuk, vagy meglátják azok, akiket még akkor is érdekelnek.

The Tin Tings

Ez a duó kissé kakukkfióka a többiekhez képest. először is mert náluk aztán semmi Kalifornia, ők rendes nagybritánok (Manchesterből és Londonból), másfelől meg amit csinálnak, az tényleg csak nyomokban tartalmaz punkot, annyira homeopátiás módon, hogy szinte észrevehetetlen. Az énekesnő Katie White ráadásul nem húszéves, megnyugtatóan harminhét, de még az alábbi (nem túl naprakész) klipben is már huszonöt, és ez meg is látszik az egész produkció, mondjuk úgy, letisztultságán. Nem akar kócos tininek látszani, sem koravén, kiégett érettségizőnek, inkább az "erős, független nő vagyok, de a melleim is jók" kategóriába nevez be, szóval görlpávör ez is, csak egy másik vágányon.

A That's Not My Name (ami az emblematikus slágerük amúgy) kicsit olyan, mintha valamelyik Spice Girl besokallt volna a többektől, meg az egyre nyálasanbb zenéjüktől, és megcsinálta volna belőle a saját rendezői változatát. Minimáldöngetős zene, szövegcentrikusság és a világ legszőkébb fekete énekesnője, egy nyolcvanas évekbeli diszkóból, éjfél utánról:

Hogy a duó megvan-e még, vagy hárman négyfelé oszlottak fel azt nem tudom, 2018-ban még jelent meg lemezük, tehát elvileg még létezhetnek is, mindenesetre sehol sem olvastam még a produkció gyászjelentését. Nem mintha naphosszat a munkásságukat kuatnám áltudományo alapossággal, ahogy a többiekét sem, de azért rendszeresen jönnek szembe ezek a zenék aa jutyúbon, én meg nem bírom nem megosztani az élményt.

Hisz ezeknél a zenéknél kevés dolog esik jobban hajnalai egy és három között, a laptopom előtt rohadva, csak ne érezném magam közben olyan rohadtul öregnek.

És bár nem a hazai (ötvenes évekbeli) baby boom-generációhoz, hanem azok gyerekeihez tartozom, azért már kijár nekem hogy: Hello boomer!

Ja, see you soon.