Igazából sajnálja őket a fene, csak ez a nevük. The Regrettes, egy Los Angeles-i banda, akik mondjuk hogy punkot játszanak (szerencsére nem túl gördeszkásan) meg garázs-popot, bár e kettő Kalifornában elég gyakran egy és ugyanaz. Ami feltűnő bennük, hogy pofátanul fiatalok, az énekesnőjük például 2000-ben született, vagyis még nincs húsz, de a zenekar már öt éve létezik, miután a tagok összefutottak a zeneiskolában.
És ez tényleg szörnyű, hogy valakinek már kettessel kezdődjön a születési dátuma, én egy időben már azokat is enyhe lenézéssel kezeltem, akik a nyolcvanas évek közepe után merészeltek születni, mert ott a több mint tíz év plusszom okán már éreztem a generációs szakadékot.
De lehet, hogy nem ők fiatalok, hanem én vagyok öreg, elvégre ha Lydiának, emlegetett énekesnőnknek az életkorát megszorzzuk kettővel, még mindig csak annyi idős lenne mint az öcsém, akit viszont még tologattam babakocsiban is. Rémes, de tényleg. A zenéjük azonban jól fogyasztható, kicsit durrvulós, kicsit beszólógatós kertvárosi punk, remekül lehet vele lázadni például a menzán, amikor már harmadik napja banánpuding a desszert, mert a pompomlányok azt szeretik a hajukra kenni.
(Ilyenkor persze sokkal hatékonyabban tudna balhét csinálni Jessica Barden, azaz Alyssa A kibaszott világ végéből, de hát ő brit, mint a Sex Pistols vagy a Clash, a haverja meg pszichopata, ami lássuk be, helyzeti előny LA-hez képest.)
Az első egy saját opusz, a másik meg egy rock-klaszikus feldolgozása, és őszintén szólva beletelt némi időbe, míg találtam két idézhető darabot tőlük, mert azért elég sok számuk tényleg a kissé irritáló tinipop klisékkel dolgozik. És hát nem mindig érzem egyértelműen az idézőjelet, pedig gyanús, hogy rendszerint ott van az, csak a csajok (háromnegyed részt lánybanda ők) nem tudnak előbújni a középosztálybeli (esteleg felső-középosztálybeli) tinédzserek kulturális kliséi mögül, ahhoz kell még pár évnyi sűrűbb élet. Egyelőre úgy akarnak lázadók lenni, hogy közben azért legyenek menők (ez még menne is, a lázadás menő), dögösen szexik és egyúttal gyermekien ártatlanok. Na az utóbbi kettő már határozottan ellene hat a minőségnek, egyrészt mert eleve van köztük némi önelletmondás (csak némi, mert Nabokov ótat tudjuk, hogy ez az ellentét azért föloldható a lolitaságban, csak sokszor sírás lesz a vége), másrészt meg nehéz úgy lázadni, hogy közben tetszeni akarnak a tanulóifjúság és a dolgozó tömegek lehető legszélesebb rétegeinek is.
A punk az mégis csak egy szubkultúra, szerencsére, tehetjük hozzá, hisz nagy szarban lennénk, ha egyszer csak államalkotó ideológiává, társadalomformáló népmozgalommá, vagy az Operaház műsorpolitikájának sarokkövévé válna, egyszerűen nem arra való. És mint minden rendes szubkulturúra tagjai, a punkok sem akarnak mindenkinek tetszeni, sőt az a jó, ha bizonyos csoportok kifejezetten utálják őket, ez az indikátora annak, hogy valamit tényleg jól csinálnak. Joe Stummer a The Clash frontembere valószínűleg feladta volna a zenei pályát egy ígéretes pizzafutár-karrierért, ha azt tapasztalja, hogy ők lettek a mérlegképes könyvelők és a konzervatív politikusok kedvenc zenekara. Elvégre vannak határok az ember életében.
A The Regrettes-t valóban fenyegeti ez a veszély, könnyen lehet, hogy egyszer csak divatba jönnek, és akkor lőttek az autonómiájuknak, producerek excel-tábláiban lesznek egy oszlop, marketing-tervekben hivatkozási pont, kokaint reggeliző stylistoknak ígéretes alapanyag. Az első lemezüket a Warner adta ki, ami a szórakozatóipar nehézsúlyú gengsztereinek egyike, szóval az underground az nem arra van, de a banda ettől még maradhat önazonos, kinőheti a középsulis pózolást, és lehet belőle egy rendes neopunk ikon, csak kicsit karcosabbra kellene venni a zenét. Az imidzset meg hagyni a fenébe a spontaneitás kedvéért.
p.s. Nemsoká következik még néhány csajos-punkos-bevadulós projekt ismertetése und népszerűsítése, felkészül a Starcawler meg a Skating Polly.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése