Okos juhisták

Kosok. Én legalább is. Mert te ugye már kosol, ő kos, mi kosunk, ti kostok, ők kosnak. És az ők, akik kosnak, történetesen egy izlandi testvérpár, igazi óvilági birkászok a mindig borús ég alatt, remek vérvonalú tenyészállatokkal, meg valami régi nagy sértődéssel, ami miatt már negyven éve nem beszélnek egymással. Pedig szomszédok is, és mikor nem néznek oda, a birkáik (a kosok is) együtt bandáznak a legelőn. A mindig borús ég alatt, de ezt már említettem.

Szóval vannak ott Izlandon a Nézzvisszaharaggal Tesók, meg a díjnyertesere túltenyészett gyapjútermelő, leendő birkapörköltek, és egyiküknél egyszer csak felüti a fejét  a Kór. Száj és köröm vagy fül és hátfájás, nekem mindegy is, de mivel az állatok túl sokat érintkeztek egymással, jönnek a maszkos járványosok, hogy akkor most le kell főzni az összeset kávénak, közegészségügyileg. Így aztán a Nemszeretem Brothers kénytelen újjáalakulni, hogy mentsék a menthető állatokat. (Vagy jószágokat? Nem, jószágnak azokat a háziállatokat hívjuk, akiket a közeljövőben tervezünk megenni. De a birkákat csak hosszabb távon érdemes, mert egy nagy adag főtt birka már nem növeszt több gyapjúpulóvert.)

A film amúgy egy teljesen szerethető történet a kisbetűs életből Nagybetűs Érzelmekkel, de szerencsére távol a giccstől. Régebben is bírtam az ilyet, és ma már igazi felüdülés, hogy vannak filmek, amikben nincs egy szuperhős sem,  a világ megmentése viccből sem merül fel, és a minőségét nem az első hétvége mozis bevételeivel mérik.

Jók a színészek, mitől is lennének rosszak, jók a birkák is Tudjátok, mikor Jézust a Jó Pásztorként ábrázolják templom mennyezetfreskóján, allegorikusan de konkrétan birkákkal, melyek viszont egytől egyig cukrozott tejszínhabból formázott gomolyfelhőnek néznek ki. Sehol egy kis sár vagy birkaszar a hátulnézetükön, nyilvánvaló, hogy a Walt Disney rajzolói előző életükben falusi templomokat freskóztak össze.

De itt nincs ilyen a film költőien realista, vagy reálisan költői, már amelyiknek több értelme van. És remekül megvalósítja azt a programot, hogy a petite perception-okra igen is lehet történetet építeni. A két öreg élete is is apró mozzanatokból, kis rezdülésekből áll össze a fejünkben, mint egy olyan puzzle, amiből már elhagytunk pár darabot, és amikor múltkor próbáltuk kirakni, kissé leöntöttük sörrel. De azért látszik, hogy az ott a képen egy meglepett ló a fürdőkádban. Birkává lepődte magát meg.

Amúgy a távoli és ezért szükségszerűen felületes szemlélőnek (praktikusan nekem) az a benyomása, mintha az összes izlandi filmet ugyanazon az egy szeles fennsíkon forgatnák, az ugyanazokkal a felhőkkel borúsított ég alatt.Biztos van Izlandon egy ilyen filmezésre kijelölt hely, azaz dohányozni bárhol lehet, de forgatni csak azon az egy legelőn, meg a közeli faluban. De tényleg, tegnap láttam az Izalndi amazon című kamaradrámát, avagy fekete komédiát, úgyhogy ma már otthon éreztem magam a film terében, néztem menyit nőtt tavaly óta az útszéli cápaszárító.

És nem mellesleg, a kamaradráma fogalma is mást jelent a vonatkozó szigetország viszonylatában. A szomszéd itt nem hat méterre lakik tőled, hanem még épp látótávolságra, hogy vészhelyzetben még tudjál neki füstjelezni. Illetve a testvérpár esetében, hogy gyorsan átérjen  kutya, aki itt a szőrös és analóg ímél, ő hozza-viszi köztük az üzeneteket, ha már nagyon kell.

De a végére azért eljő a dramaturgiailag kötelező megbocsájtás, de a hepiendet szerencsére csak lebegtetik. Valószínűleg nem fogják ezentúl minden este együtt nyakalni a szardíniapálinkát, de képesek lesznek kutyafüggetlenül is nekisóhajtozni az indokolatlan időjárásnak. Kis lépés egy embernek, de az emberiség nagyon észre sem veszi.

1678. Fók.

Nemrég egy rádiós interjúban hallottam a hónap reklámját, ami úgy volt az, hogy nem is. Mert az interjúalany egyszer csak beleszőtte a mondandójába, hogy: "Ott van például a ZéróFóka Kft. Tényleg, mondhatom itt azt, hogy ZéróFóka Kft, ugye? Az még nem reklám, nem teszem hozzá, hogy 'ZéróFóka -és egy kósza fóka sem marad!', mert az ugye már reklám lenne, de én még túl sok eszkimóra sem célozgatok."

Remek, nem? Nyilván a céget én találtam ki, valami teljesen más volt, de valóban valami Valamit Irtó Káeftét emlegetett a spontán marketingasszisztens. Hogy aztán mit is irtanak, csótányt, egeret, szúnyogot vagy szemölcsöt, azt már tudja a fene. De a fiktív példánál maradva, ebben a mondatban még egy mesteri termékelhelyezés is volt, amennyiben egyetlen rohadt fóka sem volt közben a stúdióban, márpedig a cég terméke épp hogy a fókák hiánya. Hogy nincsenek fókák, egy sem, mondhatni sehol egy fók. (De ha már az egyes száma fók, akkor többesszámban helyesen fókok lenne, ám ez itt mellékszál.)

sealsociety.org

Állandóan mindenféle hatóságok igyekeznek korlátozni, hogy mit, mikor hol, és mennyiben lehet reklámozni, és főleg hogy miért nem a mit, de  határok azért legalább is képlékenyek. Egyfelől oké, hogy nem lehet cigit reklámozni, de az egyik vicceskedő tévécsatornán, minden egyes műsorszám előtt, egymás után háromszor megy le az a rövid szpot, amiben sárgabarackos vodkára akarnak rádumálmi. Engem mondjuk sikertelenül, nekem nem telik vodkára, legfeljebb sütőporra, azt tolom kokain helyett, betépni mondjuk nem lehet tőle, de az orromat hatékonyan púderozza.

Másfelől meg ott van az, hogy mi a reklám? Mer a cigireklám-tilalom az nem sokat ér, ha Adam Goldberg úgy gyújt rá egy hosszú vékony darabra a Zippojával egy filmben, hogy én is komolyan megkívánom, pedig nem is emlékszem, mikor gyújtottam rá utoljára. Tíz éve? Talán.

Közben pedig nem érzek vágyat az emberölésre, pedig abból extra sok jön szembe, mindegy hogy híradó, esti film, vagy a napi betevő thriller. És naponta olvasom az origót, mégsem kezdek fideszesedni, sőt a minap faszt rajzoltam a nemzetietlen konzultációra, miután gondosan beikszeltem az összes választ. Minden kérdésnél, csak hogy érezzék a törődést. Persze lehet, hogy pont így hat rám a kormánypropaganda, ez esetben nem teljesen haszontalan, sőt támogatnám, hogy legyen megasok extrakretén gyűjtői kiadás is belőle, ha már.

Ugocsa non coronat, undorból ért a magyar. És nem csak a politikában. A reklámszakma egyik legnagyobb kérdése, legalább is felőlem nézve, szociálpszichológiai szempontból, hogy mikor elég a hirdetés, és mikor lesz már sok, mikor lesz ezért már kontraproduktív? Hisz természetes reakció a méla undortól az aktivista lázadásig az ellenállás mindenféle kifejeződése. Ha 7/24-ben tolják az arcomba az ötödik generációs, digitális fogkrémet vagy a kókuszos vécéülőkét, akkor először csak tudatosan nem veszek ilyeneket, aztán elkezdem lenézni azokat, akik meg de, és végül beszereltetek itthonra egy pottyantóst, mert annak legalább ülőkéje sincs. Semmi kísértés, igaz hogy időnkét kicsit visszafröccsen, de az menő, hisz interaktív.

Aztán persze divatba jön a reklámozott dolgokkal szembeni tudatos (mondhatni polgári) ellenállás, mozgalmak alakulnak, akik fizetett hirdetésekben buzdítanak a reklámok kerülésére, néhány élelmes vállalkozó pólókat és sapkákat kezd gyártani a legnépszerűbb jelmondatokkal, estébé, estébé, és én már megint ott találom magam a rajtvonalnál...

De ott legalább egy kurva fóka sincs. Izé... fók.

Majd újra lesz nyár

Na jó, most is az van, de szokásos módon ez egy filmcím. Az illető mozgóképnek lehetne persze az is a címe, hogy Szerelmi szál a hátországban, Jellemfejlődés a tanyán és az erdőben vagy például Ellenszenves tinédzser találkozni harmadik világháború. Mert műfajilag meghatározhatatlan egy katyvasz, az első öt percben még jellemfejlődős tinifilmnek indul: Daisyt, a paranoid amerikai barbit angliai rokonokhoz deportálják nyárra, hátha ott a tanyán társas lényt csákányoznak belőle, csakhogy közben kitör a háború. Vagy mi. Ez igazából nem tiszta, nem látjuk, hogy ki harcol kivel, a festői vidéki tájon szitáló esőben csak katonai ellenőrzőpontok, szemeteszsákokba pakolt hullák meg kósza hírek akadnak, arról például, hogy Londonban atombomba robbant. De itt vidéken ebből annyi csapódik le, hogy nem lehet inni a csapvízből és háborús húskonzerv a vacsora répával, a tizenéves fiúkat  meg begyűjtik egy afféle katonai előkészítő munkatáborba, ahol időnként többször is meghalnak.

De a háború nem csak azért gond, mert tömeghalál, katonai diktatúra és középkori életszínvonal következik belőle, de még a friss szerelmeseket is elszakítják egymástól. Mert az Amerikából jött Ellenszenves Barbi címere, hogy egy kósza dugás után beleszeret az unokatestvérébe, naná hogy holtáiglan, ettől aztán kusza tekintettel  futkározik az erdőben és hullazsákokat bontogatva keresi lelki társát, remélve hogy nem találja. Hogy nem ott. A másik unokatestvért azért megleli, halott állapotban, a keresettet meg még élve, de roncsként.

Mert a háború legnagyobb szörnyűsége, hogy elszakítja egymástól a hősszerelmeseket, akik eddig csak simán szerelmesek voltak, de most már muszáj hősnek is lenniük, egyedül a gaz világ ellen. Meg ilyenek.

És a sztori ezzel együtt is lehetne egy erős dráma, de nem lesz. Látunk egy alternatív történelmet /párhuzamos univerzumot, de semmit nem tudunk meg a háborúról, a nyomorult főszereplőinket nem is igen érdekli a világpolitika, amiért mondjuk nem lehet őket hibáztatni Látjuk felnőni a Daisyt, de minek, nem következik belőle semmi a jövőre nézve, látjuk a háború szörnyűségét személyes szinten is, de azt meg láttuk már sokszor, ennél jobban megcsinálva. Az egész forgatókönyv valójában történetszilánkok egymásra dobálása, amikből aztán csak nagyjából áll össze valamiféle mozaik, már ha egyáltalán. Kvázi sci-fi, háborús dráma, love story, road-movie (a'la Lessie hazatér), thriller, fejlődésregény - itt mindenből van egy teáskanálnyi, amitől aztán valami szürkés színű, enyhén hányásízű lötty lesz az egész, amit csak az Addams családban hívnának koktélnak. 

Nem tudom, milyen a film alapjául szolgáló regény (Meg Rosoff műve, aki amerikai, de Londonban él, sőt már útikönyvet is írt a városról), de őszintén szólva már nem is érdekel, ha csak fele ennyire műfaji katyvasz, már nem tudnék vele mit kezdeni.

Ráadásul a film talán legnagyobb gyengéje a főszereplő, Saoirse Ronan, akinek amúgy sosem tudom kiejteni a keresztnevét, de itt most meg sem érdemli. Daisy az ő elővezetésében annyira ellenszenves, hogy nincs miért szurkolni neki, a fejlődése meg abban áll, hogy a végére már vannak arckifejezései, a mereven maga elé bámuláson túl is. Ms. Ronan amúgy jelentősen körülrajongott művész, láttam én is már jól játszani (pl. Ladybird), de amit itt produkál, az a felejthetőnél egy fokkal rosszabb. Nem katasztrofális, az már szórakoztató lenne, csak üvöltően semmilyen, a legdrámaibb jelenetekben is legfeljebb olyan fejet vág, mintha épp végbélen át hőmérőznék. (Kivéve, mikor elhurcolják a katonák, akkor sikoltozik meg rúgkapál, pont mintha élne.)

Viszont. A Majd újra lesz nyár mégis egy markánsan sötét hangulatú mozi, iszonyú erős a képi világa, tízpontos a zene, és minden botladozása ellenére azért csak átjön a drámaiság is, és csak igen ritkásan fordul giccsbe. És végül is nem rossz, hogy nem a háborút látjuk, hanem a hátországot, így olcsóbb volt, a háború az olyan mint a xenomorf az Alien-filmekben, hogy hátul motoszkál a sötétben, és ettől jön ránk a frász, mikor kijön a fényre marcangolni, az már maga a megkönnyebbülés. A háború az itt is mindig valahol máshol zajlik, de a szó szerint húsba vágó következményei meg a szereplők kis életvilágába csapódnak be, a helyzethez képest megatonnákkal.

Szivatóval indul (Karpathy for the Devil)

A Kárpátia 1Üttes indulót írt a tatai páncélosoknak, mer' felkérték rá őket, még tavasszal. Nem szúrom be ide, mert azért vannak határok, aki akarja hallgassa meg, de inkább ne. A szellemes kreativitással "Páncélos menetinduló"címmel futtatott gitár- és lábdobipari szakmunka biztos megdobogtatja majd a páncélos taták szívét, hisz a szövegébe fogalmazott hitvallás szerint a hángerijen páncélos az a hazáját szeretni, meg a nőjét.  A hazát azt tankozva, de hogy a nőt milyen pózban, arról hallgat a költő.

Mert a lényeg a tankozás, az igazi hazaffy többek között arról ismerhető föl, hogy fegyver- egyenruha- és menetelés-fetisiszta, kedvence a valamiért 'nemzeti rocknak' nevezett lakodalmas endlösung (PKI-től loptam a kifejezést) és szeret fekete pólóban sörözve borongani a trianoni fájdalom sosem gyógyulásán. Legalább is ennyi a kulturális tartalom, ami kicsit szánalmas, kicsit röhejes szubkultúrájukból levehető, hát istenem, ők szeretnek a tábortűz mellett törzsi totemek körül táncolni, amíg nem lesz kötelező, engem nem zavar.

A Kárpátiával sem az a gond, hogy milyen propagandát nyom (na jó, kicsit az is), hanem hogy mennyire szar. Sablonos zene, falvédő-közhelyekkel teleaggatott fűzfapoézis, meg valami alig burkolt arrogancia, ami talán épp annak kompenzálása, hogy azért ők is érzik, ez nem a Led Zeppelin, vagy a Deep Purple. Sőt, hozzájuk képest még a Republic is a művészi innováció csúcsa volt, pedig a álmagyarkodó, megúszós zenéért meg az üvöltő közhelyekért ők sem mentek a szomszédba. A Kárpátiát nem a tizenkettő egy tucat zenéjük adja el (sörözni meg részegen menetelni bármelyik punkbandára is lehet), hanem a mögé pakolt ideológia, ami naftalinszagú, primitív és hát zavaros, mint a rajongók tekintete. És itt indokolt az ideológia szó, ami leginkább hamis tudatnak fordítható, mert van egy ilyen csodaszarvasos, turulos, kárpáthazás, táltosos, rovásírásos, kandírozott narancszselé színű áramvonal, ami egyeseknek maga a világnézet, ha már nem jutott nekik egy rendes vallás. Csak ez az ócska giccs, üres pózok, meg hogy nagybetűvel írják azt hogy Magyar, nyilván mert a helyesírás is bolsevista trükk.

A neten meg azt fészbukolják, hogy ők mindig is katonaságpártiak voltak, aminek ugyan semmi értelme, de legalább szarul is hangzik. Normális ember számára a katonaság legfeljebb szükséges rossz, hisz a katonát lényegében emberölésre képzik ki, ami meg csak a legvégső, és nem kívánt eszköz. Aki katonaságpárti, az annyit is ér. (Ugyebár a börtön is egy szükséges rossz, valahová be kell zárni azokat, akik nem katonaként, a harctéren öltek, de börtönpártinak lenni mégis hülyébben hangzik. Az emberek nem gyűjtenek börtönös ajándéktárgyakat, nem akarnak gyerekként börtönőrök lenni, és nem pózolnak szögesdróttal övezett őrtornyok előtt. Legfeljebb felpontozzák A remény rabjait az imdb-n, de nem azért.)

Amúgy ha kárpátiék katonaságpártiak, akkor miért nem katonák? De tényleg, a színpadon pózolni, meg a Harci Söröző & Bár pultja mellől védeni a hazát könnyű, de lehet, hogy pár hónap lövészárok után már nem lennének annyira katonaságpártiak. (Egyébként megnézném a Pácélosindulósok meg a Tankcsapda dogfight-ját a kocsmaudvaron, persze csak online, mert ezért azért mégsem mennék el odáig.)

És hát az induló szövege, te jó ég! Hallják odafenn az angyalok tankjaink dübörgő dallamát? Nemár bazmeg, ez már száz éve is szarul hangzott, mikor az első világháború idején a mindenféle püspökök áldották meg a fegyvereket, és imádkoztak az ellenség pusztulásáért. (Lásd: Svejk)

És tényleg, az angyaloknak a Föld a terepasztala, ahol néha háborúsdit játszanak fakardokkal fatankokkal és fa atombombákkal? Ha igen, akkor értem, hogy bírják a tankdübörgést, főleg ha be vannak baszva, de katolikus ismerőseim másféle képeket őriznek magukban róluk. Már ha valamilyet egyáltalán.

Meg kiderül, hogy a tankozós bácsik istenre bízzák életük, szóval ha a páncélzat nem elég vastag, még ott az ima ereje, de hát a szakminisztertől tudjuk, a betegségeket is  tízparancsolat gyógyítja a leghatékonyabban. Amúgy vacak lehet Tatán páncélosnak lenni, ha valaki mondjuk ateista, a Kispált szereti meg a PASO-t, és közben napiparancsba kapja, hogy ez itt neki az indulója. És nem mondjuk a Rákócziról elnevezett.

Közben pedig a zene egy egész kicsit sem eredeti, kreativitást nyomokban sem tartalmaz, viszont többször csak hajszálon múlik, hogy nem csap át az Amuri partizánok dalába. Mert nagyjából olyan, csak fapados verzióban, ha még mindig Kádár-rendszer lenne, lehet hogy kárpátiék partizán-romantikában nyomulnának. Nekem amúgy mindegy lenne, rühellném azt is, nem kétséges.

És hogy azért én is huszárosan ideszúrjak egy kis katonai hagyományőrzést, egyenesen Londonból, íme a katonaság szerethető oldala:

(A gay eredetileg annyit jelentett, hogy vidám, jókedvű.)

A történelem eleje

Mostanában mindenféle ezoterikus táltossámán-hunszittya tematikájú videókat nézegettem a jutyúbon, mert néha szórakoztat a sötét ostobaság. Persze ehhez nagyon sötétnek kell lennie, és ajánlatos valami alpári pökhendiséggel párosodnia, hogy szerelemgyerekük páratlan trash-éményt nyújtson.

De még a felhőtlen szórakozás közepette is fel bírom húzni magam, ha a legalapvetőbb józan észt is messzire száműzik a nagyívű előadók. Hogy a magyar nyelvvel is egyenlőtlen küzdelmet vívnak az nem baj, az a show része, de ha már az elemi logikával szemben is vesztésre állnak, az csökkenti a műsor élményszerűségét. Pont mert idegesít, és nem tudok arra koncentrálni, hogy is szíriusztak a hunok a csillagösvényen Afganisztán-alsóra, két átszállással, féreglyuk másodosztályon.

A múltkor valami nemzetébresztő táltostábor nagyon bajszos és közepesen beszédhibás szellemi tótumfaktuma értekezett arról, hogy ami a történelemkönyvekben van az a hülyeség. (És nem mellesleg, majdnem minden, amit iskolában tanítanak az hülyeség, mert mire jó, ha a lányok tudják a másodfokú egyenlet megoldóképletét, de a szövőszéket összekeverik a köcsögdudával. És kurvára nem tudnak vajat köpülni, illetve csak felnőttfilmes értelemben.)

A félagyú alvarázsló szerit az igazi történelem a szívünkbe van írva, ami orvosilag biztos igaz, viszont csak a kórtörténetünkre vonatkozik, ami hát nemzetstratégiailag nagyon szűk értelmezési mező. Valami olyasmiről hadovált, hogy a törikönyvekben értelmezések vannak, ettől az igaz tények meghamisulnak, úgyhogy félre a könyvekkel. Mert az igaz tényeket nem a történészek meg a tanárok tudják, ők már agyba vannak mosva a sok iskolájuk miatt, az igazság tényei meg ugye meg bele vannak kőbevésve, a jobb pitvarba vagy a bal kamrába, vagy ahova. 

Na most ezzel szemben a nagy helyzet az a tények nem a szívünkben vannak, hanem valamiféle objektív valóságban. Na jó, mondjuk hogy interszubjektív valóságban, elvégre szigorú értelemben semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy a külvilág létezik, mert mondjuk kómában fekszünk és álmodjuk az egészet, valaki kómában fekszik és álmodja az egészet, velünk együtt, vagy a Mátrix  mégis csak egy dokumentumfilm, és akkor a gépek álmosnak nekünk. De kétségtelenül vannak mások is körülöttünk, akikkel van egy közös világunk, akikkel közösen tudjuk hogy ez van, és innentől aztán inteszubjektíve érvényes a külvilág, akár létezik, akár nem. (Persze ha nincs külvilág, az se nagy baj, mert ez esetben igen nagy isten vagyok egy elég kicsi univerzumban, bennem.)

Nade. Van egy közös valóság, és annak vannak tényei, legalább is így képzeljük. De a tények időrendbe rakott sokasága még nem adja ki a történelmet, ahhoz kellenek az értelmezések is. Vagyis a csaták, királyok, csaták, királyok, forradalmak, háborúk, királyok etc. évszámai egy idővonalon az nem a történelem. Mert a történelem az emberi társadalmak, kultúrák és civilizációk folyamatából, és az ezekhez kapcsolódó értelmezésekből áll össze.

Hogy valami forradalom volt vagy lázadás, az értelmezés, nézőpont kérdése, és nem következik az évszámokból. Például hogy Ernesto Guevara forradalmár volt vagy terrorista, arról nagyon mást gondolnak emberek, leginkább politikai szekértáboruk okán, élete tényeiből bármelyik mellett lehet érvelni. Tudjuk hogy Buenos Aires-ben született, jómódú családban, hogy orvosi diplomát szerzett az egyetemen, hogy asztmás volt, hogy Castroékkal csinálta a kubai hatalomátvételt (forradalmat, puccsot, népfelkelést, terrortámadást?), hogy volt miniszter meg a kubai nemzeti bank elnöke, és hogy Bolíviába ment megdönteni az ottani rendszert is, de lelőtték. De egyik tényből sem következik, hogy mi is volt igazából. Talán mert nincs objektív igazság, pont azért nincs mert számos értelmezési keret van, és mindegyik alapján más-más történelmi olvasat lehetséges, miközben a tények még mindig elég makacs dolgok.

Szóval, a történelem egy narratíva, egy elbeszélés, ami egy adott értelmezési keretben meséli el nekünk, hogy jutottunk el idáig, ami most van. És persze legtöbbször abban sincs konszenzus, hogy most mi van (demokrácia, autokrácia, diktatúra?), hisz a jelent is különböző nézőpontokból lehet szemlélni, és utálni, vagy lelkesedni érte.

Na ez volt a bevezetés a történelembe, és akkor most elkezdem mesélni az egészet, elölről. Szóval, mikor az ősemberek megérkeztek a Szíriuszról térugrással a barlangba...

b1foto.blog.hu

Szörnyülők

Vagyis pontosabban Szörnyülőködők... nem, nem ez, hanem Szörnygyűlölők, izé... Szörnyszülők, igen ez az, ez a címe magyarul a "Felesleges kvázi-horrorok kezdőknek és halandóknak" című sorozat újabb darabjának. Angolul mondjuk Mom and Dad, de ez nyilván nem sok nézőt vonzana, ha valaki papás-mamás tematikára vágyik annak ott a az internetnek az a fele, amelyik a pornó.

Ez itt meg afféle horror-vígjáték akar lenni, ami annyiban teljesül is, hogy horrornak röhejes, de inkább kínunkban nevetünk, mint a poénokon.

Az alaphelyzet annyi, hogy egyszer csak, egyik pillanatról a másikra világszerte bekattannak a szülők, és meg akarják ölni a gyerekeiket. Nem lesznek belőlük zombik, csak jön valami globális morális áramszünet, biztos mert a kínaiak baszakodnak valamit a' atommal, vagy az élienek gerjesztik a szelektív halálsugarat, ez nem derük ki, a dramaturgia hangsúly a mészárlási szándékkal elkövetett kergetőzésen van. (Én persze tudom, hogy igazából Samule L. Jackson, a szociopata milliárdos árasztotta el a világot ingyenes SIM-kártyákkal, aztán az okostelefonokon keresztül felbaszta az emberek idegrendszerét, mikor feltekerte a potmétert az erőszak-generátoron. A Kingsman-ben legalább is így mutatták, de ott még piros emeletes busz is hajtott a tömegbe, amit itt nem bírt el a költségvetés. Viszont itt is minden idegesítő tini az érintőképernyővel pettingel folyamatosan, főleg ha drogozik, azt meg mindig.

Az mondjuk tényleg jól fest, mikor sötét tekintetű szülőhordák várják a tanítási idő végét az iskola előtt, mint afféle spontán CLDM-mozgalom (Children's Life Doesn't Matter) tüntetőleg erőszakba torkollása, aztán kezdődhet az orgiasztikus vérengzés, az általános elállatiasodás módszertanával. Különösen epikus pillanat, mikor egy apuka kulturáltan, egy fekete szemeteszsákkal fojtogatja ágyéka gyümölcsét, vagy amikor a rendőr visszakézből nekikeseredik terminátor-mamának, és húspéppé alakítja át annak arcberendezését. 

Ez egy 2017-es műremek, de micsoda áthallás: a rendőr erőszakos, a fekete meg szemeteszsák. Ám az erőszakoskodás legalább nem vírusos, nem egymást fertőzik meg vele, hanem mindenki egyszerre kattan be, egyszerre lép, és gondolom kap rétest estére.

A főszereplő házaspár (Nicholas Cage, Selma Blair) mondjuk kicsit később, nekik akut életközepi válságuk van, azzal foglalják el magukat, de aztán azért belehúznak, különösen eszelős tekintetben erősek. És hát attól nem lesz dráma az egész, hogy a gyerekeket sem bírjuk sajnálni. Nekik egyszerűen nem írtak karaktert a forgatókönyvben, ahogy a szüleiknek sem, annyit tudunk róluk, hogy elkényeztetett, kütyüfüggő kis senkiháziak, nincs mit sajnálni rajtuk. Az egész film nagyon erőtlenül próbál társadalomkritikailag nyökögni valamit a generációs feszültségekről, de egy alsópolcos bulvárlap sablonjaival dolgozik. Úgyhogy részünkről mindenki nyugodtan megpusztulhat, a lényeg hogy látványosan áldozzák fel  szereplőket a szórakoztatás oltárán. Mint a Végső állomás filmekben, ahol mindenit kreatív módon nyársalnak fel valahonnan lerepülő nehéz vasak. De itt még ez se nagyon bír összejönni, az kérem nem rendes slasher/zombi-apokalipszis, ahol a gyilkosságból annyit látunk, hogy a házvezetőnő épp felmossa a vért. Meg később valaki meséli, hogy látta a hullát a szemeteseknél.

Az utolsó harmad amúgy egy tőrőlmetszett, vérbefagyott kamradarab. A kettő darab gyerek a pincében barikádozza el magát, a szülők megpróbálják szakszerűen elgázosítani őket, de a vége az lesz, hogy aput kissé meggrillezik. Véresre, nem pedig jól átsültre. Van még futkosás a sötét házban, pszichoanyu elől menekülve, mint egy kertvárosi Ragyogásban, kiderül, hogy a feka srácot apu nem verte eléggé agyon, így az  besegít az ősök fegyelmezésében.

De a vége az tényleg vicces, mert megjönnek nagyszülők, megölni aput, naná, és kissé összekavarodik, hogy most akkor ki kivel van, és ki kit is akar különös kegyetlenséggel felkoncolni. De ennyi dilemma még egy ilyen műalkotásba is kell, ettől lesz szórakoztató a sava-borsa. Apu azért iszik, mert te sírsz, anyut meg végleg elkerüli az instant megvilágosodás.

A filmben három értékelhető momentum akad: főcímmel és stáblistával együtt is 82 perc az egész, Selma Blair negyvenes évei közepén is jó nő, Nicholas Cage pedig majdnem színész újra, de egy ilyen B-kategóriás filmben elég harsányan kell ripacskodni, szóval ez azért nem biztos.

Ja, és úgy a harmadánál azért adódik némi magyarázat a gyilkos ösztönre. Hangsúlyosan az arcunkba vizualizálják, hogy elment az adás a tévéből (szabadságra, vagy fel is mondott, ki tudja), és eme rémség valahogy kapcsolatba áll az elszabadult vérszomjjal. Hát igen, a modern ember az olyan, hogy ötvennél kevesebb műholdas csatorna esetén morcos lesz, és beszól a gázóra-leolvasónak, harminc alatt összeveri a postást, de ha egyáltalán nincs tévé, akkor már csak a családritkításban tud nyugalmat lelni, ha már nem tárazott be időben nagyobb mennyiségű intravénás keménydrogot.

Jó, hát az épp nekem sincs itthon de van tévéadás, és nincs gyerek, szóval (legalább is e tekintetben) nem vagyok veszélyeztetett faj.

Nyelveken vergődés

Olvastam valahol a Litkai nevű humoristának azt a felvetését, hogy az Index beszántása azért is rossz ötlet, mert honnan fognak ezután tájékozódni az idegen nyelveket részlegesen sem beszélő kormányzati setreperték? A sajtó készhez szoktatott része kábé annyira közöl releváns és hiteles tartalmakat, mint egy pornóoldal párkereső hirdetései

A nyelvtudás hiánya amúgy a google fordító óta nem akkora szopás, szóval onnan fogják tudni, ráadásul a mókás fordulatok a szórakozást is biztosítják, miközben a fordító algoritmus magyarsága így is jobb egy átlag pártkomisszárénál.

Akiket amúgy nem érdekelnek a világ hírei, nekik elég a Központ direktívája arról, hogy a héten melyik három szót kell minden második mondatba beszúrni, ha épp baromságokat támad kedvük posztolni a fészbukon. 

Pedig nyelveken szólni jó, és nem elsősorban a bibliai értelemben. (Sőt úgy kifejezetten gáz, mert az embert könnyen bekíséri egy zárt intézetbe néhány barátságos tekintetű, ám markos szakember.) 

Én például számos nyelven tudok. Folyékonyan beszélek trágárul, cefetül és indokolatlanul, középfokú szinten hadoválok, valamint árulkodó a testbeszédem, mint legtöbbünknek. Nyelvvizsgám angolból és olaszból van, de olaszul mára már csak két dolgot tudok, pizzát rendelni és megérdeklődni, mikor indul az esti vonat Velencébe, utóbbinál amúgy reménykedem, hogy tőmondatban válaszol a kérdezett olasz. Régebben még részegen jól ment a talján, olyankor folyékonyan beszéltem a nyelvet. Nyelvtanilag rémesen, az érthetőség határán egyensúlyozva, de folyékonyan, a borközi állapotra jellemző euforikus önbizalom magaslatairól birtokba véve a fél neolatin nyelvcsaládot. (Ezt utoljára tizenéve, Barcelonában gyakoroltam, ahol senki nem akart tudni angolul, a katalánból annyit sem értettem, mint a spanyolból, viszont gondoltam rokon nyelvek, úgyhogy bevetettem a Könnyen, gyorsan olaszul mind a húsz leckéjét. És kiderült hogy ha olaszul gesztikulálok és böködök ismerős nevű dolgokra az étlapon, akkor tökéletesen működik is.)

saját kép, szabad asszociáció

De ha már egy humorista kapcsán jutott eszembe az egész, azon is elméláztam, hogy azért szar lehet humoristának lenni. Mert ha az ember hivatásszerűen űzi, akkor muszáj viccesnek lennie, akkor is ha aktuális hangulata szerint épp lángszóróval fegyelmezné meg lakókörnyezetének résztvevőit. Ha van a humornak lényege (mondjuk miért pont annak lenne?), akkor az a spontaneitás meg a váratlanság, de az meg nem megy rendelése. A humorista a verbális pornószínész, mindkettőnek álló farokkal kell munkába mennie, bár utóbbinak inkább csak szimbolikusan. de ahogy a merevedést is nehéz úgy előidézni, hogy az ember nagyon akarja, a humorérzéket sem a lapzárta, a közelgő rádiófelvétel vagy fellépés hozza elő.  Teljesítménykényszer esetén a humorérzék is lekókad.

Az íróknak ennyivel jobb, hogy ha nincs ihletük, még mindig írhatnak valami melankolikus kesergőesszét arról, hogy mekkora is a kreativitásuk horizontját összefelhőző alkotói válság, és az értő közönség elalél, hogy hú, ez nagyon mély. Ellenben egy sztendapos nem állhat ki azzal, hogy az elmúlt hónapokban nem bírt semmi értelmeset írni, mert beteg a gyerek és beázik a nappali, és hát nemzetközi helyzet is ugyebár. Ilyenkor elkezd agyhalott celebeket cinkelni, néhány odaszúrt bazmeggel, és ha ez is elfogy, akkor jönnek a fingós viccek. Hát istenem, nem egy Louie C.K., de a fingós vicceken (pláne ha a tájszólásban beszélő anyós fingik benne) a közönség egy kisebb, ám konstans része röhög, ami nem siker, de már nem is teljes bukás.

De ők még ilyenkor is jól bírják a nyelvet, csak épp nincs mit mondaniuk általa. A pártapparátusok fogalmatlanjai viszont egyiknek sincsenek birtokába, nekik magyarról kellene fordítani hülyére.

Amire vesznek minket.

Táncoló maligánfokok

Nagy az isten állatkertje és főleg velünk van tele. Elvégre ha az emberek állatokat raknak ilyen kertekbe nézegetési célzattal, akkor egy isten meg embereket nyilván. Mi meg ülünk a tévesen civilizációnak nevezett állatmutogatóban, várjuk az esti etetést, meg hogy valaki pakoljon már alánk tiszta almot, lehetőleg digitálisat.

Állatkerti létünk legjobb szemléltetőeszköze az internetes világháló, ami nemhogy nem felejt, de még nevetségessé is tesz minket, mert ami nekünk spontán és természetes, az már enyhe felülnézetből is szánalmas, és mindenek felett röhejes.

Na ez itt egy tipikus állatkerti házivideó. Valaki kirándulni vitte a gyereket, vett neki lufit meg vattacukrot, és közben filmezte a bentlakókat:

A műegészben látható tartalom értelmezhető népművészetként, vagy naiv művészetként, a kettő között az az a különbség, hogy az első benne van a Bevezetés a néprajzba hülyéknek is című könyv bármelyik kötetében, a második pedig jobb esetben a fészbukon, rosszabban viszont a rendőrségi hírekben. ("Súlyos csípősérülésbe torkollt a vidám italozásnak induló baráti leszámolás.")

A fentebb dokumentált néptagok előadása néptáncnak csak annyiban minősül, hogy ők valóban táncolni próbálnak, ám az ilyesfajta mozgáskultúráért nem jár gyakorlati jegy a tanárképzőn. A szándéketika és a következményetika mintájára itt is megkülönböztethetjük a táncolás szándékát (mely kétségtelenül jelen van alanyainknál) és a tényleges, sokak által táncolásnak mondott produkciót. És tényleg nem mindegy, hogy mi is volt az előadó szándéka, hisz az önkifejezés, szórakoztatás és megbotránkoztatás szentháromságából egyszerre legfeljebb kettőt sikerül prezentálniuk, de rendszerint pont a harmadik lett volna a cél.

A koreográfiák eléggé egyszerűek és egylényegűek. Van a kisterpeszben bizonytalanul toporgás, a derékból tétlenkedés erős kapálódzással, és a nem létező legyeket röptükben elkapni próbálás A kusza tekintet és a stabil hátonfekvésben harmonikázás opcionális, csakúgy mint a felsőruházat hanyagolása. Utóbbi egyébként nyilván afféle férfivirtus, elvégre tökös legény az, aki a pollenszezon közepén és/vagy az ipari szmogban ennyire nem törődik a bőre minőségével, de hát ők szőrén ülik meg a hidratálókrém teljes hiányát. Mert kinek is kellenek ilyen kispolgári csökevények, mikor a vodka épp akut táncolást okoz az embernek, valamint környezete sérelmére.

Amúgy pedig tartalom és forma egységét látjuk itt megvalósulni, avagy a suttyó, tántorogva rángatózáshoz remekül illik az NB III-as diszkósláger gagyiság-együtthatója. Hogy melyik a tartalom és melyik a forma, arról egyébként érdekes szimpóziumot lehetne rendezni,de minek. 

Amúgy megnéznék egy kontrollcsoportot is, ahol vodka helyett fekete címkés cseresznyét isznak, és a Kokódzsambóra megy a rogyásig járom, míg bele nem hánynak a körhintás kétkazettás magnójába. Vagy nem robbantanak ki polgárháborút, a céllövöldétől indulva, hogy küzdjenek a disznóvágás-alapú társadalomért.

A rendszer idegen

Már két napja vége az Indexnek, úgy értem a logó még megvan, ha ritkásan is, de frissül a tartalom, de azért egy bármelyik korábbi hétvégéhez képest is több mint szerény a felhozatal. Igazi poszt-szerkesztőségi, halálhangulatú uborkaszezonozás, rutinból belefáradással. Nyilván vannak még páran a szerkesztőségben, ők felkúrnak a felületre egy-két valahonnan átvett hírt, de azok is csak a balesetek, időjárás, foci háromszögében kóvályognak, közélei tartalom semmi. Na ja, ahhoz közélet is kellene, mert ami itt e lángoktól ölelt geopolitikai realitásban közélet címén megy, azt máshol maffialeszámolásnak, kamarilla-politikának, korrupciónak hívják, ha meg szakszavakkal akarnak dobálózni, akkor nepotizmusnak. 

A nepotizmus az olyan, hogy akinek hatalma van, annak lesz ettől automatikusan pénze is, és ettől lesz tejjel-mézzel dubajozása az családnak és a család barátainak. A nepotizmus rendszerében nem az számít, mit tudsz, mire vagy képes, hanem kinek a fia-lánya vagy, vagy kihez mentél hozzá, esetleg kinek a fia dug meg minden kedden, és fizet ki néhány felügyelőbizottsági állással.

Na ebben a világban az Index persze hogy rendszeridegen, de mivel egyelőre még nem Észak-Koreában vagyunk, mégsem lehet légvédelmi ágyú elé kötni a főszerkesztőt és atomot dobni a többiekre, sőt nálunk még a polóniumos tea sem jött divatba, pedig igény az volna rá.

A történetben az a leggusztustalanabb, hogy a sok öltönyös kakadu sértődötten kéri ki magának, hogy ugyan, nekik aztán semmi közük nem volt az Index kinyírásához, hisz a főszerkesztőt a tulajdonos képviselője rúgta ki, a többiek meg felmondtak, tisztára maguktól. És egyébként is, fideszéknél nem szokás belepofázni a magáncégek ügyeibe, és pláne nem a sajtó dolgaiba. Biztos rohadtul meglepődtek, mikor egyszer csak az origó "újságíróinak" puha nyelvét érezték az ánuszukban, de hát ilyen a szabad piac, ha ők ennyire félelmetesen tehetséges és jól teljesítő vezetői az országnak, akkor ezt előbb utóbb valaki úgyis megírja. Egyébként is, fantasztikus képességeiknél csak a szerénységük nagyobb. Aki mást állít, az mocskos brüsszelita soroskomcsi libernyákoló, de ők elnézik neki, a kis retardáltnak és még csak közé sem lövetnek.

Hisz a maffia más módszerekkel dogozik. Az indexesek is azután mondtak fel tömegesen, hogy megtalálták a lófejet az ágyukban, mert ártunk és ormányunk már selyemzsinórt küldeni is túl bunkó. (És tényleg, a boldog istván nevű fideszes szararc (mellékállásban parlamenti képviselő) is azzal hencegett ma reggel, hogy pont leszarja az Indexet, ő csak vadhajtások nevű náci csőcselékmagazint olvassa, számára az a vezető hírportál. Hát, neki speciel már Bohumil Hrabal vagy Jaroslav Hasek is megugorhatatlan kulturális nívó, ő egy olyan fazon, akikről az említett urak, vagy manapság Viktor Pelevin igazán epébe mártott tollal írtak, hadd röhögjön rajtuk a nyájas olvasó.)

Agyarország fővárosa Felcsút, akinek ez nem tetszik, az annyit is ér!

(Ceterum censeo: A business class felől nézve, igen is jól fest ez az ország.)

Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről

Igen, ez is egy filmcím, egy olyan, hogy gyorsan meg kellett néznem. Amúgy egy trilógia harmadik darabja, úgyhogy gyorsan hozzácsaptam még a másodikat is (Te, aki élsz), és rájöttem, hogy tetszőleges sorrendben nézhetők, a hangulatuk, a képi világuk, a szerkesztésmódjuk tök egyforma, egy-két színészen látszanak csak az eltelt évek. Mert a svéd rendező Roy Andersson átlagosan hétévente rendez filmet, tehát ritkábban mint korrupt politikusok olimpiát, és pont olyan gyakran, amilyen időközönként új karrierbe kellene kezdeni az ócska menedzserkönyvek szerint.

Ezt a két filmet nem érdemes külön tárgyalni, sőt a harmadikat sem, ami időrendben az első, a Dalok a második emeletről, amit én itt az elsőn nézek majd meg holnap, szóval ezek ugyanazok. (Számok, számok mindenhol, kicsit beleszédültem, pedig egyszer rég ötösre szigorlatoztam matekból.)

Egyiknek sincs a szó hagyományos értelmében vett története, az egynéhány karakter mindennapjaiból kicsípett jeleneteket egyetlen, mozdulatlan kameraállásból mutatja, a tárgyi környezetben meg minden fakó és kopottasan letisztult. Szóval ezek filmre vitt minimalista festmények, de tényleg, minden szoba- kórház- vagy étterembelső olyan benne, mintha egy pre-poszt-apokaliptikus Ikeában lennénk, és ezt a hatást fokozzák a velős, iszonyú fekete humorral átitatott párbeszédek.

Ez így akár riasztónak is hangozhat, pedig ezeket a jeleneteket órákig el bírnám nézni, olyanok mint egy menő étcsoki, hogy kesernyés, egyáltalán nem tejes, viszont nagyon organikus és fair trade, de nem lehet abbahagyni. Az ember enne egy kis megaédes vaníliafagyit, és a második tábla étcsoki végére érve sem érti, hogy ez miért ennyire jó, mikor édesség ennél messzebb már nem állhatna a vaníliafagyitól. Legfeljebb a csilis étcsoki.

Ha nem lenne tőrőlmetszetten skandináv, azt mondanám, ez annyira zen (vagy tao?), hogy mindjárt a rizsfőző lábasomhoz nyúlok tőle, és mantrákat mormolok az orrommal, pedig nekem csak a Mecsek a Himalája.

A zen koanok amúgy is nehezen érthető aforizmák, elvégre nem ésszel kell felfogni őket, túl vannak a mindennapi racionalitáson, csak annyi a dolguk lökjenek rajtad egyet Ezeknek a szkeccsfilmeknek a mozaikdarabkái is egy-egy velős, de ésszel nem dekódolható tanításnak tekinthetők. Nem mondom hogy azok, gőzöm sincs róla, és szerintem ezt maga Andersson sem tudja, de tekinthetők annak. A tekintés nem kerül semmibe, optimális esetben a megvilágosodás sem. Mert azt nem csináljuk, hanem megtörténik velünk.

Ezeket a filmeket sem nézzük, csak megtörténnek velünk. Velem jókor történtek jó irányba, szóval zseniálisnak láttam mindkettőt, a harmadiktól ami az első, sem várok kevesebbet. Amúgy is az a befogadásművészeti koncepcióm, hogy fordítva nézem a trilógiát, így a benne művészileg elemelt reménytelenség kap fogni egy vajszínű árnyalatot.Ez különösen akkor jön jól, ha épp nem egy kis-, hanem egy szürrealista, kaffkai módon nyomasztó jelenetet nézünk, a szürkésbarna majdnem összes árnyalatában. (Egyébként a Te, aki élsz harmadánál, a villamosszékes intermezzonál jöttem rá, hogy én ezt már láttam, sőt lehet, hogy írtam is róla.)

Egyetlen kritikai észrevétel:  a szürke kilátástalanság még soha sem volt ennyire szórakoztató, de az én ízlésemhez képest túl sokat trombitálnak bennük, hangulatfestő jelleggel. Egységnyi szarkazmushoz kevesebb fúvószenét, ha kérhetném!

(Amúgy az egész fenn van a YouTube-on.)

Tüntetőleg feltűn ő

Tegnaptól kötelező a nagybritánoknál az üzleti maszkviselés, azaz üzleti maszkot kell viselni, ha az ember bemegy a boltba. Vagy ha bent van a boltban, szóval nem csak a behaladáshoz kell elmaszkolódni, de ahhoz is, hogy az ember narancsos ruhacsipeszt vegyen, meg vodkás szendvicset.

Erre a Reuters oldalán szembe jön egy fotó, ahol egy férfi jellegű állampolgár maszkban sétál az Oxford Streeten, ami indokolt, ott elég sok a bolt jellegű üzlet, sőt főleg az. Az nem derül ki hogy bement-e egy boltba is üzletelni, gondolom nem, a biztonsági őrök igencsak földre lökték volna (nagyon dulván) mert nem az előírt helyen viselte a maszkot, mondjuk mindenki szerencséjére.

reuters.com

Hónapok óta megy a maszkokkal való poénkodás, mint szabadidős tevékenység és mint urbánus népművészet egyaránt, hónapok óta kerülget egyre több embert a hányinger annak a szónak hallatán, hogy "karanténvideó", és tényleg azt hittük hogy ebben a témában már nem lehet jobban lerágni a csontot.

Aztán jön ez a faszi, aki biztos az exhibicionizmus legalizálásáért tüntet (neki még nem szóltak, hogy szabad, de láthatóan nem az a lógós fajta), és eddig nem látott szintre emeli,  mintegy kimaszkolja a témát. Izé, maxolja, ekszplicit szekszuális felhangokkal. Én meg eszem egy kexet.

A szűz irodalma

Izé, A tűz birodalma. Ez egy fene tudja milyen műfajú darab, amit jó ideje kerültem már tudatosan, mert annyira szar nem lehet a helyzet, hogy én ezt megtekintésemmel illessem. Aztán kiderült, hogy de, lehet.

Sőt mondhatni kötelező, hisz e remek darab pont idén játszódik (bár 2002-ben készült), és nekem innen kell megtudnom, hogy már húsz éve dúlják szét sárkányok a világot, én gondolom csak azért nem találkoztam még velük, mert felénk nem vezet autópálya, vonattal is csak átszállással lehet jönni Pest felől, szóval ez az egész még a sárkányoknak is macerás.

Londont mondjuk rommá süsüzték az egyfejű tűzokádók, de az is mostanában lehetett, kevesebb mint három éve még eléggé egyben volt a város, igaz karamellás nápolyit már akkor is alig lehetett kapni, ami azért már egy komolyabb apokalipszisre is utalhatott. Utalhatott volna, de nem olvastam a jelekből.

De mivel láttam, hogy a hétvégén lesz valamelyik csatornán, gyorsan megnéztem egy videomegosztón, nehogy már egy tévé mondja meg nekem, mikor akarjak bosszankodni egy filmen.

Mert ezen a jenki-angol-ír csodán azért lehet, olyan identitászavaros az egész, mint egy magát kutyának képzelő málnabokor, vagy Superman, mikor nem jön rá, mi is az ő szuperképessége. Hát a minden.

Ez egy Mad Max hangulatban pácolt, Terminátor-klisékkel génkezelt Alien, csak űrszörnyek helyett sárkányokkal, akik amúgy kicsit kulturáltabban néznek ki a xenomorfoknál, és ez esetben nem kergetnek énekelve pillangókat a mező felszínén. Ezek a mező alatt laknak, meg a bármi alatt, sőt az Első Sárkány, az ősforrás a londoni metró szomszédja. De tényleg, csak egy üreggel arrébb lakik, mint mondjuk a Central Line, vagy valamelyik másik, amelyik elég mélyen megy soha nem látni az eget, de mikor az emberek még egy metrót akarnak az össze-vissza furkált városalapba, akkor felébred. Na ja, én sem csípem, mikor a felső szomszédom hétvégi szabadidős tevékenységként ütvefúrózza a betonfalat, biztos valami durván olcsó szintetikus drogot tol, hogy pont a falfúrásra gerjed tőle.

Nade a sákányság-emberiség meccs: vannak a Sárkányölők (Szigorúan Nagybetűvel), meg Quinn a főhősünk, akit stílszerűen hívjuk Sárkánybujkálónak, mert csak a túlélésre játszik, a szektaszerű kolóniájával egyetemben, és vannak a sárkányok, intenzív túlerőben. De hogyha az emberek összefognak, és a visszavonulót fújt szekta, meg a Júdeai Nemzeti Front öngyilkos kommandója együtt indul sárkányvadászatra, akkor hüllők biza le lesznek vadászva, legkésőbb a filmélmény végéig. Ez akkora dramaturgiai alapszabály, mint hogy Columbo hadnagy mindig az ajtóból fordul vissza, hogy de lenne itt még valami...

Hát van is valami, mert Jurassic England-ben legyakni a kétszikű évelő hüllőket nem az igazi szerelmi szál nélkül. Egy ilyen darabba mindig kell egy nagyjából jócsaj, az se baj, ha kicsit maszatos és bazi nagy mordállyal jár, adott körülmények közt ez a szexepiljének alapköve. (Tényleg, ha a sárkányok tüzet fújnak és tojással szaporodnak, akkor nagyon kell vigyázniuk, hogy ne keverjék a kettőt, elvégre ki akar utódjául egy adag sótlan rántottát? Hagyma nélkül.)

Szóval a történet az olyan hogy nincs, mert azt valóban nehéz lenne forgatókönyvnek tekinteni, hogy rákészülünk a harcra, harcolunk, győzünk, és várjuk a gázsit. A látvány mondjuk rendben van, húsz éve ilyennek képzelhették a jelen videojátékait. És tényleg, ha videojátékként nézzük, akkor a tűz birodalma annak nem is olyan rossz, az már más kérdés, hogy nem tölteném az időm egy ekkora marhasággal. (Hacsak nem kapok érte pénzt, nem lehet megenni, vagy nem szeret belém valaki miatta.)

Úgyhogy lépek, és játszom egy kis Doom-ot, pontosabban majd játszik a húszéves énem.

A huszonhetedik szinten mindig csak csaló üzemmódban tudom lenyomni az Übermega Hiperpókot. Több mint huszonöt éve már.

Persze akkor még nem szóltak nekem a kurva sárkányokról.

mafab.hu

Cipőt az asztalra!

Húsz éve nem jelentkeztek ilyen kevesen a magyar felsőoktatásba, mint idén, de a kormány ennek örül. Mer' hát így jobb a felvettek százalékos aránya, kevesebb a csalódott későkamasz, és ez olyan fasza, hisz ez egyúttal jelentős lépés a betanított munkások összeszerelő-országa felé is. Utóbbit persze csak én teszem hozzá, mer rögtön továbbgondolom Palkovics komisszár nertárs nyilatkozatát.

És annyira, de annyira örülök neki, győztes népünk újabb lépést tett afelé, hogy ne a kokakólamámorban fetrengő, dekadens nyugat elavult mintáit kövessük, ilyeneket például hogy egy ország jóléte az oktatással kezdődik. Hát egy faszt! Mert őszintén: mi a kurva anyját csinál egész nap egy filozófus, egy kulturális antropológus vagy egy szociológus? Semmit, azt! (Én csak tudom, öt évig tanultam a szociológiát, kétszer annyi ideig tanítottam, azt' még kolbászt tölteni sem tudok, és egyszer fél napig tartott míg összeraktam egy ágykeretet a praktikerből. Utolsó egy féreg vagyok, az.)

Meg ugye mire való az a sok újságíró médiamunkás, aki csak úgy irkál dolgokat, szerintem tök jó, hogy a sok hülye hippi felmondott az indexnél, végre gyárthatnak majd minőségi tartalmak a fidelitászos gyakornokok, akiket eddig elnyomott a baloldali médiatúlsúly. Az ilyen értelmiség.

Mert az értelmiség az kérem diplomásokból lesz. Nem mindig és nem szükségszerűen, van aki diplomával is hülye marad, látok én ilyet eleget, van itthon tükör. De ha valakiből a diplomájával, vagy annak ellenére értelmiségi lesz, akkor egyszer csak azt hiszi, hogy neki az a dolga, hogy gondolkodjon, hogy azért tanult annyit, hogy aztán véleménye legyen, sőt, hogy azt el is mondja. Hát nem! Ez elfogadhatatlan!

Az értelmiségiek azok a társadalom üzemmérnökei, akik figyelnek a felülről jövő útmutatásokra, és terveznek meg szerveznek, megvalósítanak és kalkulálnak, de nem pofáznak. Ám minél többen vannak, annál többen gondolják közülük (statisztikailag elvtársak, statisztikailag!), hogy nekik véleményük is lehet a Központ elvárásaihoz képest, és ez veszélyes!

Már Hruscsov elvtársnál is láttuk, hogy a működő modell az: kevesebb értelmiségi pampogást, több cipőt az asztalra! H. elvtárs amúgy egy büdös komcsi féreg volt, de a technikájában (szalámizás,intrikálás, zsarolás, helyezkedés, rövid vágta, labdakezelés) voltak figyelemre méltó elemek, és egy példaértékű pszichopata képét mutatta.

A hazai pártvezér és kancellár amúgy is elmondta, hogy a magyar férfi archetípusa a gazda (a magyar nőéről nem beszélt, de gondolom az a vervejó), akinek autonómiája a kert végéig terjed, de odáig aztán teljesen. A sufni, a trágyadomb, a cefréshordó, a Bodri az mind őalája tartozik, és ahhoz hogy ezeket eligazítsa, nem kell egyetem, csak két feles reggel, meg a Népsport a kávé mellé. A gazda szánt, vet, állatokat öl, kovácsol meg asztaloz (vagy mit csinál egy asztalos), tiszta ingben és bajszosan jár vasárnap a templomba, mert első a pálinka meg a jószág, aztán az Úr, és csak az után jöhet a pörkölt, paprikáskrumplis szalonnával.

Na, ezért remek dolog, hogy egyre kevesebben jelentkeznek nálunk egyetemre. Mer aki egyszer elkezd egyetemezni, az nehezen hagyja abba (én kilenc évig voltam függő, és aztán sem álltam le teljesen, még egy doktoriba is belevágtam), vagyis jobb el sem kezdeni. Komolyan, tényleg jobb, ha az ember már a depresszióhoz is buta.

És persze lehet, hogy azért csökken nálunk a jelentkezők száma, mert egyre többen mennek külföldre, de az ilyenek nekünk nem hiányoznak, politológusozzanak meg szoftverfejlesszenek a halódó nyugaton, itthon úgyse lennének jók semmire, legfeljebb komposztnak a fődekre. (Ezt direkt írtam ilyen parasztosan gazdásan, mert lelkemben gazda vagyok, csak a gazdatestem lakik egy lakótelepen. De ha valaki a nevemre íratna egy ménesbirtokot vagy egy konzervgyárat, én számlaképes vagyok ám!)

Az Indexet meg eddig csak azért olvastam naponta többször, hogy leleplezzem a Soros-ügynökök háttérhatalmi, illuminatív összeesküvésének primitív propagandáját, de mostantól, szép lassan majd rászokom, hogy igyam minden szavukat. Vagy egyem, keményített abroszról bicskával, ha már archetípus akarok lenni.

Akciórádiusz, autohalál

Hát igen, a Rádiusz is egy majdnem sci-fi, eléggé thriller kanadai mozgókép, 2017-ből, amely egy igen kemény drámát felületeskedik össze, valahonnan az X-aktáktól indulva, és biztosítókötél nélkül landolva egy ógörög sorstragédiában.

A történetet nem mesélném el, a lényeg hogy egy pasas kikászálódik egy felborult kisteherautóból, azt sem tudja hogy hívják, úgyhogy a neve mellett a lakcímét is a tárcájából előhalászott jogsijáról lesi le, mondjuk nem is értjük hogy talál haza. Teljes a tabula rasa, nem emlékszik semmire, de hmar rájön hogy valami nincs rendben vele. Mert aki nagyjából húsz méternél (na jó ötven lábnál, de ötven lábhoz ugye alapból huszonöt ember kell, annyi meg egy jelenetben sincs egyszerre a képen), szóval aki kevesebb mint húsz méternél közelebb megy hozzá, az szép íven összeesik, és meghal legott. Emberek, kecskék, macskák, mindenki, a felette elrepülő varjak leesnek a levegőégből mint egy darab kő csőrrel, viszont találkozik egy nővel, aki meg tisztára életben marad, akkor is, ha közvetlenül elé áll. Sőt a nő (aki egyben a nő a filmegészben) nemhogy indokolatlanul nem pusztul ki a pasi természetfeletti aurájától, de egyenesen blokkolja azt. Nem szándékosan, nem szívből, csak épp ő sem emlékszik, mi történt vele, úgyhogy véd- és dacszövetséget köt emberünkkel, hisz amíg vele van, nem pusztul ki a jelenlététől egy komplett kávézó, ahonnan csak telefonálni akart.

És akkor kezdődik a drámázás, némely statiszták elhaláloznak kettejük eltávolodása okán, mások megmenekülnek, mert a nő elég gyorsan tud szaladni a lépcsőn, pedig valami sötét titok lappang a múltjában. A szaladásnak ehhez persze semmi köze, de mint az alkalmi Amnézia-koalíció ötven százalékát, azért izgatja, hogy vajon miért érzi magát olyan szarul a világban. Aztán kiderül. (Ha valaki meg akarja nézni, ne olvasson tovább, egyen inkább egy villanykörtét vagy cseréjen kekszet.)

Szóval a nő ikertestvére eltűnt, aztán kiderül hogy megölte a egy sorozatgyilkos, aki rendes pszichopata módjára precízen, egy nagy főkönyvben naplózta az összes megölt fiatal csajt, többek között az ikertestvért is. Sőt  a főhősnő az utolsó, még kitöltetlen oldal tetején a saját nevét olvassa a gyilkos munkanaplójában, mert hát a gyilkos nem más mint a férfi főszereplő, az egyes számú amnéziás, aki igazából végig tudta, hogy ő valami rossz ember lehet, de nem gondolta volna.

És tulajdonképpen innentől, az utolsó húsz percben lesz igazán jó a film, mert a csavar az csavar, tényleg gondolta volna a fene, én például azt gondoltam, hogy a csaj biztos nem is a csaj, hanem a saját ikertestvére, jobb is neki ha amnéziás, plusz gyanús volt a férje is, akiből szintén kinézett egy hasfelmetsző szakipari szaki.

Így viszont jön a morális dilemma, amivel a nő (Rose, illetve néha Jane) szembesül, hogy akkor most fejbe lője-e e kollégát egy duplacsövűvel? Mert bár kétségtelenül sorozatgyilkos, ami jóval túl van már az apró jellemhibán, de egész addig nem tűnt annak. Mert a titokzatos-kozmikus parajelenség, ami ilyen fura mutánssá tette (aki ugye személyes kisugárzásával öl), nem csak amnéziát okozott, de a személyiségét is átformálta. Mondhatni a benne élő gyilkost kiszippantotta a Nagy Kozmikus Lélekporszívó, és exportálta az őt övező erőtérbe, innentől az öl, a pasi meg szenved, hogy embereknek kell miatta meghalnia, és kétségbeesetten igyekszik megóvni mindenkit magától. Avagy ekkorra ő már csak az egykori gyilkos, az Új Ember, nem is lövi fejbe őt a nő.

Na jó, a végén majd fejbelövi magát a posztgyilkos-szindrómában szenvedő férfiállat, aki pechjére szintén kezd emlékezni, és nem viseli ól. De a végére a darthvaderi utat választja, megmenti a mások által megsebesített nőt, beviszi a kórházba, majd miután azt elgurítják a műtőbe, kulturáltan szétloccsantja az agyát. Hisz ha eltávolodnak egymástól, akkor ő már megint halálos sugárzást, erőteret, gyilkos aurát vagy miafrászt fog generálni úgy emberileg, mind szakmailag, plusz aúgy is halált érdemel a feltörő múlt okán, úgyhogy lő. Ezzel megment mindenkit, aki a épp a sürgősségi előterében és egyúttal az ő erőterében tartózkodik, csak ő esik össze holtan. És téynleg, mint egy görög tragédiában, ekkorra már nem tehet mást, a sors elől nem térhet ki, de nnyira, hogy már egy kávéra sincs ideje önnön elhullása előtt.

Az már régi mániám, hogy a klasszikus Star Wars trilógia valójában Darth Vader megváltástörténete (az előzményfilmek meg nyilván a bűnbeesését zenésítik meg), csak itt annyiban más a felállás, hogy a Fiú az Atyát is megváltja, nem csak úgy általában a mindenkit. A Rádiusz főszereplője (Liam, amúgy) viszont saját magát, és kicsit a nőt, mert mintha valamit próbálna arról is nyökögni a sztori, hogy Rose lelkét is megmenti, már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Minden esetre talán nem őrül bele az egészbe, meg életben is marad, hisz a testvére gyilkosa az ő életét megmenti, igazából kétszer is.

Csak épp az első alkalommal azért nem hagyja, hogy öngyilkos egyen, mert ő akarja megölni. Ami azért emberbaráti cselekedetnek egy kicsit vékony, de ezt csak egy-két flashback alkalmával látjuk, azok ugye meg az Óembert, a hivatásszerű pszichopatát mutatják.

Naszóval, bírom az ilyen filmeket, a morális dilemmák a legérdekesebb dilemmák. A kókuszos karamell meg a legjobb fagyi, bár ez utóbbi nem tudom honnan jutott eszembe, biztos ilyen misztikus izé, ki tudja hol ehettem fagyiárus előző életemben, tavaly ilyenkor.

Az indexre kerülés megállíthatatlansága

A mediatizált médiatérben lebeg a kérdés, hogy akkor most mi lesz az Index sorsa? Lesz-e neki egyáltalán, vagy a Népszabadság-féle sorstalanság jut neki? Ezt nem lehet látni ma még, de az állampárt-közeli stróman már egy ideje megérkezett, keze a pénzcsapon, tekintete a Főnök szándékait fürkészi, ő az aki - ha megérkezik a parancs - szemrebbenés nélkül csap rá nagy piros gombra.

Mert az index kényelmetlen a állampártosodó fideszkádénepé autokrácia-projektje számára, csakúgy mint a HVG, a 444 vagy 24.hu, ezek az olvasottabb kormánykritikus portálok, amiknek a puszta léte is zavarja a felcsúti ramszeszt. És persze az Index a legzavaróbb, mert az a legnagyobb, a mértékadó, az a kezdőlapja sok olyan embernek is, akik amúgy a Márnemfiatal Elhízott Antidemokratákra szavaznak. Ez veszélyes! Az Index torkára kell térdelni, aztán széttenni a kezeket, hogy hát istenem, megfulladt, nem pont ezt akartuk, de ha már így alakult...

És az egészben az a vicc, hogy az Index még csak nem is ellenzéki. Független annyira, amennyire ez mifelénk és manapság egyáltalán lehetséges, de zorbánisztánban már rég az a hatalom jelszava, hogy aki nincs velük, az ellenük van. És ennek logikus folytatása: aki nincs velük, az ne is legyen! Hát, ennél még Kádár elvtárs is megengedőbb volt, igaz  '56 után konszolidálni akarta a rendszerét, ami mai örököséről egyáltalán nem mondható el. Ő a fickósan hepciáskodó kisgömböc, akinek muszáj mindig valakik ellen harcolnia, mert bő harminc év alatt sem sikerült elsajátítania a békeidők logikáját, elemi szinten sem. (A szó klasszikus értelmében nem is politikus, hanem hatalomtechnikus, személyes mániái/frusztrációi és nettó hatalmi érdekek mentén dönt mindenről. Mindenről is.)

Hogy az Indexből aztán Népszabaság lesz-e vagy Origó azt tudja fene, per pillanat mindkét opció reális, hogy kivégzés lesz-e vagy áthangolás azt talán a főnök meg néhány alvezér egyik reggeli hangulata dönti majd el, hogy a rántotta a pirítós, a kávé meg a gyógyfeles után mennyire lesznek paranoidok. (Ha két felessel rúgják be a nap motorját, akkor már  mindegy lesz, akkor már az Index az Soros, Soros az Index, valamint migráncsok, akik nem tudni hogy jönnek ide, de nyilván gyalog, mer' terroristák.)

Mindkét forgatókönyvnek vannak veszélyei. Ha kinyírják a lapot, mártírt csinálnak belőle, ami nem biztos hogy akkora gáz, a Népszabiért se vonultak utcára tömegek, az ATV-t is úgy vette meg a pszichopata szektavezér, hogy senkinek fel sem tűnt, szóval az Indexet kinyírni inkább nem kell félniük.

De egy második origót csinálni belőle meg tök értelmetlen. Ebből az izéből, amivé az egykor szintén mértékadó portált süllyesztették egy is több a soknál, annyira mérhetetlenül szar, hogy arra már nincsenek szavak. (És nem mellesleg: épp az Origo minősítgeti a címlapján "baloldali propagandalapnak" az Indexet, miközben jobbára névtelenségbe burkolózó szerzőinek folyamatosan szaros a szája, a fideszes seggek felé végzett nyelvcsapásoktól. Klasszikus példái annak, hogy már azzal is hazudnak, amit kérdeznek.)

Hogy mi is van, illetve mi várható, azt remekül összefoglalja Uj Péter, aki több mint tíz évig főszerkesztette az Indexet (most meg ugye a 444-et), és hát ő sem optimista. Mondjuk oka sincs rá.

A Bajnokok reggelije

Nemrég egy régi barátom bejegyzése jött szembe a fészbukon (ahova alig járok), és épp arról posztolt, hogy irodalmilag kik az akik. Számítanak, fontosak, világképet formálnak, tudatják, hogy nem vagy egyedül a fura gondolataiddal. Hogy neki pl. Kurt Vonnegut egy ilyen, aki alsó hangon is több komplett generációnak (többek közt a miénknek) kalibrálta a morális iránytűjét. Guru volt ő a szó legtágabb, de nem vallási értemében, hanem afféle humanizmus-generátorként, a hozzám hasonló, magunkról néha túl sokat gondoló tinédzsereknek. És pont a legjobbkor, középiskolás koromban talált el, hát nem csak engem.

Az első könyve, ami szembe jött valami óraközi szünetben a büfé előtt (azaz ott és akkor kaptam kölcsön) a Bajnokok reggelije volt, és hú de el voltam én képedve attól, hogy így is lehet írni. Mert oké, semmi bajom nem volt Csehov, Stendhal vagy épp Jókai szövegeivel, de Vonnegut egy olyan felszabadult hangon (avagy empatikusan, de tabukat tudatosan nem tisztelve) beszélt a világról, hogy onnantól kezdve minden művinek és álságosnak hatott hozzá képest.

Aztán persze jött még John Updike, Joseph Heller, a komplett beat-költészet, később William Borroughs, Charles Bukowski, és mindenek felett Anthony Burgess. 

Na ja, ezek mind angolszászok, úgyhogy szúrjuk ide gyorsan Jerofejevet, Ulickaját és Pelevint, meg ne feledkezzünk meg róla, hogy a világ egyik legjobb regénye az Ördögök egy bizonyos Dosztojevszkij elkövetésében. Meg hogy ott van még Iain M. bank és Salman Rushdie, a két torony, előbbi a Közelkép (Surface Detail) utóbbi meg a Sátáni versek (meg a Szégyen, meg az Éjfél gyermekei, meg a...) által. Jut eszembe, Salman Rushdie-től megvan a Hárún és  mesék tengere, sorszámozott első kiadásban (nyilván angolul), dedikálva. Negyven fontomba fájt, de egy dedikált Vonnegutért vagy Burgessért még szolidabb hitelt is felvettem volna, de ők már halottak, egy ideje nem deikálnak.

És akkor a kedvenc Vonnegut regények:

1. Kékszakáll (Sok éve már, de Londonban a Tate Modernben kellet látnom, amiről V. írt. hogy kicsoda, és miért is fontos Jackson Pollock vagy Mark Rothko. Azóta többször álltam meg már a képeik előtt, és tényleg az egyik kedvenc íróm miatt érzem úgy, hogy értem.)

2. Éj anyánk

3. A Titán szirénjei

(4. Börleszk, 5. Áldja meg az isten Mr. Rosewater!, 6. Bajnokok reggelije, 7. Ötös számú vágóhíd etc., az összeset imádom.)

„– Minek megy épelméjű ember Midland Citybe? – tudakolta a sofőr. Megint úton voltak.

– Beteg a nővérem – mondta Trout.

– Midland City a világmindenség seggluka – mondta a sofőr.

– Sokat gondolkoztam már, hogy hol lehet a seggluk – mondta Trout.“

A szaktalan barbár, aki vagyok

Egyre többször jön szembe  vélemény, hogy a legostobább korban élünk. (Vö. Az emberi intelligencia mennyisége állandó, csak a népesség növekszik, azaz egyre többen vagyunk ugyanannyi észre.) De ez csak a világvége-várással analóg kulturális mém, minden korban létezik az a magát intellektuális elitnek gondoló réteg, aki elrémül a  szerteszét gomolygó ostobaság bűzétől. Pedig mindig voltak buta emberek, mindig is lesznek, és de jó, hogy így van, különben kihez képest érezhetné magát okosnak szinte mindenki. Mert ha konszenzus is van abban, hogy fú de sok az ostoba a Földön, ezek az ostobák érdekes mód mindig mások, minden egyes egyén nem hogy szigetként, de egyenesen világítótoronyként gondol magára, aki még képes utat mutatni a butaság éjszakájában. Mindig a másik a hülye, és mi vagyunk a helikopter.

Ez az egész talán a modernizációval kezdődött, mikor egyszer csak muszáj lett messzebb nézni a kert végénél, többet tudni annál, ami a ház-föld-műhely háromszögben feltétlenül szükséges, és nagyobbakat gondolni annál, mint amiket a plébános ismételget vasárnaponként a szószékről.

Ahogy frontális támadásba lendült a modernitás, durván átrendeződött az élet, egyre bonyolultabb lett létezni benne, és mivel az emberi elme nem tágult párhuzamosan a világgal, egyre kisebb szeletéhez lett csak közünk. A legalapvetőbb szükségleteink kielégítéséhez is egy csomó más ember kell, különben nincs hol laknunk, nincs mit ennünk, nincs hol meghalnunk sem. Unalmas-szociológusul ezt munkamegosztásnak, avagy organikus szolidaritásnak hívják, ez a kölcsönös függőségek rendszere, ahol az orrunkat sem tudjuk egyedül kifújni, kell hozzá a papírzsebkendő komplett gyártósora. Mi meg annyit tudunk, hol lehet papírzsepit venni olcsón, mint ahogy tudjuk, hányas csatornán megy a meccs, hogyan kell lájkolni a fészbukon, és kinek szóljunk ha nem folyik a víz a csapból. Cserébe persze nekünk is van valami sajátos szaktudásunk (oké, nekem nincs), tudunk paradicsomot termelni, gerincet operálni vagy félrészegen betonozni, és ha valakinek pont ilyesmire van szüksége még fontosnak és/vagy hasznosnak is érezhetjük magunkat. Plusz nem halunk éhen.

És ha már értünk valamihez, annak magasságából nézhetünk le bárki mást, hogy rendben van, az a pasi a tévében elég okosnak tűnik, de egy kurva szót sem értek abból amit mond, és gondolom, az autója kuplungját sem tudná megcsinálni, bár az ilyen biztos villamossal jár. Pont azért, mert a szája nagy, de autót szerelni azt nem tud. Mindannyian szakbarbárok vagyunk a magunk kis szemétdombján, és ez még a jobbik eset. Mer' tényleg vannak akik szaktalan, sima barbárok, mivel fogalmatlanok a mindennapi élettel kapcsolatban is, na ők azok, akik nem csak buták, de annak is tudnak látszani. De ettől ez itt még nem az ő koruk, csak úgy látszik, hozsánna néked jutyúb és fészbuk (és a többi hasonló), mert igazából nem vagyunk hülyébbek, mint az előttünk járók (mondjuk okosabbak se), csak jobban látszunk.

Mindenki ért valamihez, de ahhoz már kevesebben, hogy mi is az a valami, hogy működik, és mi lesz vele, ha elromlik, ahhoz meg már szinte senki hogy a valamik honnan is jöttek a mikor? Akik ilyeneket tudtak, azokat hívták régebben filozófusoknak, akik ugyan nem tudtak házat építeni vagy szamarat fejni, de tudtak valamit mondani arról, mi ennek az egésznek az értelme. Persze, az egy egyszerűbb világ volt, akadt még igény a nagy kérdésekre, de ha a kultúra nem fejlődik, csak változik (és hát azt teszi), akkor ez a mai szemétdomb sem jobb, de nem is rosszabb. Nagyobb, de több eszközünk van a megmászásához, miközben persze a baromság akkor is baromság, ha digitális.
Meg lehet, hogy a maiak másképp okosak, mert úgy kell nekik.

Ja, ez az egész onnan jutott eszembe, hogy túl sok jutyúb-videót néztem túl magabiztos tizenhét évesekkel, és nekem is az az érzésem támadt, hogy soha nem volt ennyi ostoba még, széles e világon. Aztán eszembe jutott a tizenhét éves önmagam, és hogy pont nem indokolt a "bezzegazénidőmben"-ezés. Jövőre már harminc éve múltam majd tizenhét (jó, nekünk erre nincs külön igeidőnk, mint az angoloknak), szóval okom az lenne rá, de alapom semmiképp.

Minden út kómába vezet

Ha már ilyen hűvös-borús az idő, a forma egy az meg hiába magyar nagydíj, unalmas mint a vakondok belsőépítészete, nincs is jobb valami csavarosabb  thrillernél, mint logikai puzzle és mint életérzés.

A The Broken című film (magyarul Tükör/ Szilánk, de minek?) egy véletlenül nem amerikai, mert szándékosan angol-francia mozgóképes nyomasztás, ami ennek megfelelően Londonban játszódik. Mert Párizsban köztudottan túl sokat folyik a tangóharmonika, minden sarkon bagettet süt a Nap, és délelőtt tizenegyre már mindenkiben van vagy három pohár vörös, de csak az íze végett.
Ezzel szemben a sztereotipikus Londonban esik, korán sötétedik és utána nyomasztó a komplett metróhálózat, az autószerelők meg pszichopata sorozatgyilkosnak öltöznek minden pénteken. (Az általam megtekintet verzióban ráadásul greenwichi középidő szerint működött a szinkron, azaz a hang egy órát csúszott a képhez képest, ami kívzjáték-alapnak nem rossz, de filmélménynek idegesítő.)

Szóval London igen alkalmas rá, hogy a másvilág, az n-edik dimenzió, a földi pokol vagy a bármi más ott megnyilvánuljon, egyesek szerint Hasfelmetsző Jack is csak egy tér-idő anomália volt, gyerekkori traumákkal és egy éles késsel felszerelkezve. Úgyhogy ha egyszer a tükörképeink úgy döntenek, hogy kilépnek a fürdőszoba falából, vagy a ruhásszekrény ajtajából, és átveszik a helyünket, akkor ezt Londonban tudják a legstílusosabban megtenni.
Mert a történet nagyjából ennyi. Hogy van az a másik világ a tükör túlfelén, ahol nem mi vagyunk, csak a gonoszabb hasonmásaink, akik alig várják hogy átjussanak végre. És hát nem véletlen a babona, hogy az összetört tükör szerencsétlenséget jelent, mert ez maga a szörnyű igazság. Az összetört tükörből előmászik másik önmagunk, és legyilkol minket, közömbös fejjel, de szakszerűen. A hullát aztán elteszi a padlásra, lehúzza a vécén vagy elteszi befőttnek, a lényeg hogy átvehesse a helyünket, mert kurvára unja már, hogy neki annyi a helye a teremtésben, hogy pofákat vághat és fogselymezhet a fürdőszobatükörben. Meg bámulhat ránk a visszapillantóból. De amikor vécén vagyunk, ágyba bújunk valakivel, vagy véletlenül pont nem a versailles-i palota tükörtermében fogyasztunk egy szerénytelenebb lakomát, akkor ülhetnek a sötét garázsban vagy a mosdó lefolyójában, amíg nem támad kedvünk újra megnézni éteri ábrázatunk.

A törött tükörből kilépő alteregók amúgy rendelkeznek eredetijük emlékeivel, tudásával, nagyjából a személyiségével is, de nincs lelkük. Vagyis  a mi világunk az igazi, a tükör túloldalán lévő a másolat (de honnan tudjuk, hogy nem mi vagyunk a tükör túloldalán?), de miután a modern társadalomban nem elvárás, hogy az embernek legyen lelke, ezért nagyjából senkinek sem tűnik fel a különbség. Az utolsó ítélet idején majd talán, de addig még többször is kell tartós tejet venni.
Ez lenne a tökéletes invázió, a láthatatlan beszivárgás mesterterve (és igazából az is, a tükör-ének láthatóan felismerik egymásban a bajtársat), csak azt nem értjük, hogy de miért?
Nem idegenek jönnek a zűrből inváziózni, mi magunk gyarmatosítjuk magunkat, vagy mondjuk hogy a rosszabbik énünk a normálisabbat, csak ehhez meg pont nem kell tükör.

Történelmi tapasztalatok szerint elég ha nagy gáz van, és jön valami bajszos diktátor, máris követni kezdi őt egy jelentős és pedigrésen lelketlen tömeg, aki meg nem csatlakozik, azt megölik a menetelő tükör-ének, akik persze lehet, hogy maguk is törött tükrökből másztak elő. Mert elképzelhető, hogy a tükör-ének köztünk vannak régóta már, úgyhogy gyanakodjunk a szomszéd vagy a postás üveges tekintet láttán, és kerüljük el Londont. Mert láthatjuk, a főszereplő csaj nem kerülte el, sőt ott lakott, úgyhogy miután részt vett egy autóbalesetben, amnéziás lett, csak az utolsó tíz percben jött rá, hogy ő is tükörkép, aki megölte magát. Az eredetijét, izé, azt a másikat.

Ezért hogy tökéletessé tegyük a paranoid megvilágosodást, ne menjünk föl a padlásra (akkor meg pláne ne, ha nincs padlásunk), ne nézzünk be az ágy alá, mert lehet hogy mi magunk is tükörképek vagyunk, egykori önmagunk teste meg egy sötét sarokban múmiázik, évek óta már. A lelkünk közben a mennyben van, vagy a pokolban, esetleg Földvár felé félúton.

Frank kicsoda???

Zappa. Ilyen zenészféle volt, elég híres, emlékezetes arcszőrzettel, és besorolhatatlan műfajisággal. Dzsesszes rockzene a filharmonikusokkal, Off-Broadway polgárpukkasztás Sztravinszkij modorában de elektronikus hangszerekkel, artisztikus popularitás, politikai aktivizmus, filozofikus mondanivaló utcasarki humorba tekerve, ilyesmikre lehetett számítani tőle, jelentős véletlenszerűséggel.

Igazából bármit csinált, csak a zene érdekelte, azaz nem foglalkozott azzal, hogy néz ki  színpadon, ha zavarta a gitár az éneklésben, letette, nem érdekelte hány lemezt ad el, amíg ő élvezi a saját zenéjét, és van mit ennie, konkrét darabokhoz válogatott zenésztársakat, és nem az aktuális zenekarának írt valami eljátszhatót.

Annyira zenész volt, hogy nem szeretett olvasni, utálta (mert unta) a költészetet, a szeretlekbébi-típusú dalszövegektől meg egyenesen kiverte a víz. Ennek megfelelően - ha épp nem politikai pamfletet gyártott, és egy idő után azokat is unta - olyan szövegeket írt, mint a Montana, ami egy montanai fogselyem-termesztő farmer magányosságáról szól. Vagy a Planet of the Baritone Woman, ahol a bariton hangú nők meg a leendő ügyvezető pénzes pasik a Wall Streeten fontoskodják össze magukat, szóval társadalomkritika azért mindig is volt, de azt maga Zappa mondta egy interjúban, hogy egy harmincnyolcadik ricsárdnixonozásnak már semmi sportértéke nem lenne.

Meg sokszor nem írt szöveget, ami nem baj, minek is az az ilyen zenékhez:

Frank Zappa volt a modern zene Frank Zappája, ami azért elég keveseknek sikerült. Sőt, neki is csak 52 éves koráig.

Alacsonyan szálló pszichiáter

A Hector a boldogság nyomában majdnem jó film, csak rosszkor készült, mint ahogy az alapjául szolgáló regény is rosszkor íródott. A Don Quijote-sztori, vagy Voltaire Candide-ja meglehetős újdonság volt a maga idejében, mert a hősök utaztak bennük. Nem az volt, hogy éltek egy faluban, és annyit láttak a világból, amennyit  a csűr mögül, és nem is az, mint a görög drámákban, hogy jött kar, és elszavalta mi lett a csata eredménye, ki halt meg a miben, de a világ az nagyrészt valahol máshol történt. Ezekben a történetekben a hősök elindultak felfedezni a világot (ez már magában kisebb hőstett volt, onnan a csűr mögül), az olvasók meg vagy értették vagy nem, hogy az utazás igazából bennük zajlik, magukat fedezik fel a világon keresztül.

Nade ez a toposz mára a súlyos közhelyességig laposodott, minden elcseszett road-movie azzal jön,  hogy ott aztán nagy belső utazás történik, ez adja a dráma velejét. Pedig legtöbbször csak olcsó megúszás van, ahogy a kissé problémás főszereplőt halad át a tájon, a naplemente felé, elélöködnek egy-egy fura fazont, hogy az majd hatással lehet az életére, aztán mehet tovább újabb fura fazonok felé. Némelyik az útitársául szegődik, némelyik kirabolja, némelyik érzelmileg megviseli, de szinte mindegyik olyan kesztyűsbáb, akiknek a homlokára van írva, hogy ők itt most milyen morális tanulás hordozói, mit kell tőlük/belőlük megérteni a hősnek, akinek célja nincs, élete csak mérsékelten, de jellemfejlődése az annál inkább.  sztorija akkor elviselhető, ha legalább egy nagyjából szimpatikus fazon, akinek lehet drukkolni, ahogy menetel előre a sárga úton, a legtöbbször előre kódolt boldog vég felé. A sírós-boldog vég felé, hogy pontosabb legyek, mert a filmiparban (direkt nem filmművészetet írtam) a katarzis mértékegysége a könnyzacskó, zacskónyi könny hiányában legalább a torokszorítás, csak hogy legyen honnan megkönnyebbülni, mikor jön a happy end, és lemészárol minden esztétikumot.

És hát Hector történetében benne van minden, amiért az ilyesmit nem lehet őszintén kedvelni. A Simon Pegg alakú főszereplő egy idegesítő alak, akinél csak a nője idegesítőbb (illetve ketten együtt), ők az élére vasalt zoknisfiók, a reggeli szabvány pirítós ocsmány búzafűlével, a felső középosztálybeli szenvelgés azon, hogy egy Temze-parti belvárosi luxuslakásban milyen üres is az ember élete. A szív megszakad, de komolyan. A pasi amúgy pszichiáter, gazdag és menő, bár unja az egészet, így aztán elindul a boldogság titkát kutatni. Mert bár afféle értelmiségi lenne, (és ugye pszichomókus) mégsem jut eszébe hogy a boldogság keresését nem feltétlen egy sanghaji repülőjeggyel érdemes kezdeni.

De ő elindul, a néző előre retteg, hogy húsz percen belül egy buddhista kolostorban köt ki, és hát persze hogy. Mert a boldogság keresésénél évtizedek óta kötelező elsütni néhány nyomokban buddhizmust tartalmazó közhelyet, valami ferde szemű rinpócse tolmácsolásában, aki persze kitűnően beszél angolul, mert fontos a keleti bölcsesség, de a nyugati néző meg funkcionális analfabéta, és elkapcsol, ha feliratoznak neki.

Hector találkozik gazdag bankárral, kínai prostival, afrikai drogkereskedőkkel, végighasít három-négy kontinenst, meglátogatja az egykori szerelmét, és átmenetileg összeveszik a mostani, zonknisfiók-kompatibilis szőkeség-marketingessel. (Rosamund Pike ebben a filmben is elképesztő, az ember először beleszeretne, és csak aztán fojtaná meg egy öntöttvas serpenyővel.)

És az utazással, kalandokkal és találkozásokkal párhuzamosan jön a joggal elvárható, unalmas önismereti trip, csak minket nem érdekel. Hectornak nincs tétje, nem izgulunk érte, mikor elrabolják valami kábszerkereskedők, nem sajnáljuk, mert el akarja hagyni a nője, a régi szerelme meg tíz évvel és három gyerekkel korábban továbblépett. A nézőnek mindegy mi lesz vele, ha esetleg ez volt az alkotói cél, akkor remekül sikerült, ha viszont akartak vele valami érvényeset mondani a világról, azt nem kellet volna, elmondták már sokan, sokszor. (És nem mellesleg: lehet, hogy az eredeti regény jobb, de biztos nem fogom elolvasni, mert nem lehet annyival jobb...)

Olyan jó lenne egyszer egy ilyen utaztatós filmet úgy megcsinálni, hogy tényleg utazna benne, az egész repkedés a kontinensek között nem csak valami belső dráma szimbóleuma, a mellékszereplők meg nem egy női magazin mellékletének menekültjei. Jobb esetben, mert a rosszabb verzió szerint ők a főhős tudatalattijának egy-egy szeltét képviselik, terápiás jelleggel szájbarágósan. A kiégett üzletember, az érző szívű prosti, a halálos beteg nő/kisfiú/tengerimalac vagy a szegény de melegszívű teljesen mindegy ki, annyira unalmas már, amint feltűnik egyikük, a néző már írja is fejben a következő tíz perc forgatókönyvét. Pedig nem az ő dolga lenne, de az alkotók nem bírják megugrani az elvárt minimumot.

A film nézhető részei azok, mikor hősünk különféle repülőkön szerencsétlenkedik, mindig itt fut össze a következő negyed óra meghatározó epizodistájával. (Most kell ide valami micimackós taoizmus, hogy nem a cél a fontos hanem az út maga, érdekes módon ilyeneket mondogatnak egészen rossz kungfu-filmekben is, pedig ott egyértelműen az a cél, hogy leverjék a gonoszok veséjét.) aztán leszállnak valahol, de minek, bár a stáb biztos élvezte az utazgatást. Én pedig megszereltem egy hosszabbítót, és végső soron az is jó valamire., ha már a tanulságon nem kell agyalni. Azt a jobb sorsra (szerepre) érdemes Mr. Pegg belemondja a képünkbe, hogy mindenki képes meglelni a boldogságot. Hú bazmeg, mindjárt egy falvédőre hímzem hirtelen felindulásból, akkora alapigazság ez! (Legalább lesz mivel letörölni a műalkotás végét elöntő nyálat.) Meg hogy kötelességünk boldognak lenni, bár fene se tudja, mi van ha mégsem leszünk azok. Isten, a sors, a karma vagy valaki beír az ellenőrzőnkbe? Feljelent az önkormányzatnál, esetleg nem kapunk rétest estére? Ez a szánalmasnál is hajszálnyival rosszabb, két óra az éltemből a minek is?

Amúgy kellemes július tizennyolcadikát mindenkinek, aki ma tartja!

Fília, szófia, csetszoba

Néha meglepő helyeken fut bele az ember nem várt témájú cikkekbe, mit én a reggeli mellé fogyasztott 444-en. Hisz a kávé és pirítós közt félúton más sem hiányzik, mint egy vázlatos gondolatmenet arról, hogy "Miért vált súlytalanná és jelentéktelenné a filozófia?"

Hát, a krémsajt kenyérre maszatolása közben már meg is válaszoltam a kérdést: azért, mert a filozófiának sosem volt súlya és jelentősége. Ha néha mégis, az a kivétel volt, ami a közhiedelemmel ellentétben nem erősíti a szabályt, de nem is gyengíti (ezért kivétel), viszont rendszerint könnyek csikorgatásával és fogaknak hullatásával járt.

Arra még sokak emlékeznek, hogy Szókratésszel ugye mérget itattak, de ott az istentelenség vádja csak egy kicsinyes bosszú fedősztorija volt, valójában keveseket érdekelt, miről beszél jártában-keltében a szakállas bácsi. Filozófusi működésének legjelentősebb eredménye egyik tanítványa, bizonyos Platón, akinek egyik legnagyobb eredménye a tanítványa, bizonyos Arisztotelész, és ja, mindhárman hatottak a nyugati gondolkodás fejlődésére. De nem annyira, hogy ne felejtsék el őket évszázadokra. Mert az ókori görög poliszok rohadt messze voltak a kora középkori Európától, ha az arab tudósok nem mentik át Arisztotelészt (Pitagoraszt,Hippokratészt és megannyi nevet a naptárból), a nagyon keresztény és a társadalmi-hatalmi viszonyokat leginkább öldökléssel alakító Nyugat a maga részéről keresztet vethetett volna ezekre az antikvitásokra.

Egyébként is, a filozófiai a teológia szolgálólánya volt akkoriban, egy filozófusnak az volt a dolga, hogy először is tudjon írni-olvasni, másodszor pedig, hogy ékesszólóan érveljen a kaotikus egyház ex cathedra kinyilatkoztatásainak örökérvényűsége mellett.  Ez pont a klasszikus filozófia lényegétől állt nagyon messze, azaz mindent lehetett, csak önállóan gondolkodni nem, aki meg nem csak hogy önállóan de az élet alapkérdéseiről mert, akár csak a négy fal között is elmélkedni, azt vidáman megégették mint eretneket, de csak némi kínzás után, hogy legyen súlya az egésznek. A filozófusok olyan papok voltak, akiknek megengedték, hogy a Biblián kívül néha mást is olvassanak, de csak rövid pórázon, a kolostori könyvtárba zárva. (Ajánlott irodalom A rózsa neve Umberto Eco-tól, amiben a könyvtáros barát konkrétan gyilkol is, hogy egyesek ne férjenek hozzá Arisztotelész Poétikájának második kötetéhez, mert az a nevetésről szól. Egy szerzetes meg ne nevessen, nem az a dolga, a jobbágyoknak meg úgysincs okuk rá, mondjuk ők nem is tudnak olvasni. Az egyházi tizeden meg nincs mit röhögniük.)

Szóval a filozófia (a szó jelentése ugye a bölcsesség szeretete) csak szolgálólány volt, föl kellett mosnia a szellem konyhakövét az olyan emelkedett teológiai viták előtt, hogy hány angyal tud egyszerre táncolni egy tű fokán, mert hát akkoriban nem a bölcsességet szerették, csak az üres szócséplést. Attól az ember legfeljebb unalmas lett, de nem eretnek. (Az eretnekek egyébként is maguknak keresték a bajt, minek mentek a máglyára, mikor szóltak nekik, hogy alájuk lesz gyújtva?)

Aztán a filozófiából lett egy majdnem rendes akadémiai tudomány, ahol különböző, de egyre szemüvegesebb emberek magyarázták újra és újra, hogy mit is gondoltak mások filozófiának, és hogy kellően tudományosnak tűnjenek, egyre érthetetlenebb körmondatokba fogalmaztak egyre partikulárisabb gondolatokat. De nem akarok itt terminus technicusokkal dobálózni... (Khmm.)

Hegel vagy Kant hiába próbáltak komplex világ- és történelem-magyarázatokkal előállni, a filozófia maradt egy szűk réteg hobbija, mint a rókavadászat, az egzotikus fűszerek vagy a vonósnégyes. Ami a filozófia akart lenni, az a vallás volt, a széles néptömegek a szószékről várták a világmagyarázatokat, aztán a vallástalanodás előretörésével (hívhatjuk felvilágosodásnak) jöttek a forradalmi ideológiák. A Szentlélek helyére beült Karl Marx, aki amúgy filozófia szakot végzett az egyetemen, és e minőségében talán ő volt legnagyobb hatású filozófus evör, bár a kortársak inkább politikai publicistának, meg gyanús lázítónak ismerték. Ő volt a torzonborz, kétes testi higiéniájú, ám nőfaló zsidó entellektüel, aki sokáig írta a kevesek által olvasott fő művét, de legalább be sem fejezte, mert ironikusan meghalt még előtte.

wordpress.com

Mára meg a filozófia egy tantárgy az egyetemen amiből át kell menni, lehetőleg nem kettessel, mert az hogy néz már ki, a filozófus meg az a fazon, aki ezt tanítja. Biztos nagyon okos, de ez nem bír kiderülni róla, mert ahhoz érteni kellene legalább egy részét annak, amit mond. De szemüveges és érthetetlenül beszél, tehát okos kell hogy legyen.

A filozófia szak az, amin az informatikusok röhögnek, hogy ha-ha, büfé-ruhatár diplomát ad csak, majd jó lesz krumplit sütni a mekiben és amin alkoholista foglalkozású hidegburkolók háborodnak föl, hogy de ezt a faszságot már tényleg minek.

A filozófia az általános közvélekedés szerint felesleges, a filozófusok ingyenélők, akit az élet nagy kérdései  érdekelnek, annak ott  a vasárnapi mise, a coellhoi értelemben vett Oravecznóra vagy a komplett Marvel-univerzum a nevetséges szuperhőseivel. Vagy ezeknek tetszőleges kombinációja, elvégre Pókembert is megszállhatja a Szentlélek, vagy bárki megvilágosodhat attól ahogy egy cuki macska néz a trópusi naplementébe.

A mindennapi élet nagy kérdéseihez már kitalálták a kormányinfót, vagy a "szekszi szinglik dugni akarnak" csetszobát, ami ezeken kívül van az nem lehet igazán fontos. Filozófia minek?

Az már tényleg önsorsrontás, ha valaki mondjuk "Az élet semmiségéről és gyötrelméről" című Schopenhauer-opuszt olvassa egy napos szombat délelőtt, mint én most.

Pláne, hogy egy kötetben van vele "A nemi szerelem metafizikája", hahó emberek!