Igen, ez is egy filmcím, egy olyan, hogy gyorsan meg kellett néznem. Amúgy egy trilógia harmadik darabja, úgyhogy gyorsan hozzácsaptam még a másodikat is (Te, aki élsz), és rájöttem, hogy tetszőleges sorrendben nézhetők, a hangulatuk, a képi világuk, a szerkesztésmódjuk tök egyforma, egy-két színészen látszanak csak az eltelt évek. Mert a svéd rendező Roy Andersson átlagosan hétévente rendez filmet, tehát ritkábban mint korrupt politikusok olimpiát, és pont olyan gyakran, amilyen időközönként új karrierbe kellene kezdeni az ócska menedzserkönyvek szerint.
Ezt a két filmet nem érdemes külön tárgyalni, sőt a harmadikat sem, ami időrendben az első, a Dalok a második emeletről, amit én itt az elsőn nézek majd meg holnap, szóval ezek ugyanazok. (Számok, számok mindenhol, kicsit beleszédültem, pedig egyszer rég ötösre szigorlatoztam matekból.)
Egyiknek sincs a szó hagyományos értelmében vett története, az egynéhány karakter mindennapjaiból kicsípett jeleneteket egyetlen, mozdulatlan kameraállásból mutatja, a tárgyi környezetben meg minden fakó és kopottasan letisztult. Szóval ezek filmre vitt minimalista festmények, de tényleg, minden szoba- kórház- vagy étterembelső olyan benne, mintha egy pre-poszt-apokaliptikus Ikeában lennénk, és ezt a hatást fokozzák a velős, iszonyú fekete humorral átitatott párbeszédek.
Ez így akár riasztónak is hangozhat, pedig ezeket a jeleneteket órákig el bírnám nézni, olyanok mint egy menő étcsoki, hogy kesernyés, egyáltalán nem tejes, viszont nagyon organikus és fair trade, de nem lehet abbahagyni. Az ember enne egy kis megaédes vaníliafagyit, és a második tábla étcsoki végére érve sem érti, hogy ez miért ennyire jó, mikor édesség ennél messzebb már nem állhatna a vaníliafagyitól. Legfeljebb a csilis étcsoki.
Ha nem lenne tőrőlmetszetten skandináv, azt mondanám, ez annyira zen (vagy tao?), hogy mindjárt a rizsfőző lábasomhoz nyúlok tőle, és mantrákat mormolok az orrommal, pedig nekem csak a Mecsek a Himalája.
A zen koanok amúgy is nehezen érthető aforizmák, elvégre nem ésszel kell felfogni őket, túl vannak a mindennapi racionalitáson, csak annyi a dolguk lökjenek rajtad egyet Ezeknek a szkeccsfilmeknek a mozaikdarabkái is egy-egy velős, de ésszel nem dekódolható tanításnak tekinthetők. Nem mondom hogy azok, gőzöm sincs róla, és szerintem ezt maga Andersson sem tudja, de tekinthetők annak. A tekintés nem kerül semmibe, optimális esetben a megvilágosodás sem. Mert azt nem csináljuk, hanem megtörténik velünk.
Ezeket a filmeket sem nézzük, csak megtörténnek velünk. Velem jókor történtek jó irányba, szóval zseniálisnak láttam mindkettőt, a harmadiktól ami az első, sem várok kevesebbet. Amúgy is az a befogadásművészeti koncepcióm, hogy fordítva nézem a trilógiát, így a benne művészileg elemelt reménytelenség kap fogni egy vajszínű árnyalatot.Ez különösen akkor jön jól, ha épp nem egy kis-, hanem egy szürrealista, kaffkai módon nyomasztó jelenetet nézünk, a szürkésbarna majdnem összes árnyalatában. (Egyébként a Te, aki élsz harmadánál, a villamosszékes intermezzonál jöttem rá, hogy én ezt már láttam, sőt lehet, hogy írtam is róla.)
Egyetlen kritikai észrevétel: a szürke kilátástalanság még soha sem volt ennyire szórakoztató, de az én ízlésemhez képest túl sokat trombitálnak bennük, hangulatfestő jelleggel. Egységnyi szarkazmushoz kevesebb fúvószenét, ha kérhetném!
(Amúgy az egész fenn van a YouTube-on.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése