A rossz filmek néha nagyon is szórakoztatóak. De ehhez igazán rossznak kell lenniük, mert akkor a trash-élmény a végéig elviszi magával a nézőt, miközben a kicsit rossz filmeket húsz perc után kurvaanyázzuk a lomtárba, a közepes filmekbe meg már bele sem fogunk.
Mert ha a rosszaságuk csak abban áll, hogy sablonos történetet rágnak le a csontról jelzésértékű színészekkel elővezetve, akkor eltűnik belőlük a szórakoztató-faktor, és marad a méla unalom. E tekintetben viszont modellértékű darabjai annak, hogyan nem érdemes filmet csinálni. Nem azt mondom hogy nem kell, tőlem csinálják nyugodtan, ha egyeseket elszórakoztat az űrlényes-kertvárosi, a rútkiskacsából bálkirálynős vagy a "bakrablók lazulásból autót lopnak" tematikájú cékategóriás kiszámíthatóság, mert mondjuk bulis a forgatás, szóval gyártsák nyugodtan. Csak rakjanak rá (a korhatár-karika mellé, elé, helyett) egy jelzést, hogy "Szerettük Csinálni, De Ne Nézd Meg!" vagy "Fiatalok Voltunk, Kellett a Pénz", és akkor nyugodtan megrohadhat az egész műalkotás (régebben azt mondtuk volna: egy téka hátsó sarkában) valami streaming-szolgáltató pókhálóval jelzett részlegén, ott, ameddig már sohasem gördítünk le.
Nos a Sötét égbolt című 2013-as izé éppen ez a kategória. Centire pontosan modellezi le az eleve harmadosztályba benevezett, kiszámítható klisékből fércelt időpocsékolást, ahol a film végi, úgynevezett dramaturgiai csavaron kábé annyira lepődünk meg, mint karácsonykor a szaloncukros beiglin.
Ez itt az űrlényes, idegen-inváziós zsáner kertvárosi, kis költségvetésű változata, ahol a' űrös lények a kis lépések politikájának jegyében csak egy átlagamerikai családot taktikáznak körbe, valamelyikük elrablásának előre megfontolt szándékával. Ez amúgy sikerül is nekik, bár nem világos, hogyha a kis szürke idegenek annyira fejlettek, akkor mi a fenéért tökölnek éveket, évtizedeket, egy-egy kísérleti alany éjszakai elragadtatásán? És néhány tízezer fényév átszelése után hogy a manóba állítja meg őket egy kulcsra zárt hálószoba-ajtó? De hát hollywoodi viszonylatban ez a megye kettő bajnokság, itt efféle kérdéseken nem illik fennakadni.
Az viszont még ezen a szinten is gáz, ha a tiszteletlen néző már az első félóra után a főszereplő család tagjainak halálát kívánja, az sem baj ha gyors és fájdalommentes lesz az elmúlásuk, csak legyen már vége!
Mert a világ az ilyen filmekben az nem egyszerűen Észak-Amerika, hanem mindig (de tényleg mindig) annak egy meg nem nevezet kertvárosa, teljesen egyformán nyírt gyepekkel, meg szabvány házakkal, amikben szabvány családok élnek. Itt sincs ez másként: anyu ingatlanügynök (mint minden második kertvárosi anyu, csoda hogy még van kiknek házat eladni), apu épp két állás között keresi önmagát, plusz van legalább két gyerek. Az egyik lázadó a kamasz, a kisebbik meg a fura kisgyerek, akin már az elején látszik, hogy megufózták az idegen űrlények, de már az előtt, hogy a stáb kikölcsönözte volna a Nyomasztó Tekintetű Kisfiúk produkciós irodától.
Később kiderül, hogy a lázadó kamaszt is már kiskorában összeufózták, ez mondjuk legalább utólag megmagyarázza, miért változik egész kis traumák hatására skizoid kamaszlánnyá. De legalább ezen nem kel meglepődni, az hogy ő (is) háttérufók befolyása alatt áll, már filmplakátról kiderül.
Pedig ezeknek az idegeneknek nem érdemes a társutasául szegődni, ezek annyira bénák, hogy CGI is ledobja őket magáról. Nagyjából úgy festenek mint akiket az 1998-as UFO Magazinból vágtak ki körömollóval, hogy aztán egy hurkapálcikára celluxozva játsszák el velük "A Tejúton túl is ismerik a paralízist" című keletnémet kamaradrámát.
De legalább velük kapcsolatban nem vetődik fel a viccbeli kérdés arról, hogy mik is a szándékaik. ("-Kapitány, jönnek az indiánok! - És barátok vagy ellenségek? - Biztos barátok, mert együtt jönnek!")
A műegész tele van bénán elhelyezett filmes utalásokkal, Hitchcock Madarakjától a Jelek című, alufóliasisakos melgibzonozásig, de ez is csak azt bizonyítja, hogy a film szerény költségvetését csak az alkotók fantáziája múlta alul.
És ami a legbosszantóbb kilencvenhét percnyi megpróbáltatás után, hogy apu és anyu meg sem hal, pedig látjuk, hogy apu lelőtte anyut, aztán a szájába veszi a puska csövét, de naná, hogy ezt is csak a fiú hallucinálja. Mert ezt ufózták a fejébe a szürke pálcikaemberek (akiknek űrutazásra telik, de saját arcra már nem), hisz rendes testrablók, akik csak egy kiadós hallucináltatás után jönnek a szállítmányért.
Pedig az érdemi, és izgalmas történet valahol ott kezdődhetne, hogy apuék pokolra jutnak, ahol azért a kertvárosi rutinjukkal feltalálják magukat, és anyu elad egy nagyobb üstöt (digitális fortyogással és extra vasvilla-állvánnyal) Jabbának a huttnak, aki már a nyolcvanas évek óta bentlakó. A kis szürke idegenek meg az ápolószemélyzet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése