Hát igen, a Rádiusz is egy majdnem sci-fi, eléggé thriller kanadai mozgókép, 2017-ből, amely egy igen kemény drámát felületeskedik össze, valahonnan az X-aktáktól indulva, és biztosítókötél nélkül landolva egy ógörög sorstragédiában.
A történetet nem mesélném el, a lényeg hogy egy pasas kikászálódik egy felborult kisteherautóból, azt sem tudja hogy hívják, úgyhogy a neve mellett a lakcímét is a tárcájából előhalászott jogsijáról lesi le, mondjuk nem is értjük hogy talál haza. Teljes a tabula rasa, nem emlékszik semmire, de hmar rájön hogy valami nincs rendben vele. Mert aki nagyjából húsz méternél (na jó ötven lábnál, de ötven lábhoz ugye alapból huszonöt ember kell, annyi meg egy jelenetben sincs egyszerre a képen), szóval aki kevesebb mint húsz méternél közelebb megy hozzá, az szép íven összeesik, és meghal legott. Emberek, kecskék, macskák, mindenki, a felette elrepülő varjak leesnek a levegőégből mint egy darab kő csőrrel, viszont találkozik egy nővel, aki meg tisztára életben marad, akkor is, ha közvetlenül elé áll. Sőt a nő (aki egyben a nő a filmegészben) nemhogy indokolatlanul nem pusztul ki a pasi természetfeletti aurájától, de egyenesen blokkolja azt. Nem szándékosan, nem szívből, csak épp ő sem emlékszik, mi történt vele, úgyhogy véd- és dacszövetséget köt emberünkkel, hisz amíg vele van, nem pusztul ki a jelenlététől egy komplett kávézó, ahonnan csak telefonálni akart.
És akkor kezdődik a drámázás, némely statiszták elhaláloznak kettejük eltávolodása okán, mások megmenekülnek, mert a nő elég gyorsan tud szaladni a lépcsőn, pedig valami sötét titok lappang a múltjában. A szaladásnak ehhez persze semmi köze, de mint az alkalmi Amnézia-koalíció ötven százalékát, azért izgatja, hogy vajon miért érzi magát olyan szarul a világban. Aztán kiderül. (Ha valaki meg akarja nézni, ne olvasson tovább, egyen inkább egy villanykörtét vagy cseréjen kekszet.)
Szóval a nő ikertestvére eltűnt, aztán kiderül hogy megölte a egy sorozatgyilkos, aki rendes pszichopata módjára precízen, egy nagy főkönyvben naplózta az összes megölt fiatal csajt, többek között az ikertestvért is. Sőt a főhősnő az utolsó, még kitöltetlen oldal tetején a saját nevét olvassa a gyilkos munkanaplójában, mert hát a gyilkos nem más mint a férfi főszereplő, az egyes számú amnéziás, aki igazából végig tudta, hogy ő valami rossz ember lehet, de nem gondolta volna.
És tulajdonképpen innentől, az utolsó húsz percben lesz igazán jó a film, mert a csavar az csavar, tényleg gondolta volna a fene, én például azt gondoltam, hogy a csaj biztos nem is a csaj, hanem a saját ikertestvére, jobb is neki ha amnéziás, plusz gyanús volt a férje is, akiből szintén kinézett egy hasfelmetsző szakipari szaki.
Így viszont jön a morális dilemma, amivel a nő (Rose, illetve néha Jane) szembesül, hogy akkor most fejbe lője-e e kollégát egy duplacsövűvel? Mert bár kétségtelenül sorozatgyilkos, ami jóval túl van már az apró jellemhibán, de egész addig nem tűnt annak. Mert a titokzatos-kozmikus parajelenség, ami ilyen fura mutánssá tette (aki ugye személyes kisugárzásával öl), nem csak amnéziát okozott, de a személyiségét is átformálta. Mondhatni a benne élő gyilkost kiszippantotta a Nagy Kozmikus Lélekporszívó, és exportálta az őt övező erőtérbe, innentől az öl, a pasi meg szenved, hogy embereknek kell miatta meghalnia, és kétségbeesetten igyekszik megóvni mindenkit magától. Avagy ekkorra ő már csak az egykori gyilkos, az Új Ember, nem is lövi fejbe őt a nő.
Na jó, a végén majd fejbelövi magát a posztgyilkos-szindrómában szenvedő férfiállat, aki pechjére szintén kezd emlékezni, és nem viseli ól. De a végére a darthvaderi utat választja, megmenti a mások által megsebesített nőt, beviszi a kórházba, majd miután azt elgurítják a műtőbe, kulturáltan szétloccsantja az agyát. Hisz ha eltávolodnak egymástól, akkor ő már megint halálos sugárzást, erőteret, gyilkos aurát vagy miafrászt fog generálni úgy emberileg, mind szakmailag, plusz aúgy is halált érdemel a feltörő múlt okán, úgyhogy lő. Ezzel megment mindenkit, aki a épp a sürgősségi előterében és egyúttal az ő erőterében tartózkodik, csak ő esik össze holtan. És téynleg, mint egy görög tragédiában, ekkorra már nem tehet mást, a sors elől nem térhet ki, de nnyira, hogy már egy kávéra sincs ideje önnön elhullása előtt.
Az már régi mániám, hogy a klasszikus Star Wars trilógia valójában Darth Vader megváltástörténete (az előzményfilmek meg nyilván a bűnbeesését zenésítik meg), csak itt annyiban más a felállás, hogy a Fiú az Atyát is megváltja, nem csak úgy általában a mindenkit. A Rádiusz főszereplője (Liam, amúgy) viszont saját magát, és kicsit a nőt, mert mintha valamit próbálna arról is nyökögni a sztori, hogy Rose lelkét is megmenti, már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Minden esetre talán nem őrül bele az egészbe, meg életben is marad, hisz a testvére gyilkosa az ő életét megmenti, igazából kétszer is.
Csak épp az első alkalommal azért nem hagyja, hogy öngyilkos egyen, mert ő akarja megölni. Ami azért emberbaráti cselekedetnek egy kicsit vékony, de ezt csak egy-két flashback alkalmával látjuk, azok ugye meg az Óembert, a hivatásszerű pszichopatát mutatják.
Naszóval, bírom az ilyen filmeket, a morális dilemmák a legérdekesebb dilemmák. A kókuszos karamell meg a legjobb fagyi, bár ez utóbbi nem tudom honnan jutott eszembe, biztos ilyen misztikus izé, ki tudja hol ehettem fagyiárus előző életemben, tavaly ilyenkor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése