A múltkor valami rockzenei témájú podcastet hallgattam, ami egyébként nem szokásom, zenéről beszélni az olyan mint lefesteni egy illatot vagy elgitározni a Pitagorasz-tételt, de itt a Queen-ről volt szó, az meg nekem megért másfél órát, a főzés-evés-mosogatás Bermuda-háromszögében. (Azért Bermuda, mert bele lehet veszni, mire megszárad az utolsó elmosogatott edény, és épp elpakolhatnám, már újra éhes vagyok, így a kígyó újra és újra a saját farkába harap. Nem szexuális célzattal, csak rutinból, meg mert éhes.)
Szóval, a vonatkozó beszélgetésben felmerült, hogy ahogy a Beatles nyomán lett egy csomó Beatles-szerű banda, de ugyanígy fertőző epigonizmust okozott a Rolling Stones vagy a Led Zeppelin is, a Queen-nek nem lettek követői. Na ja, ha valaki az opera-fantáziáktól a két világháború közti időszak music hall-slágerein át a hanyatt lökő metálig mindent tudott, ráadásul a maga sajátos, igen felismerhető stílusában, azt gyakorlatilag nem érdemes utánozni. Vagyis nem az a kérdés, hogy lehet-e, hisz ez mindegy, ha eleve nem érdemes.
De azért vannak zenekarok, akikről nekem a Queen jut eszembe. És már a podcast közben is a The Darkness ugrott be, hogy na ők nekem a Queen hard rock oldala. Nem játszanak melankolikus bluest egyszál zongorára, nem csinálnak egy albumból egyetlen összefüggő hangkulisszát, de ami a Higyany Frédiék rocker énje volt, az nagyjából bennük megvan. nem feltétlen a zenei megoldások, azokhoz szerencsésen úgysem értek, hanem az érzés, a hangulat. Na ja, a bombasztikusság, a szerteszét csapongó ének meg gitár, a legfeljebb félig komolyan gondolt pózok, talán csak a sztárallűrök hiányoznak. De hát ezek a srácok, mikor 2000-ben bandát alakítottak, munkásosztálybeli vidéki suttyók voltak egy halszagú tengerparti városból. Lowestoft-ból, hogy pontosabb legyek, ami nagyjából egy magyar megyeszékhelynyi kikötőváros és fürdőhely, pont olyan, mint annyi más hasonló arrafelé. (Az ilyen helyekből tizenkettő fél tucat, annyira egyformák, hogy darabonként nem érnek egészet.)
De a srácok a város hőseiként aztán híres munkásosztálybeli suttyók lettek, később gazdag és balhés munkásosztálybeli suttyók, aztán feloszlottak. 2011-ben újjáalakultak, és azóta ők az "egykor híres suttyók voltak" suttyók. Na jó, abbahagyom a suttyongatást...
Nade a zene, az például ilyen volt:
Látható, hogy ők már külsőségeikben sem az a rénszarvas-daráló gótikus-heroikus pogányfélszigeti vagymilyen-skandináv metál, mert azok sosem énekelnének szerelemről. Vagy bármiről ami nem halott vagy legalább haldoklik. Ezek meg szerelmes dalokat írnak, némi glam-rock körítéssel, hajlakkba és alkoholba forgatott szerelemi vallomást, ami annyira szirupos, hogy azért kikacsint mögüle Mr. Irónia.
A következő meg valami összműfaji, multiművészeri polgárpukkasztás, egy olyanféle, amire Freddie Mercury is elégedetten csettintett volna, ha nem lett volna már sok éve halott, meg ha szeretett volna csettintgetni. Utóbbit tudja fene. Minden esetre a költő itt líraian tépelődik, hogy a rakkendroll akkor már halott-e, vagy ellenkezőleg, most jött el az ő ideje, és érezhetően vívódik benne az optimizmus és a másnaposság. De az biztos, hogy császár új ruhája a meztelenség, amit az érthetőség kedvéért a klipben is jeleznek. Ez amúgy egy eléggé új dal, talán tavalyi. Ami jó hír, mert a rakkendroll szerintem halott (és sosem volt egy tánc, volt egy tánc), de a fiúk élnek, és még mindig kellően sutty... Ja nem, ezt ugye abbahagytam.
A banda időnként változó tagjai amúgy mindig voltak annyira tehetségesek, hogy elég lazán ugráljanak hangulatok és műfajok között (majdnem, mint a Queen), ráadásul folytonosan váltogatva a külsőségeket is. Van daluk, ami egy az egyben olyan, mintha az ABBA tagjai írták volna, miután pokolra kerültek, de úgy, hogy idefenn kellet hagyniuk a szintetizátoraikat. Vagy ez itt, amelyik simán beférne Robert Smith (The Cure) életművébe is: műdepi, nyavajgás, fekete-fehérben ugrálás, miközben Mercuryt is simán el tudnánk képzelni Justin Hawkins énekes helyében.
De azt legalább jól érzik, hogy túlélők ők, fajtájuk utolsói közé tartoznak, de azt csak remélhetem, hogy a klipben nem az összes rajongójuk szerepel. Én sem vagyok benne, mondjuk jogosan, régóta nem rajongok már zenekarokért, nem drukkolok autóversenyzőknek és nem nézek híradót. Viszont túlélő vagyok, csak nem Suffolkból. Csaknem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése