Zappa. Ilyen zenészféle volt, elég híres, emlékezetes arcszőrzettel, és besorolhatatlan műfajisággal. Dzsesszes rockzene a filharmonikusokkal, Off-Broadway polgárpukkasztás Sztravinszkij modorában de elektronikus hangszerekkel, artisztikus popularitás, politikai aktivizmus, filozofikus mondanivaló utcasarki humorba tekerve, ilyesmikre lehetett számítani tőle, jelentős véletlenszerűséggel.
Igazából bármit csinált, csak a zene érdekelte, azaz nem foglalkozott azzal, hogy néz ki színpadon, ha zavarta a gitár az éneklésben, letette, nem érdekelte hány lemezt ad el, amíg ő élvezi a saját zenéjét, és van mit ennie, konkrét darabokhoz válogatott zenésztársakat, és nem az aktuális zenekarának írt valami eljátszhatót.
Annyira zenész volt, hogy nem szeretett olvasni, utálta (mert unta) a költészetet, a szeretlekbébi-típusú dalszövegektől meg egyenesen kiverte a víz. Ennek megfelelően - ha épp nem politikai pamfletet gyártott, és egy idő után azokat is unta - olyan szövegeket írt, mint a Montana, ami egy montanai fogselyem-termesztő farmer magányosságáról szól. Vagy a Planet of the Baritone Woman, ahol a bariton hangú nők meg a leendő ügyvezető pénzes pasik a Wall Streeten fontoskodják össze magukat, szóval társadalomkritika azért mindig is volt, de azt maga Zappa mondta egy interjúban, hogy egy harmincnyolcadik ricsárdnixonozásnak már semmi sportértéke nem lenne.
Meg sokszor nem írt szöveget, ami nem baj, minek is az az ilyen zenékhez:
Frank Zappa volt a modern zene Frank Zappája, ami azért elég keveseknek sikerült. Sőt, neki is csak 52 éves koráig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése