A Hector a boldogság nyomában majdnem jó film, csak rosszkor készült, mint ahogy az alapjául szolgáló regény is rosszkor íródott. A Don Quijote-sztori, vagy Voltaire Candide-ja meglehetős újdonság volt a maga idejében, mert a hősök utaztak bennük. Nem az volt, hogy éltek egy faluban, és annyit láttak a világból, amennyit a csűr mögül, és nem is az, mint a görög drámákban, hogy jött kar, és elszavalta mi lett a csata eredménye, ki halt meg a miben, de a világ az nagyrészt valahol máshol történt. Ezekben a történetekben a hősök elindultak felfedezni a világot (ez már magában kisebb hőstett volt, onnan a csűr mögül), az olvasók meg vagy értették vagy nem, hogy az utazás igazából bennük zajlik, magukat fedezik fel a világon keresztül.
Nade ez a toposz mára a súlyos közhelyességig laposodott, minden elcseszett road-movie azzal jön, hogy ott aztán nagy belső utazás történik, ez adja a dráma velejét. Pedig legtöbbször csak olcsó megúszás van, ahogy a kissé problémás főszereplőt halad át a tájon, a naplemente felé, elélöködnek egy-egy fura fazont, hogy az majd hatással lehet az életére, aztán mehet tovább újabb fura fazonok felé. Némelyik az útitársául szegődik, némelyik kirabolja, némelyik érzelmileg megviseli, de szinte mindegyik olyan kesztyűsbáb, akiknek a homlokára van írva, hogy ők itt most milyen morális tanulás hordozói, mit kell tőlük/belőlük megérteni a hősnek, akinek célja nincs, élete csak mérsékelten, de jellemfejlődése az annál inkább. sztorija akkor elviselhető, ha legalább egy nagyjából szimpatikus fazon, akinek lehet drukkolni, ahogy menetel előre a sárga úton, a legtöbbször előre kódolt boldog vég felé. A sírós-boldog vég felé, hogy pontosabb legyek, mert a filmiparban (direkt nem filmművészetet írtam) a katarzis mértékegysége a könnyzacskó, zacskónyi könny hiányában legalább a torokszorítás, csak hogy legyen honnan megkönnyebbülni, mikor jön a happy end, és lemészárol minden esztétikumot.
És hát Hector történetében benne van minden, amiért az ilyesmit nem lehet őszintén kedvelni. A Simon Pegg alakú főszereplő egy idegesítő alak, akinél csak a nője idegesítőbb (illetve ketten együtt), ők az élére vasalt zoknisfiók, a reggeli szabvány pirítós ocsmány búzafűlével, a felső középosztálybeli szenvelgés azon, hogy egy Temze-parti belvárosi luxuslakásban milyen üres is az ember élete. A szív megszakad, de komolyan. A pasi amúgy pszichiáter, gazdag és menő, bár unja az egészet, így aztán elindul a boldogság titkát kutatni. Mert bár afféle értelmiségi lenne, (és ugye pszichomókus) mégsem jut eszébe hogy a boldogság keresését nem feltétlen egy sanghaji repülőjeggyel érdemes kezdeni.
De ő elindul, a néző előre retteg, hogy húsz percen belül egy buddhista kolostorban köt ki, és hát persze hogy. Mert a boldogság keresésénél évtizedek óta kötelező elsütni néhány nyomokban buddhizmust tartalmazó közhelyet, valami ferde szemű rinpócse tolmácsolásában, aki persze kitűnően beszél angolul, mert fontos a keleti bölcsesség, de a nyugati néző meg funkcionális analfabéta, és elkapcsol, ha feliratoznak neki.
Hector találkozik gazdag bankárral, kínai prostival, afrikai drogkereskedőkkel, végighasít három-négy kontinenst, meglátogatja az egykori szerelmét, és átmenetileg összeveszik a mostani, zonknisfiók-kompatibilis szőkeség-marketingessel. (Rosamund Pike ebben a filmben is elképesztő, az ember először beleszeretne, és csak aztán fojtaná meg egy öntöttvas serpenyővel.)
És az utazással, kalandokkal és találkozásokkal párhuzamosan jön a joggal elvárható, unalmas önismereti trip, csak minket nem érdekel. Hectornak nincs tétje, nem izgulunk érte, mikor elrabolják valami kábszerkereskedők, nem sajnáljuk, mert el akarja hagyni a nője, a régi szerelme meg tíz évvel és három gyerekkel korábban továbblépett. A nézőnek mindegy mi lesz vele, ha esetleg ez volt az alkotói cél, akkor remekül sikerült, ha viszont akartak vele valami érvényeset mondani a világról, azt nem kellet volna, elmondták már sokan, sokszor. (És nem mellesleg: lehet, hogy az eredeti regény jobb, de biztos nem fogom elolvasni, mert nem lehet annyival jobb...)
Olyan jó lenne egyszer egy ilyen utaztatós filmet úgy megcsinálni, hogy tényleg utazna benne, az egész repkedés a kontinensek között nem csak valami belső dráma szimbóleuma, a mellékszereplők meg nem egy női magazin mellékletének menekültjei. Jobb esetben, mert a rosszabb verzió szerint ők a főhős tudatalattijának egy-egy szeltét képviselik, terápiás jelleggel szájbarágósan. A kiégett üzletember, az érző szívű prosti, a halálos beteg nő/kisfiú/tengerimalac vagy a szegény de melegszívű teljesen mindegy ki, annyira unalmas már, amint feltűnik egyikük, a néző már írja is fejben a következő tíz perc forgatókönyvét. Pedig nem az ő dolga lenne, de az alkotók nem bírják megugrani az elvárt minimumot.
A film nézhető részei azok, mikor hősünk különféle repülőkön szerencsétlenkedik, mindig itt fut össze a következő negyed óra meghatározó epizodistájával. (Most kell ide valami micimackós taoizmus, hogy nem a cél a fontos hanem az út maga, érdekes módon ilyeneket mondogatnak egészen rossz kungfu-filmekben is, pedig ott egyértelműen az a cél, hogy leverjék a gonoszok veséjét.) aztán leszállnak valahol, de minek, bár a stáb biztos élvezte az utazgatást. Én pedig megszereltem egy hosszabbítót, és végső soron az is jó valamire., ha már a tanulságon nem kell agyalni. Azt a jobb sorsra (szerepre) érdemes Mr. Pegg belemondja a képünkbe, hogy mindenki képes meglelni a boldogságot. Hú bazmeg, mindjárt egy falvédőre hímzem hirtelen felindulásból, akkora alapigazság ez! (Legalább lesz mivel letörölni a műalkotás végét elöntő nyálat.) Meg hogy kötelességünk boldognak lenni, bár fene se tudja, mi van ha mégsem leszünk azok. Isten, a sors, a karma vagy valaki beír az ellenőrzőnkbe? Feljelent az önkormányzatnál, esetleg nem kapunk rétest estére? Ez a szánalmasnál is hajszálnyival rosszabb, két óra az éltemből a minek is?
Amúgy kellemes július tizennyolcadikát mindenkinek, aki ma tartja!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése