Nyelveken vergődés

Olvastam valahol a Litkai nevű humoristának azt a felvetését, hogy az Index beszántása azért is rossz ötlet, mert honnan fognak ezután tájékozódni az idegen nyelveket részlegesen sem beszélő kormányzati setreperték? A sajtó készhez szoktatott része kábé annyira közöl releváns és hiteles tartalmakat, mint egy pornóoldal párkereső hirdetései

A nyelvtudás hiánya amúgy a google fordító óta nem akkora szopás, szóval onnan fogják tudni, ráadásul a mókás fordulatok a szórakozást is biztosítják, miközben a fordító algoritmus magyarsága így is jobb egy átlag pártkomisszárénál.

Akiket amúgy nem érdekelnek a világ hírei, nekik elég a Központ direktívája arról, hogy a héten melyik három szót kell minden második mondatba beszúrni, ha épp baromságokat támad kedvük posztolni a fészbukon. 

Pedig nyelveken szólni jó, és nem elsősorban a bibliai értelemben. (Sőt úgy kifejezetten gáz, mert az embert könnyen bekíséri egy zárt intézetbe néhány barátságos tekintetű, ám markos szakember.) 

Én például számos nyelven tudok. Folyékonyan beszélek trágárul, cefetül és indokolatlanul, középfokú szinten hadoválok, valamint árulkodó a testbeszédem, mint legtöbbünknek. Nyelvvizsgám angolból és olaszból van, de olaszul mára már csak két dolgot tudok, pizzát rendelni és megérdeklődni, mikor indul az esti vonat Velencébe, utóbbinál amúgy reménykedem, hogy tőmondatban válaszol a kérdezett olasz. Régebben még részegen jól ment a talján, olyankor folyékonyan beszéltem a nyelvet. Nyelvtanilag rémesen, az érthetőség határán egyensúlyozva, de folyékonyan, a borközi állapotra jellemző euforikus önbizalom magaslatairól birtokba véve a fél neolatin nyelvcsaládot. (Ezt utoljára tizenéve, Barcelonában gyakoroltam, ahol senki nem akart tudni angolul, a katalánból annyit sem értettem, mint a spanyolból, viszont gondoltam rokon nyelvek, úgyhogy bevetettem a Könnyen, gyorsan olaszul mind a húsz leckéjét. És kiderült hogy ha olaszul gesztikulálok és böködök ismerős nevű dolgokra az étlapon, akkor tökéletesen működik is.)

saját kép, szabad asszociáció

De ha már egy humorista kapcsán jutott eszembe az egész, azon is elméláztam, hogy azért szar lehet humoristának lenni. Mert ha az ember hivatásszerűen űzi, akkor muszáj viccesnek lennie, akkor is ha aktuális hangulata szerint épp lángszóróval fegyelmezné meg lakókörnyezetének résztvevőit. Ha van a humornak lényege (mondjuk miért pont annak lenne?), akkor az a spontaneitás meg a váratlanság, de az meg nem megy rendelése. A humorista a verbális pornószínész, mindkettőnek álló farokkal kell munkába mennie, bár utóbbinak inkább csak szimbolikusan. de ahogy a merevedést is nehéz úgy előidézni, hogy az ember nagyon akarja, a humorérzéket sem a lapzárta, a közelgő rádiófelvétel vagy fellépés hozza elő.  Teljesítménykényszer esetén a humorérzék is lekókad.

Az íróknak ennyivel jobb, hogy ha nincs ihletük, még mindig írhatnak valami melankolikus kesergőesszét arról, hogy mekkora is a kreativitásuk horizontját összefelhőző alkotói válság, és az értő közönség elalél, hogy hú, ez nagyon mély. Ellenben egy sztendapos nem állhat ki azzal, hogy az elmúlt hónapokban nem bírt semmi értelmeset írni, mert beteg a gyerek és beázik a nappali, és hát nemzetközi helyzet is ugyebár. Ilyenkor elkezd agyhalott celebeket cinkelni, néhány odaszúrt bazmeggel, és ha ez is elfogy, akkor jönnek a fingós viccek. Hát istenem, nem egy Louie C.K., de a fingós vicceken (pláne ha a tájszólásban beszélő anyós fingik benne) a közönség egy kisebb, ám konstans része röhög, ami nem siker, de már nem is teljes bukás.

De ők még ilyenkor is jól bírják a nyelvet, csak épp nincs mit mondaniuk általa. A pártapparátusok fogalmatlanjai viszont egyiknek sincsenek birtokába, nekik magyarról kellene fordítani hülyére.

Amire vesznek minket.