Ha már ilyen hűvös-borús az idő, a forma egy az meg hiába magyar nagydíj, unalmas mint a vakondok belsőépítészete, nincs is jobb valami csavarosabb thrillernél, mint logikai puzzle és mint életérzés.
A The Broken című film (magyarul Tükör/ Szilánk, de minek?) egy véletlenül nem amerikai, mert szándékosan angol-francia mozgóképes nyomasztás, ami ennek megfelelően Londonban játszódik. Mert Párizsban köztudottan túl sokat folyik a tangóharmonika, minden sarkon bagettet süt a Nap, és délelőtt tizenegyre már mindenkiben van vagy három pohár vörös, de csak az íze végett.
Ezzel szemben a sztereotipikus Londonban esik, korán sötétedik és utána nyomasztó a komplett metróhálózat, az autószerelők meg pszichopata sorozatgyilkosnak öltöznek minden pénteken. (Az általam megtekintet verzióban ráadásul greenwichi középidő szerint működött a szinkron, azaz a hang egy órát csúszott a képhez képest, ami kívzjáték-alapnak nem rossz, de filmélménynek idegesítő.)
Szóval London igen alkalmas rá, hogy a másvilág, az n-edik dimenzió, a földi pokol vagy a bármi más ott megnyilvánuljon, egyesek szerint Hasfelmetsző Jack is csak egy tér-idő anomália volt, gyerekkori traumákkal és egy éles késsel felszerelkezve. Úgyhogy ha egyszer a tükörképeink úgy döntenek, hogy kilépnek a fürdőszoba falából, vagy a ruhásszekrény ajtajából, és átveszik a helyünket, akkor ezt Londonban tudják a legstílusosabban megtenni.
Mert a történet nagyjából ennyi. Hogy van az a másik világ a tükör túlfelén, ahol nem mi vagyunk, csak a gonoszabb hasonmásaink, akik alig várják hogy átjussanak végre. És hát nem véletlen a babona, hogy az összetört tükör szerencsétlenséget jelent, mert ez maga a szörnyű igazság. Az összetört tükörből előmászik másik önmagunk, és legyilkol minket, közömbös fejjel, de szakszerűen. A hullát aztán elteszi a padlásra, lehúzza a vécén vagy elteszi befőttnek, a lényeg hogy átvehesse a helyünket, mert kurvára unja már, hogy neki annyi a helye a teremtésben, hogy pofákat vághat és fogselymezhet a fürdőszobatükörben. Meg bámulhat ránk a visszapillantóból. De amikor vécén vagyunk, ágyba bújunk valakivel, vagy véletlenül pont nem a versailles-i palota tükörtermében fogyasztunk egy szerénytelenebb lakomát, akkor ülhetnek a sötét garázsban vagy a mosdó lefolyójában, amíg nem támad kedvünk újra megnézni éteri ábrázatunk.
A törött tükörből kilépő alteregók amúgy rendelkeznek eredetijük emlékeivel, tudásával, nagyjából a személyiségével is, de nincs lelkük. Vagyis a mi világunk az igazi, a tükör túloldalán lévő a másolat (de honnan tudjuk, hogy nem mi vagyunk a tükör túloldalán?), de miután a modern társadalomban nem elvárás, hogy az embernek legyen lelke, ezért nagyjából senkinek sem tűnik fel a különbség. Az utolsó ítélet idején majd talán, de addig még többször is kell tartós tejet venni.
Ez lenne a tökéletes invázió, a láthatatlan beszivárgás mesterterve (és igazából az is, a tükör-ének láthatóan felismerik egymásban a bajtársat), csak azt nem értjük, hogy de miért?
Nem idegenek jönnek a zűrből inváziózni, mi magunk gyarmatosítjuk magunkat, vagy mondjuk hogy a rosszabbik énünk a normálisabbat, csak ehhez meg pont nem kell tükör.
Történelmi tapasztalatok szerint elég ha nagy gáz van, és jön valami bajszos diktátor, máris követni kezdi őt egy jelentős és pedigrésen lelketlen tömeg, aki meg nem csatlakozik, azt megölik a menetelő tükör-ének, akik persze lehet, hogy maguk is törött tükrökből másztak elő. Mert elképzelhető, hogy a tükör-ének köztünk vannak régóta már, úgyhogy gyanakodjunk a szomszéd vagy a postás üveges tekintet láttán, és kerüljük el Londont. Mert láthatjuk, a főszereplő csaj nem kerülte el, sőt ott lakott, úgyhogy miután részt vett egy autóbalesetben, amnéziás lett, csak az utolsó tíz percben jött rá, hogy ő is tükörkép, aki megölte magát. Az eredetijét, izé, azt a másikat.
Ezért hogy tökéletessé tegyük a paranoid megvilágosodást, ne menjünk föl a padlásra (akkor meg pláne ne, ha nincs padlásunk), ne nézzünk be az ágy alá, mert lehet hogy mi magunk is tükörképek vagyunk, egykori önmagunk teste meg egy sötét sarokban múmiázik, évek óta már. A lelkünk közben a mennyben van, vagy a pokolban, esetleg Földvár felé félúton.
A The Broken című film (magyarul Tükör/ Szilánk, de minek?) egy véletlenül nem amerikai, mert szándékosan angol-francia mozgóképes nyomasztás, ami ennek megfelelően Londonban játszódik. Mert Párizsban köztudottan túl sokat folyik a tangóharmonika, minden sarkon bagettet süt a Nap, és délelőtt tizenegyre már mindenkiben van vagy három pohár vörös, de csak az íze végett.
Ezzel szemben a sztereotipikus Londonban esik, korán sötétedik és utána nyomasztó a komplett metróhálózat, az autószerelők meg pszichopata sorozatgyilkosnak öltöznek minden pénteken. (Az általam megtekintet verzióban ráadásul greenwichi középidő szerint működött a szinkron, azaz a hang egy órát csúszott a képhez képest, ami kívzjáték-alapnak nem rossz, de filmélménynek idegesítő.)
Szóval London igen alkalmas rá, hogy a másvilág, az n-edik dimenzió, a földi pokol vagy a bármi más ott megnyilvánuljon, egyesek szerint Hasfelmetsző Jack is csak egy tér-idő anomália volt, gyerekkori traumákkal és egy éles késsel felszerelkezve. Úgyhogy ha egyszer a tükörképeink úgy döntenek, hogy kilépnek a fürdőszoba falából, vagy a ruhásszekrény ajtajából, és átveszik a helyünket, akkor ezt Londonban tudják a legstílusosabban megtenni.
Mert a történet nagyjából ennyi. Hogy van az a másik világ a tükör túlfelén, ahol nem mi vagyunk, csak a gonoszabb hasonmásaink, akik alig várják hogy átjussanak végre. És hát nem véletlen a babona, hogy az összetört tükör szerencsétlenséget jelent, mert ez maga a szörnyű igazság. Az összetört tükörből előmászik másik önmagunk, és legyilkol minket, közömbös fejjel, de szakszerűen. A hullát aztán elteszi a padlásra, lehúzza a vécén vagy elteszi befőttnek, a lényeg hogy átvehesse a helyünket, mert kurvára unja már, hogy neki annyi a helye a teremtésben, hogy pofákat vághat és fogselymezhet a fürdőszobatükörben. Meg bámulhat ránk a visszapillantóból. De amikor vécén vagyunk, ágyba bújunk valakivel, vagy véletlenül pont nem a versailles-i palota tükörtermében fogyasztunk egy szerénytelenebb lakomát, akkor ülhetnek a sötét garázsban vagy a mosdó lefolyójában, amíg nem támad kedvünk újra megnézni éteri ábrázatunk.
A törött tükörből kilépő alteregók amúgy rendelkeznek eredetijük emlékeivel, tudásával, nagyjából a személyiségével is, de nincs lelkük. Vagyis a mi világunk az igazi, a tükör túloldalán lévő a másolat (de honnan tudjuk, hogy nem mi vagyunk a tükör túloldalán?), de miután a modern társadalomban nem elvárás, hogy az embernek legyen lelke, ezért nagyjából senkinek sem tűnik fel a különbség. Az utolsó ítélet idején majd talán, de addig még többször is kell tartós tejet venni.
Ez lenne a tökéletes invázió, a láthatatlan beszivárgás mesterterve (és igazából az is, a tükör-ének láthatóan felismerik egymásban a bajtársat), csak azt nem értjük, hogy de miért?
Nem idegenek jönnek a zűrből inváziózni, mi magunk gyarmatosítjuk magunkat, vagy mondjuk hogy a rosszabbik énünk a normálisabbat, csak ehhez meg pont nem kell tükör.
Történelmi tapasztalatok szerint elég ha nagy gáz van, és jön valami bajszos diktátor, máris követni kezdi őt egy jelentős és pedigrésen lelketlen tömeg, aki meg nem csatlakozik, azt megölik a menetelő tükör-ének, akik persze lehet, hogy maguk is törött tükrökből másztak elő. Mert elképzelhető, hogy a tükör-ének köztünk vannak régóta már, úgyhogy gyanakodjunk a szomszéd vagy a postás üveges tekintet láttán, és kerüljük el Londont. Mert láthatjuk, a főszereplő csaj nem kerülte el, sőt ott lakott, úgyhogy miután részt vett egy autóbalesetben, amnéziás lett, csak az utolsó tíz percben jött rá, hogy ő is tükörkép, aki megölte magát. Az eredetijét, izé, azt a másikat.
Ezért hogy tökéletessé tegyük a paranoid megvilágosodást, ne menjünk föl a padlásra (akkor meg pláne ne, ha nincs padlásunk), ne nézzünk be az ágy alá, mert lehet hogy mi magunk is tükörképek vagyunk, egykori önmagunk teste meg egy sötét sarokban múmiázik, évek óta már. A lelkünk közben a mennyben van, vagy a pokolban, esetleg Földvár felé félúton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése