Szeptember 30 elvileg jeles nap lenne, mert 1452-ben ekkor jelent meg az első nyomtatott könyv, és kezdetét vette a Gutenberg-galaxis. Aminek sokak szerint lassan vége, bár azért szerencsésebb történelmű országokban még mindig jól fogynak a könyvek, nekem meg az a szörnyű érzésem, hogy mifelénk már jó ideje egy szűkebb réteg passziója a hagyományos módon elkövetett szövegfogyasztás.
Még az is lehet, hogy vannak ezzel kapcsolatos kutatások, de igazából nem érdekel, épp elég bajom van azzal, hogy én is inkább monitoron/kijelzőn olvasok - csak mostanában kezdtem némileg erővel visszaszoktatni magam a papíron nyomdafestékhez, ha már lakásom két könyvtárszobából áll. Meg fürdő, konyha, vécé, de azokban nem tartok könyveket, bár a konyha kivételével a másik kettőbe azért mindig viszek. Ez a 2K-projekt, miszerint a kádban és a klotyón mindig olvasok valami nyomtatott dolgot, bár a vécére vittem már tabletet is, csak nem volt meg az az igazi hangulata.
A Johannes Gensfleisch zur Laden zum Gutenberg nevű mainzi ötvösmester amúgy elsőként egy Bibliát nyomtatott (mint az közismert, mister Teufel), hisz akkoriban az volt a legnépszerűbb könyv, és a legtöbb helyen gyakorlatilag a egyetlen, ami nagyjából elég is volt, tekintettel arra, hogy az emberi lakosság nagy része nem tudott olvasni. (Könyves Kálmán király is azért kapta állandó eposzi jelzőjét, mert ő véletlenül igen). Plusz Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij sokkal később élt, úgyhogy a Karamazov testvérek még nem lehetett opció Gutenberg számára.
Mivel viszont az új technológia révén nagyobb példányszámban és relatíve olcsóbban készülhettek a könyvek, jelentősen hozzájárultak az írni-olvasni tudás elterjedéséhez, de hát pont erről az emlegetett Gutenberg-galaxis, ami ugye szintén egy híres könyv címe. (Marshall McLuhan jellegzetesen huszadik századi, főleg tudományos bestsellere, ami itt is van a kisebbik könyvtárszobámban, a ruhásszekrény tetején. Ami egyúttal könyvespolc is, hisz nem pazaroljuk a helyet.)
És egyszer én is láttam egy eredeti Gutenberg-féle Bibliát. Pontosabban kétszer, de ugyanazt, a British Library állandó kiállításán, a Magna Carta Libertatum három változata, vagy épp Scott kapitány naplója mellett, egy szigorúan biztonsági üveg alatt. Ezt itt:
Odakint legalább annyira ködös és borús az idő, mint a jövőképem, néha a szemben lévő ház sem látszik, ami persze nem feltétlenül baj. Egyfelől az elmúlt évtizedekben láttam már elégszer, másfelől meg egy tízemeletes panel formagyakorlaton eleve nem sok néznivaló van. Pláne oldalról. Az erkély alatt valami rigófesztivál van, amennyiben sok egyforma madár nyüzsög a bokrok tövében, őket valahogy nem zavarja a sok féldecis üres fiola (Bandy Ízű Szeszesital), meg az a fél pár tornacipő, ami biztos nagyon hiányzott valakinek hazafelé, vagy amerre épp a szél sodorta tova. De ennyit a délelőttről, mielőtt beköszönt a késő este, elgázolva a nap köztes részeit.
Így aztán, sztenderd este fél tizenkettő a Fekvehányás utcában, rég bezárt minden, bár Gézáék szerint azért a legtöbb bolt holnap valamikor majd kinyit, a Pofád Lapos sarki lottózó és kocsma például már ötkor. Így a fél hetes, becsületsértésből kinövő súlyos testi sértésig még van idő néhány pohárka valamire. Mondjuk egy korsó borra némi pálinkával, ami kitart addig, míg elmennek a helyszínelők, és Gizinél a pultosnál beüt a nyugtató, minek következtében hajlandó kiszolgálni a délelőtti részegségre vágyó közönséget.
De addig még több óra, és Géza, Lajos meg Tóni a Skodás azon tanakodik, hogy addig mi legyen. Hazamenni nem igazán akarnak, egyrészt az állapotuk, és az abból adódó, sérelmükre megvalósuló családon belüli erőszak miatt, másrészt Lajosnak nincs is hova. (Az élettársa kirakta a lakásból, még a cuccait is csak a konyhaablakon volt hajlandó kiadagolni részére. Számára.) A telefonfülkét támasztani órákig viszont akkor sem egy rövidebb távú életprogram, ha van még náluk egy liter pálinka, amit Géza főzött hullott banánból és mazsolás krémtúróból, fürdőkádi erjesztés után.
Viszont éjfél körül már esni kezd, beülnek hát a buszmegállóba, hisz hideg nincs, ott nem áznak el, csak belülről, és lehet versenyezni azon, ki tud több csikket elnyomni a 'Dohányozni tilos!' táblán. Lajos kifejti, hogy a megálló az angolul baszsztop, mer' ott állnak meg baszok, bár nekik biztos nem lesz ilyen mázlijuk, öt körül a Gizi lesz az első nő, akibe belefutnak, de ő körülbelül annyira szexi, mint egy cserbenhagyásos gázolás.
Azért néha megáll egy-egy taxis, aki igen unja már az éjszakát, Gézáékról meg azt gondolja, potenciális utasok, akik lekésték az utolsó buszt, de Tóni, a trió értelmiségije mindegyikkel rezignáltan közli, hogy ők már helyben vannak. Hagyva.
A Hobbiból Állatölési Nem Világ Kiállítás (a szabadalmi bejegyzés szerint: semjén-rendszerű közpénzszivattyú) a szervezők és haszonélvezők szerint már 650 ezer látogatónál jár. Miután a nyitó hétvégén több mint 30 ezren voltak (aztán hétfő-kedden is majdnem 20 ezren) a Hungexpón, tök egyforma állatkoponyákat és kitömött rókakölyköket bambulni.
Ebből mondjuk még nehezen jönne össze a 650, de hát a jelenlegi rezsim társutasai mindig is jók voltak a, khm... kreatív könyvelésben. Most azt találták ki nekünk, hogy de nem csak a hungexpón van nemvilág kiállítás ám, hanem az országban több száz helyszínen, több ezer program várja a dinsztelt közönséget. Vagyis beleszámolták az országban fellelhető összes erdészeti-vadászati-agrár rendezvényt, a járási tehén-szépségversenytől, az alsómadzagosi vadásztársasság csapatépítő bográcsozásáig, meg minden mizériát, amire ráhúzható a „Nálatok laknak-e állatok?“ paradigma. De tényleg, a Nemzeti Vágta meg a fogathajtó EB is a Nem Világ Bemutató része, szerintük. Meg nyilván az is, ha én a helyi múzeum állandó kiállításán elmegyek egy kitömött hód mellett.
Ezt minden iskoláscsoportnak is látnia kell. (magyarvadasz.hu)
De miért kell mindez? Hát, egyfelől azért, amiért Gusztus Huszadikán nálunk mifelénk volt a világ legnagyobb tűzijátéka evör, azaz a jeles kormányzati főférfiaknak biztos kicsi a pöcsük (akár szimbolikusan is), ezért úgy érzik, nagy dolgokat kell tenniük. Nagyon nagyokat, vagy legalább is úgy kell csinálni, ami nem mellesleg arra is jó, hogy indokolni lehet vele a baromságokra kiszórt sok milliárdokat. Hisz az istenadta nép láthatóan özönlik a privát hobbijukból gründol ostobaságra, és ők ugye mindent a népért (zemberekért, polgárokért, lakosságért, és na ja, szavazókért) tesznek, hisz akkora demokraták, mint ide a Bicskéig hosszabbított kisvasút.
Ám van itt egy másik szempont is. Az ellenzék ugyanis rendezett egy előválasztást, amiről mondjuk a kormányhitű sajtó nem igazán akart tudni, és ott valamivel 630 ezer felett volt a részvétel. Ez veszélyes! - harsogná mondjuk a zorigó, ha nem csöcsvillantásokkal és Gyurcsány sátáni jellemével lenne elfoglalva, olyan egyszerűen nem lehet, hogy holmi sorosista hazaárulókra jobban özönöl a sokaság, mint a csodás, sosemvolt, az erdőn-mezőn lövöldözést magasztaló giccsparádéra. Úgyhogy mondtak gyorsan 650 ezret, ami persze még csak a kezdet, hisz egy gyorsvonat sebességével közeledik a milliós látogatottság, legalább is a semjéni fejekben, a pórázon tartott portálokon, a tények meg menjenek a fenébe. Ártunk és Ormányunk számára a valóság egy rendszerellenes izgatás, melyet leginkább a figyelmen kívül hagyással lehet hatástalanítani. Like this.
V. Andrea aranyásónak a hírek szerint az volt a legnagyobb dilemmája, az M. Lőrinccel kötött esküvői házassága kapcsán, hogy milyen színű legyen a ruhája, ha már volt házas. Hát mint is mondhatnánk, szerintem az ország nagy része irigyli a problémáját. A helyzetét nyilván sokkal kevesebben, hisz hozzáment egy legendásan buta, de legalább nyomokban sem jóképű pasihoz, aki papíron gazdag, bár nem tudni, hogy hány százalékban tartalmaz strómant. A tuggyukijét.
Andrea, aki tévésként nem alkotott emlékezeteset (átlag képernyős arc volt, karizma, kisugárzás, stílus és hasonlók nélkül, egy hírolvasó-automata műmosollyal, de legalább irritáló sem volt, csak semmilyen), most viszont hónapok óta uralja az eufemisztikusan 'bulvársajtónak' nevezett szemétdombot. Hát igen, a nyilvánvalóan pénzért házasodás komoly trend manapság, tőlünk nyugatra, de a golddigerek sajátos, plasztikázott műszempillás szubkultúrája azért már nálunk is felüti kiló sminkkel eltakart fejét.
Volt nekünk korábban Endivajnáné, született Valamilyen Timike, de mióta Endi már six feet under, a nemzet tabloidérzékeny részének Timije lassan csak akkor van címlapon, mikor el kell adnia az egyik luxusautóját, akkora bajban van.
Szóval kellet már nekünk egy új aranyásó, aki bár műveltségben biztos felette áll a Timike-ekvivalensnek, de pont annyira nem válogatós, pont akkora arccal nyilatkozza bele a sajtóba, hogy itt nem vagyonról van szó, itt kérem tombol a szerelem. Ja, biztos. Elvégre Rómeó és Júlia szerelme két éretlen tini hormonvezérelt gerjedelme volt csupán, kamaszos fellángolás, és ha nem halnak meg elsőbbségi beszállással, úgyis elmúlt volna hamarost. Ellenben L&A (ez most vagy egy divat- vagy egy cigimárka lesz) érett felnőttként ugrott fejest a mindent elsöprő érzelmek éjsötét kútjába, de annyira, hogy Gnómeó már csak az ő szerelmét látja az, osztalék-kimutatásokon túl.
Mi meg adó formájában rójuk le tiszteletünket, örülvén, hogy e módon fizethetjük a már nem ifjú pár pazar életét nekik. Közben komoly lelkierővel gyűrjük le hányingerünket, mert a szar akkor is büdös, ha külön logót terveznek neki, drágán.
p.s. Pezsgőszínű lett a ruha egyébként, Ami remek, a pezsgőszín az átlagmagyar háztartásban az a lepedő, függöny vagy terítő, ami igazából fehér lenne, csak az indokoltnál ritkábban mossák.
Ez nem az, de a ruha sem pezsgőszínű, az talán a tartályban van.
Végre rendes ősz van, a Füredi csomópont szürke és borult odakint, bónuszként esik pont ahogy szeptember végén már joggal elvárható, még akkor is, ha még nyílnak a völgyben a kerti virágok. Amik itt nincsenek, talán mert kertek sem, mert a különféle, ám egylényegű Malvinka nénik lépcsőházak elé applikált hat négyzetméteres műveleti területei a legjobb szándékok ellenére sem számítanak annak.
Én igazából szeretem az esőt meg a havat, az ablakon át szemlélni a lakásból, de olyankor kimenni már nem annyira. Mert nem szeretek megázni, pontosabban a megázásban csak az a jó, mikor az ember végre hazaér, és elterülhet egy kád meleg vízben. Amitől persze nem lesz szárazabb, de egész már ha valaki önszántából lesz vizes, vagy valami hülye időjárás miatt, aki pont akkor esteti a vizet a felhőzetből, mikor nekem mennem kell valahova.
Persze most nincs ezzel gondom, mert hétfőtől péntekig vagy itthon vagyok, vagy a dolgozóban, de ha épp egyik sem, akkor a kettő között a kisbuszban, ami viszont annyira a ház előtte áll meg, amennyire csak emberileg és szakmailag lehetséges. Ha ennél is házabb előbb állna meg, már bejönne a lépcsőházba, ami viszont nekem nem lenne jó, mert nem biztos, hogy beférnék egy akkora járgányba, ami befér az ajtón. De ha véletlenül mégis, nem biztos, hogy szeretnék.
Hétvégén meg értelemszerűen nem megyek sehová, leginkább, mert nincs hova. Ha az embernek nincs pénze, nincs kivel találkozni, meg amúgy is pihengetne inkább a csigaházában, akkor ez erősen beszűkíti a hétvégi programlehetőségeket, amit egy ideje már nem is bánok. Annyira.
Az "erdei remete, városi környezetben" projekt teljes gőzzel működik, bár még van mit finomítani a mentalitásomon. Mert még két-három naponta ránézek a fészbukra (megint semmi érdekes, lényeges, fontos meg ami számít), és meglepően nem idegesítenek a munkatársaim se, pedig tisztára emberformájúak, és nem csak visszaverik a fényt, de beszélnek is. Hülyeségeket, naná, de lassan mintha erre is kezdenék immunis lenni, egy buddhista nyugalmával nm figyelek oda, miközben a másik fülemen ki. De ők ezt láthatóan úgy veszik, milyen jó hallgatóság vagyok, pedig csak nem tudok hozzászólni ahhoz, amire eleve nem figyelek. Ha meg igen igen, akkor azért nem.
Tegnap jelent meg egy remek címlapsztori az origo néven kibontakozó kormányhitű médiaszemétben (működésüket a népnyelv úgy jellemzi, hogy benyalnak a fideszkádéenpének a meleg szarig - de én ilyet persze nem, mondok, csak leírom ide, most), azzal a hangzatos címmel, hogy "Gyurcsányék sötét trükkjei az előválasztási cirkuszban". És eme erős indítás után gyorsan rá is térnek a kommunista gyökerű baloldal aljasságaira, Ifj. Lomniczi Zoltán alkotmányjogász, és rezsimcsicska megzenésítésében.
Aki rögtön kijelenti, hogy a baloldalnak (és aki nem fidesz, az főleg baloldal, akkor is ha liberális, darab-darab ugyebár) nagy tapasztalata und hagyományai vannak a választási csalásokban, így aztán a már az előválasztáson is csalnak, merthogy... hát, valamiért csalnak, biztos mert a vérükben van nekik. És tényleg, én mint zöld öves fotelellenzéki épp tegnap adta le online a voksomat, nyilván a csalás jegyében, hisz nem csak a rendszerrel lehet csalni, de egyéni szinten sem megoldhatatlan. Magam például direkt arra szavaztam a képviselőjelölt-jelöltek közül, aki szimpatikus (és régebben személyesen is ismertem), a miniszterelnök-jelölt- jelöltek közül meg arra, akiről - messziről, kicsit hunyorítva, de - el tudom képzelni, hogy kormányozni is tudna, ha úgy hozná az élet, a szerencse, az EU, a NATO valamint a Nagy Hadronütköztető legújabb kísérleteinek mérési eredményei.
Szóval nem szavaztam az ellenzéki előválogatón nem induló kormányhitű jelöltekre, amivel értelemszerűen csalást követte el, bár ezt ezen a héten még nem biztos, hogy beleírják az Alapkotmánytörvénybe.
De lehet, hogy nem is kell, hisz Ifj. Lomniczinek van ötlete, hogy lehet a sátáni ellenzéket, és züllött szavazóikat jogilag pofán vágni, a szigorúan vett európai értékek és demokráciaféltés jegyében:
"A szavazókat befolyásolók, és az így voksolók megvalósítják a választás, népszavazás és európai polgári kezdeményezés rendje elleni bűncselekmény bűntettét, mely három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő ."
És a remek, és szokás szerint szerző nélküli cikkbe, beleírják hogy "sajtóhírek szerint" több helyen gyanús szavazólapokat találtak. Egy baleset helyszínén, egy karambolos autó mellett. Ami tényleg skandallum, hát hogy merik csak úgy, autóval fuvarozni a szavazólapokat a pofátlan (hataloméhes, szemkilövető, kommunista, bevándorláspárti, valamint minden határon túl sorosista) ellenzékiek. Ez veszélyes! Lásd a balesetet, mely könnyen okozhatja a demokratikus berendezkedés halálát, ami mondjuk a kormányzati főfaszoknak azért nem lenne nagyon ellenére, ha ők lehetnének egy diktatúra élcsapata, vagy egy abszolút monarchia arisztokráciája.
Ja, és azt már talán mondanom sem kell, hogy az origo által hivatkozott "sajtóhír", az origón jelent meg, naná hogy szintén névtelenül. A hiteles tájékoztatás nagyobb dicsőségére, gondolom.
Az ilyen metál-rock etc. zenékkel mostanában az bajom, hogy nagyon úgy néz ki, ezekben a műfajokban már megírták az összes lehetséges dalt. Ugyanazok a témák, dallamok, riffek jönne szemben állandóan, nem csoda, hogy inkább a határokon átnyúló (magyarul crossover) zenéket keresem, mint folk-metal-rap, street punk-etno, rockabilly- thrash vagy grincore-árnyjáték-bábszínház.
Úgyhogy nem véletlenül botlottam bele a Ningen Isu nevű, 1987 óta egzisztáló japán trióba, ahol Black Sabbath rajongó (és részeben nagypapa külsejű) ötneves faszik tolják a torzított gitárt. Szamurájnak, kabuki-színésznek és hamburgerbódésnak öltözve, a Kelet és Nyugat találkozásának jegyében, valamint sérelmére.
Itt a zene elég konvencionális, a vizuális körítés azonban mellbevágó, legalább is innen nézve, nem tudom mennyire gondolják komolyan, mert a szövegből értelemszerűen egy kukkot sem értek. Mondjuk az angol címet sem, mert az nekem Szívtelen szket, ha már nem tudom összerakni. A 'scat' az csak a Scatman művésznévből lehet ismerős, mely szerint valamiféle halandzsázó gajdolás lenne, de az nem lehet szívtelen, miként a gugli fordító által megadott 'földadó' (land tax) se nagyon. Szóval tudja fene, de ez a szám nyilván nem a szöveg poétikai értéke miatt lehet jó, már ha jó egyáltalán. E kérdésben még ülésezik az ízlésem, és fontolgatja az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívását is.
A nagybritánok már kezdik érzékelni, hogy a Brexit néven ismertté vált politikai performansz és csakazértis-fesztivál talán mégsem volt olyan jó ötlet. Mert komoly az áruhiány a szupermarkecolókban, és újabban már a benzinkutaknál is. Mondjuk részben azért, mert a népek tartanak az áruhiánytól, és ezért felvásárolnak mindent, amit érnek, (pont mint a japánok tavaly, az első komoly covid-para idején), és tankolnak, mintha nem lenne holnap. Az egész - legalább is részben - egy klasszikus öngerjesztő pánik, és bár Dzsorisz Bonzon kormány a helyén van, de csapatai harcban állnak. Nem győzik hangsúlyozni, hogy nem van áruhiány, nem lesz fogni áruhiány, mi a frász az az áruhiány? Egyébként valami ilyesmi:
24.hu
Mert hát meglepő módon, a nagybritánok (sőt, az északírek) egy jelentős része nem igazán bízik a politikusokban, akkor sem ha vicces a hajuk. Na ja, közeli emlék még Trampli elnökúr kreténokráciája az óceán túlfeléről, meg a saját főminiszterük megannyi bénázása, főleg és éppen Brexit-vonalon.
Az egész krízis amúgy abból adódik, hogy bár áru lenne, csak a raktárakban, pénz is lenne rá a lakóság széles köreiben, csak épp sofőrök nincsenek, akik kiszállítsák azokat az ellátási lánc végpontjaira (régiesen: boltokba, benzinkutakra). A polgárok pedig a rossz hírek hatására túlélő üzemmódba kapcsolva igyekeznek felhalmozni, mielőtt még elkezdik jegyre adni a sorbanállást is.
És akkor már ott tart a kormányzat, hogy - a Guardian cikke szerint - fontolgatja a az 'Escalin-hadművelet' élesítését. Ami egy pár évvel ezelőtt, a hard Brexit (azaz a megállapodás nélküli kilépés) esetére kidolgozott forgatókönyv, ami a hadsereget is bevonná a válságkezelésben. Konkrétan egy csomó tartalékos behívása szerepel benne, a 80 tankhajóból álló tartalék flotta működtetésére, bár ma már úgy tűnik, a tartalékosok nagy rész épp máshol tartalékol, minden esetre a főminiszter ma délutánra dönt, hogy akkor ez most így hogy.
theguardian.com
És persze a kormányzati miniszterek is hangsúlyozzák (kiemelik, aláhúzzák, nyomatékosítják), hogy nem lett volna ekkora gebasz a pánikvásárlások nélkül. Na igen, az üzemanyagoknál ötszörös mennyiséget vásárolt fel az istenadta nép, pedig a legtöbbet fogyasztó kamionok egy jelentős része akut sofőrhiányban szenved. A vicces az lenne (na jó, csak innen nézve), ha mindenféle vízumkönnyítésekkel tényleg szereznének egy csomó sofőrt az EU-ból, csak addigra már a fagyasztott halrudacskákat meg a benzint szállító kamionokba sem lenne benzin, miközben George és Mary Valamilyenshire-ből már telerakta a pincéjét benzineskannákkal. És csak aztán jöttek rá, hogy tavaly óta elektromos autójuk van. De a pánik az pánik, annak alapvető eleme, hogy nincs benne racionalitás, vagy legalább elemi logika.
És a Guardian megemlíti azt is, hogy ha leküzdik is a mostani krízist, lassan élesedik az októberben már beinduló, karácsonyra felhalmozás szezonja, ahol majd a pulyka lehet az aktuális hiánycikk, ami arrafelé hagyományos karácsonyi döglött állat az asztalon. És a munkaerő-hiány miatt pulykahiány is lesz, mert decemberig már nincs idő kiképezni elég pulyka-kápót, akik kommandíroznák a pulykatenyésztésben dolgozó másik pulykákat, aztán öntudatosan, élenjárva mennének a vágóhídra, beteljesítve ezzel a hegeli értelemben vett nembéli lényegüket. Úgyhogy ide is kellene némi vendégmunkás, de ha most gyorsan lennének hamar, lehet hogy már akkor is késő lenne immár.
És közben lehet, hogy a negyedik hullám is odabasz nekik, csak hogy megtanulják, hol lakik a nagybritánok istene, és miért nem veszi fel a telefont.
Azt írja az újság, hogy rejtélyes holt galaxisokat talált a Hubble űrteleszkóp. Tök jó, ebből végre kiderült, hogy a többi galaxis ezek szerint él. Illetve egy fenét, csak keletkeznek bennük csillagok, amik aztán komótos tempóba átmennek hidrogénből héliumba, és ezt addig csinálják, míg el nem fogy a hidrogén, amitől aztán nem keletkeznek új csillagok, csillagok szépen ragyogjatok.
De ettől még a maximális pontszámra csillagozott galaxisok is javarészt holtak, amennyiben gázból meg porból vannak, kurva sok gázból meg porból, ami ugyebár nem élnek, nem éltek, nem fogni élni. Viszont a gázoktól látványosan fénylenek, no de galaxisnak lenni nem szépségverseny, hogy a shine like a diamond-faktor rihannázása bármit is számítson. Meg lehet, hogy a 'holt' galaxisokban pont több biológiai élet van, mint azokban, amelyek pazar, de senki által nem élvezett tűzijátékokra fecsérlik el a gázaikat.
A hullajellegű galaxisok amúgy azért nem termelnek (szülnek, teremtenek, szerelnek össze) csillagokat, mert pár pillanattal (ebben a léptékben: néhány milliárd évvel) az ősrobbanás után, elveszítették hidrogénjüket, azt' később se kapták vissza.
Hát, szerintem azt a hidrogént simán ellopták, gondolom más galaxisok, persze nem direktben, csak a Big Bang után egy darabig még akkora volt a kavarodás, hogy gondolták úgysem tűnik föl senkinek, és csendben privatizáltak egy komolyabb adag hidrogént, vagy egyszerűen csak kiszervezték alapítványi kezelésbe.
Ami kellemetlen persze, de hát senki sem ígérte nekik, hogy könnyű lesz galaxisnak lenni, legfeljebb így olyan életformák alakultak/alakulnak ki feléjük, amik direkt rühellik a hidrogént, sötétséggel táplálkoznak, egy fekete lyuk közelében úgy érzik magukat, mint én a termálban, és mérgező demagógiát ürítenek, hogy a galaxisukat felzabáló másik galaxisnak is legyen egy rossz százmillió éve.
Amúgy ha lenne galaxis szépségverseny, ezek lehetnének a döntősek, és talán a középső (szül. M101) nyerhetne, de csak ha addig nem találnak egy kakasos nyalóka alakú csillaghalmazt. Mer' az szebb, csak még nem látjuk sehol.
Tegnap megnyílt végre a Döglött Állatok Darbjai Dárgán Valamint Lőfegyverek című vadászati, ám nem világ kiállítás. Ami ugyan rohadt sok pénzünkbe került, de hát magyar nép az közismerten olyan, hogy szereti adóforintjaiból finanszírozni az aktuális hűbérurak hobbiját, ami - rendszerektől és rezsimektől függetlenül - valahogy mindig a foci és/vagy a vadászat. Kádár és Czinege elvtársak is vadásztak, miként korábban Horthy ellentengerkormányzó is, és biztos élvezték, hisz a kollektív emlékezet szerint utoljára egy Zrínyi Miklós nevű, állítólag költő és hadvezér baszott rá egy ellenséges vadkannal kibontakozó afférjára.
A kiállítás szlogenje igen emelkedett, egyszerűségében is magasztos, miszerint Egy a természettel. Na ja, szinte látom magam előtt ahogy a kovácszoltáni értelemben vett Külön Semjénzsolt álldogál a magaslesen, kezében a többhavi átlagfizetésbe (rosszabb esetben egy városi kisautó árába) kerülő puska, az alsó hangon félmillás céltávcsővel, és akkor hősünk meglát egy erdőszélen legelésző őzet, mitől lelkében máris vérszagra gyűl az éji vad, és jogerős ítélet, sőt figyelmeztetés nélkül öl. És közben érzi, hogy egyfelől ő most kurvára egy a természettel, másfelől meg amit épp művel, az először is sport, de legalább ennyire hagyományőrzés, a kultúra tartóoszlopa. (Bóbita, Bóbita gyilkol - fogalmazhatjuk újra Weöres Sándort.)
Na most, a vadászattól senki sem lesz egy a természettel, hacsak nem Tarzan stílusú ágyékkötőben, saját készítésű lándzsával hajkurássza a vadat, nem hobbiból, csak hogy legyen mit enni vacsorára, az asszony által gyűjtött bogyók mellé. A hobbivadászok tökéletesen ellennének ölés nélkül is, hisz arra tartjuk a vágóhidakat, ha már egyszer sokakra rájön a sikongató lábrázás a húsmentes étkezés gondolatától is.
Ráadásul a természettel egy, egykori emberek vadászatánál, az állatoknak is volt esélyük a menekülésre, mondhatni érzékelhették a veszélyt, és próbálkozhattak a túléléssel. Ám ha a rejtőzködő ellenség a távolból, biztonságból és láthatatlanul, csúcstechnikával fölszerelve tüzel, akkor az már nem a természetes leosztás, mondhatni a mai vadász a természeten kívülről támad. Ilyen értelemben akár igaz is lehet, hogy a vadászat a kultúra része, amennyiben (Henrik Rickert német filozófus nyomán) a kultúrát és a természetet az egy valóság két különböző aspektusának tekintjük. A távcsöves, lézercélzós puska artefaktum, a kultúra része, onnan ront rá a természetre.
És pont ettől nem sport a vadászat. Mert ahhoz valahogy (na ja, kulturálisan), hozzá van tapadva a sportszerűség fogalma is, amiről nyilván nem beszélhetünk, ha az egyik félnek, mondjuk az őznek, esélye sincs jól kijönni a helyzetből, hisz jobbára azt sem érzékeli, hogy egyáltalán mi a helyzet, hogy valaki, valahol, nem túl messze tőle, a vérét akarja venni.
A vadászat egyetlen esetben lehet nagyjából indokolt, ha meg kell gátolni egy-egy faj túlszaporodását az adott területen, be kell avatkozni azért, hogy ne boruljon meg az emberi működés miatt már úgyis kissé labilis ökoszisztéma. De az nem hobbivadászat, az vadgazdálkodás, és helyettes államtitkárok helyett szakemberek végzik, szigorú szabályok között.
És akkor Ártunk és Ormányunk ezt az izét tolja a képünkbe, mintha a nemzeti büszkeségnek (amire egyébkén nem sok szükség van, valahová születni nem érdem, csak állapot) pont legyilkolt szarvasok koponyáira, kitömött vaddisznókra, meg az esemény kretén "himnuszára" van szüksége. Utóbbi amúgy a debilitásig közhelyszerű kulturális hulladék, ilyentén:
„Hey. csodaszarvasra vadásztunk,
Hey meseszép földre találtunk,
Hey csodaszarvas hazahoztál,
Hey körülöttünk Magyarország”
Hogy a 'hey' -t az ipszilonnal ejtik-e tudja fene, relatív mentális egyensúlyom megőrzése miatt nem hallgattam bele, nekem már refrén szövege is elég a reggeli kávé mellé. (Hey, körülöttem gomolyog, az igénytelenséggel párosodó butaság.)
A stílus és ízlés fényes diadala, indokolatlan pásztorjelmezekkel. (telex.hu)
A nagyszerűen világraszóló (esetleg nagyotszólóan világszerű) rendezvényt amúgy maga Fővédnök nyitotta meg, aki állítólag főherceg, bizonyos Habsburg-Lotharingiai Károly, ami külön röhejes mozzanata az egész erőlködős szánalmasságnak. Kéne szólni a Karcsinak, hogy a Habsburg-ház trónfosztása 1921-ben volt (meg előtte még háromszor, 1620-ban, 1707-ben és 1849-ben), szóval ha száz évesnél fiatalabb, akkor nem kellene erőltetni ezt a főhercegesdit, mert annyira főherceg ő, mint én csillagharcos, egy nem uralkodó család sarjaként ne játsszon monarchiásat.
A kormányzati főfarkaknak sem kellene passzióból vadászgató földesurat játszaniuk, bár posztmodern ide, posztindusztriális társadalom oda, ezeknél mostanában határozottan divatba jött a földesúrnak levés, úgy habzsolják a hektárokat, mint maci a málnásban. Persze lehet hogy van összefüggés a kettő között, miszerint minél több a magánterületté váló erdő-mező, annál inkább saját kedvük, nem pedig a törvény betűje szerint szerint lődözhetnek, és ha valaki rákérdene, hogy ez így most hogy, rég kész a válasz, hogy boldog karácsonyt! (Nem, ne az a Karácsony legyen boldog, aki nekik amúgy is G., a törvényekről meg annyit, hogy azokat amúgy is ők írják, maguknak.)
Próbálok én előválasztani, isten látná a lelkemet, ha lenne (isten és/vagy lélek, egy hitehagyott immár agnosztikusnak egyre megy), de nem sikerül. Pontosabba nem sikerült eddig, de lehet hogy azért még összehozhatom, szigorúan online, mert én el nem gyalogolok a belvárosba a sátrazáshoz, hisz örülök, hogy munka után csak egy kicsit fáj a lábam, és nem kívánom oda.vissza még kb. 40-50 perc gyaloglással terhelni kibontakozó visszereimet. (Buszbérletem meg nincs, mint ahogy hónap elejéig pénzem se buszjegyre.)
Meg egyáltalán, 2021 van, teccenek érteni? Hogy akarnak majd a nénik és bácsik egy országot kormányozni, ha az online szavazás keretrendszerét, meg kapacitás-igényét sem tudják biztosítani?
Oké, értem én, hogy ez a móka nem két fillér, de ha van egy csomó lelkes önkéntes a szavazósátrakhoz, akkor nem igaz hogy nem találnak még néhány lelkes informatikust, egy két szimpatizáns vállalkozót, akik összerakják a szerver-hátteret meg a tudást, hogy működjön ez az egész digitálisan is. (Amúgy ha jól értem, a sátrakhoz is kell az online kapcsolat, hogy ne lehessen ügybuzgó polgároknak többszörösen szavazniuk.)
Minden esetre most van egy linkem, ahol holnap 9 és 10 között fel tudok csatlakozni, de csak ha lesz elég kapacitás, ha meg nem, akkor sajnálom, bármennyire is óhajtom ennek eme pusztulat rezsim csúfos bukását, ha nem szavazhatok online, akkor majd a partvonalról nézem a meccset.
És ja, lehet hivatkozni arra a szervezőknek hogy nem számítottak ekkora érdeklődésre (ennyi fideszes trollra?), meg hogy túlterheléses támadás érte a rendszert Kínán át a karmelita kolostorból, de ez szánalmas egy mentegetőzés. Mert az előváladékozás szervezői und bonyolítói pontosan tudhatják (vagy legalább is tudhatnák), hogy Magyarország államformája már tizenkettedik éve a túlterheléses támadás, szóval nem kellene úgy tenni, mintha meglepődtek volna. De ha tényleg meglepődtek, az elég nagy baj, a felháborodás mondjuk jogos lehet, de a rácsodálkozás elfogadhatatlan naivitásra utalna.
Aminek következtében a felcsúti döbrögi hátradőlve kérhet egy kávét két cukorral, és egy hangos sátáni kacajjal.
Géza régóta gondolkodott már az életmódváltáson, miszerint néha megnézett egy-egy bicikliversenyt a tévében, és eltöprengett rajta, hogy milyen lenne sportosan biciklizni, illetve mennyi Féldecis Keserűt lehetne venni a bringája acélvázának árából, ha mégsem. Persze lehet, hogy csak tört acélként vennék be, elvégre ha van tört arany, akkor van tört acél és tört alumínium is. (Meg törtekkel való osztás, legalább is akkor még volt, mikor a Ritkásbajszú Szent Epifánia Pótkerékipari Szakközépbe járt, valamikor a múlt században.)
Az eredeti ötlete szerint négyszáz méteres ámokfutásban indult volna a paralimpián, de Lajos, az éjjel-nappali őr közölte vele, hogy a paranoid skizofrénia nem számít fogyatékosságnak, akkor se, ha részben benne van a verseny nevében. Pedig komoly állóképességi edzéseket végzett a garázsbolt előtt, jobb napjain, mikor öt sörre is volt pénze, akár három órát is állt a bolti kuka mellett, a Bier márkájú kézisúlyzóival folyamatos csuklógyakorlatokat végezve. Plusz az extrém helyzetekhez való alkalmazkodást is gyakorolta, amennyiben öt doboz sör mellé minimum tizenöt szál kézműves cigarettát fogyasztott el, amiket szigorúan füstszűrő nélkül tekert, elvégre az szennyezi a környezet természetét, amit ő nagyon is védett, főleg azzal, hogy soha nem tette ki a lábát a lakótelepről, mondjuk egy erdőbe. És szelektíven dobálta el a csikkeket is, azaz ügyelt rá, hogy mindhárom közeli játszótér homokozójába jusson belőlük.
De most, hogy az ámokfutásról szőtt tervei (kiszemelt menedzserével, a kopasz Jenővel együtt) kútba estek, új tervre lett szüksége hirtelen. (Jenő egyébként nem is kútba esett, hanem a járdára, a hatodikról, hiába mondta neki mindig az élettársa, hogy ne teregessen az erkélyen, ha előtte éjszakai vodkamaratont tartott a Horror Channel társaságában.)
Így aztán Géza komoly kutatómunkába kezdett, hogy kiderítse, milyen sportokban lehet esélye valamelyik limpián, vagy legalább örökös Bajnoknak lenni valami Világ- vagy Európában. Ennek keretében kérdezte meg Irénkét is a 25/A-ból, aki közölte, hogy egy: ő csak citromért jött le a boltba, mert só meg tequila még van otthon a hétvégére; és kettő: a Fekvehányás utcában senki sem sportol, pláne nem versenyszerűen, ez fontos része a lakóközösség összetartó jellegének. De ha Géza minden áron bajnokká akarja sportolni magát, keressen valamit, amit lehet ülve és/vagy ittasan űzni, nem okoz izomlázat, nem lehet belehalni és ahol nincs doppingvizsgálat.
A darts így aztán gyorsan kiesett, mert hegyes fémnyilakkal dobálózni nem egy életbiztosítás, kukázni kellett a sakkot, mert Géza a harmadik feles után már nyerített ha lólépésben támadott a bástyával, a biliárdasztalról meg kiderült, hogy rohadt drága, és nem fér be a liftbe, a kisszobáról már nem is beszélve. A snapszer meg állítólag nem sport, pedig ha a sakk az, akkor ez szimpla előítélet, vagy utólagos szemétkedés, minden esetre nem avatnak benne bajnokot, még járási szinten sem. Nem mintha Géza beérte volna egy járási bajnoki címmel, trófeával, vagy amit ott adnának.
Így aztán, több órányi megfeszített telefonnyomokodásos keresés után rálelt az ideális versenyre, a Borsó-céllövő Világbajnokságra. Mert a borsó-céllövészet nem igényel edzettséget, állóképességet (pedig az még lenne is neki, annál már csak az ülő- és fekvőképessége jelentősebb), sőt drága felszerelés sem kell hozzá. Elég egy köpőcső, meg némi borsó, bár lehet, hogy az aerodinamikailag jobb borsó egy kicsit drágább a teszkó gazdaságos fagyasztottnál, de biztos nem annyival.
Már épp kezdte látni magát a (stílszerűen nyilván héja-alakú, borsószínű trófeával), amikor ráeszmélt, hogy de ezt a világbajnokságot valami Witcham nevű porfészekben rendezik, ami viszont Angliában van megtalálható. Márpedig ő olvasta a Híradóban, hogy az angolok rendeztek egy Brexit nevű fesztivált, minek keretében elvontatták az egész szigetet az európai partoktól, neki meg nincs pénze olyan messzire utazni, no meg angolul is csak annyit tud, hogy danke szilvuplé.
Így aztán tehetetlen dühében nagy lendülettel hajította el a mobilját, de akkorával, hogy a kínai elektronikai ipar remeke átrepült a főút mind a hat sávja fölött, és a Biztosan Átcseszünk Biztosító irodája előtti járdán fejezte be zaklatott pályafutását. Mire a kuka másik oldalán fogyasztó Bajszos Lujza meg is jegyezte, hogy igazán szép gyakorlat volt, fünf komma null, ezzel már el lehetne indulni egy nemzetközi mobiltelefonhajító versenyen is, mert a távolság már megvan, csak a dobás koreográfiáján kellene még dolgozni, hogy meglegyenek az esztétikai pontszámok is. Ha már Géza maga csúnya, mint a novemberi időjárás Izlandon.
Ártunk és Ormányunk folyamatosan újítja meg a politikai kommunikáció bevett műfajait. Mostanában egy ellenzékellenes "petícióval" házalnak, személyes és telefonos zaklatás formájában egyaránt. A Stopgyurcsány-Stopkarácsony Felkiáltójel című kreatív anyag tényleg újraértelmezi a művajt, hisz a petíció az írásban benyújtott kérés, kérdés, panasz, felszólamlás, jellemzően valami állami, vagy legalább egy adott területen valamiféle hatalommal rendelkező szervnek. Na már most, a nem de jure, ám de facto állampárt aláírásokat gyűjt az ellenzék ellen, aztán azokat kurva keményen benyújtja saját magának? Majd megtárgyalja a kormány, hogy mit is akar tőle a párt, a miniszterelnök eltöpreng a fidesz elnökének petícióján, aztán álmában két macska lesz, és játszik egymással? Baromság az egész ahogy van, nem olcsó, de ócska propaganda, csoda hogy nem csupa emojikkal írták meg, de persze biztos eszükbe jutott a hellóröfis néni és megannyi pályatársa, akik nem értenék. Nekik csak annyit kell mondani, hogy az ellenzék gonosz, a nyugdíjat meg majd személyesen emeli a felcsúti, ha úgy állnak a számok.
És persze az egész arról a mélyről jövő, nyilván iszonyúan keresztény-konzervatív alapú morális felháborodásból ered, hogy az ellenzéknek (migráns-simogató, sorosista mód hazaáruló, buzilobbista mind) van pofája elindulni a következő választásokon. Ez veszélyes! - írhatná óriásplakátra a fideszkádéenpé, de a per pillanat a petíciót hasznosabbnak tartja, akkor is ha épp a fentiek miatt röhejes és szánalmas, de nem haszontalan. Mert nekik nem az emberek (a nép, a lakosság, a keményen drogozó kisemberek, a polgárok) véleményére van múlhatatlan szükségük, azt pont leszarják, de a név meg az elérhetőség az jól fog jönni a kampányhajrá mozgósítási pánikjában. Mert aki ezt az izét aláírja, arról joggal gondolják, hogy egyéb aljasságokra is képes, például rájuk szavazni, vagy nokedlival enni a pacalt.
Amúgy pedig, ha már a magyar népnek közismerten dalból van a lelke, javaslok következő közéleti tematizációs eszköznek a Hopp Juliska! Hopp Mariska! petíciót (esetleg Nemzethy Konzulthációt) a sírva vigadás alkotmányos védelmének óhajtásáról. Lenne az is annyira fontos, közérdeklődésre számot tartó és világos célok mentén elkövetett, mint ez a mostani, karácsonyi gyurcsányozás.
Tegnap hazafelé a kisbuszban, valami érdektelen helyi rádióban volt egy "dal", ahol valami popipari betanított munkás nyavalygott arról, hogy nem szeretne csak félig élni. (Nem, nem énekelt, próbált ritmusosan szavalni, amihez csak a ritmus, meg a rímek hiányoztak, de cserébe kínos közhelyek recitálásából állt az úgynevezett "dalszöveg".)
Ez akkora nagy gondolat, mondhatni ontológiai alapigazság, hogy a fal adná a másikat, ha nem kételkednék a fal a priori létezésében. Mert tényleg, Átlag Jenőné, például huszonnyolc éve gondolja azt, hogy igenis lehet félig élni, neki is milyen régóta megy már a Jenő mellett.
Pedig nem lehet félig élni, az ember vagy él, vagy nem, még akkor is, ha mondjuk kómába esett. Olyankor él, csak nem tud róla, de mások igen, így a Berkeley-fél esse est percipi elve nyomán kétségtelenül él, hisz a szívmonitor jeleit többen is érzékelik.
A félig élés tehát hülyeség, aki a félig éléstől szorong az hülye, aki pedig döcögős rímekkel próbálja ezt popzenének eladni, az ráadásul semmibe veszi az amúgy sokszor jogosan lenézett közönségét is. Persze ilyen közhelyeket én is tudnék mondni, hogy például nem lehet félig terhesnek lenni, nem lehet félig karambolozni, nincsenek félalkoholisták vagy félheroinisták, sőt félig hétfejű sárkány sincs. (Mert az ugye három és fél fej lenne, vagyis egy háromfejű sárkányhoz kéne hozzászigszalagozni egy félfejűt, de ez a konstrukció nem tűnik különösebben működőképesnek.)
Ez a produkció meg nem félig volt szar, hanem nagyon, szerencsére gőzöm sincs ki volt az előadó, és mi volt a címe az elővezetett rettenetnek, de legalább eszem ágában sincs utána nézni, rákeresni, miazmás. Jobb ez nekem így.
Nagy az isten állatkertje és éppen ezért nagyon szórakoztató. Extrém metál vonalon voltak már a zombisminkes halálhörgők, a sátánista vérivók, a rénszarvasdaráló vikingek meg a gitártorzítón át éneklő élő szövetek a belső fémvázon, de fájdalmasan hiányzott az őslakos death metál. Pedig az aztékoknál vagy a majáknál, miként az északi rokonoknál, megvolt a megfelelő outfit, a kellően véres rituálék, de olyanok, hogy egy rendes kortárs, nyugati sátánista tíz levágott ujjat megnyalna tőle, minimum öt különböző áldozattól.
De persze van azték mintás death metál is, miért pont az ne lenne, persze ez nem igazi azték, azok kihaltak, miként a toltékok és a diszkotékok is (igazából a videotékokkal együtt), de gyermekien kegyetlen motívumaik remek háttérül szolgálnak a 19. századi mexikói útonállónak öltözve hörgéshez, meg a hörgésre trombitáláshoz. Az Aztlan zenekari együttesnek nagyjából ez a receptje, gondosan ügyelnek rá, hogy egy pillanatig s lehessen komolyan venni őket, de legyen az a mennyiségű szesz, amikor már kis híján.
Mondjuk ahhoz tényleg durva tudatmódosítás kellene bárkinek, mert a töltényhüvely felsőhöz símaszkot húzó bólogató kutyák (emlékszik még valaki a Trabantok és Wartburgok hátsó ablakaira a sötét nyolcvanas évekből?) komolyan vétele olyasfajta kihívás, mint mikor az ember lazulni igyekszik egy halotti toron, csak itt fordított a kihívás. Ettől persze alsó-középtávon még lehet majdnem szórakoztató, minden páros csütörtökön, ami pont ma van, feltéve, hogy a múlt héttől számoljuk.
Jó reggelt! - hazudta félálomban a kolléga éjjel háromkor a buszmegállóban. Mert a három óra az nem reggel, még csak nem is hajnal, az nálam mondjuk négy után kezdődik. Persze lehet szubjektíve reggelezni (pláne ha fél háromkor reggelizem, hogy a busz vigyen el a megállóból és ne a mentők, miután hiába keresték a vércukor-szintemet), de sötét van, hideg és kihaltság. A Füredi csomópont kábé annyira lelkesítő és élettel teli, mint egy temető szeptember végén, csak nincs völgy a közelben, ahol nyílnának a kerti virágok, van viszont üres borosüveg a bokor alatt, ami kevéssé festői, de illik a szaros papír zsebkendőkhöz ugyanott. Szóval kedvemre való a hely, hiába, itt lakom már kurva régen, ha már egyszer nem nyerek soha a lottón egy rendes kertvárosi lakókocsira valót. (Ebben biztos szerepe van annak is, hogy életemben nem vettem még lottót, de úgy vagyok vele, ha igazán szerencsés lennék, a mázli megtalálna papír nélkül is. A NAV meg soha.)
Amikor meg úgy érzem, hogy már igazán esteledik, észre kell vennem, hogy délután négy, csak sötét felhők gyülekeznek az égen, és lámpa mellett kell olvasnom, és ha éjjel háromkor volt a jó reggelt, akkor tizenhat órakor indokoltan köszön jóestéttel a bioritmusom.
A teknős se mindig érti ezt az új tempót, de egy hüllő rezignáltságával veszi tudomásul, ha már egyszer az. Amíg kap enni, van fűtés és büntetlenül taszigálhatja be a cipőimet az ágy alá, addig neki oké a világ. Engem sem ráz meg ez az időrezsim, egy túlélő rezignáltságával veszem tudomásul, hisz olyan mindegy, abban mondjuk van valami perverz élvezet, hogy olyankor dolgozom már, mikor mások alszanak, de már a fürdőkádban heverészek, mikor mások még a munkahelyükön ábrándoznak róla. Hiába no, Nincsen Rózsának két lába van, mégis megbotlik tövis nélkül.
A helyszín stimmel, de ez az, ami éjjel háromkor soha sincs...
Kálomista Gábor producer és gyakorló opportunista hisztizett egy jót az indexen, hogy az ő gyurcsányozós filmjét (mely igen non-kreatív módon az Elkxrtuk címmel szégyenkezik plakátmagányában) nem akarják elég sokat és elég sok helyen vetíteni a gonosz moziláncok. Különösen a Budapest Film nem, ami nyilván azért lehet, mert a cég a főváros tulajdonában van, ott pedig a Stop Karácsony! nevű liberális-szemüveges téli ünnepkör a főpolgárjenő, aki nem bírja a népben-nemzetben (és ránézésből) literes vodkában gondolkodó jeles filmest. Meg a munkásságát, melybe olyan örökbecsű, a magyar kultúrát alapvető módon gazdagító remekművek tartoznak, mint a Pappa Pia, vagy a Zimmer Feri 2.
Pedig az elkúrós mozijáért nyilván tömött sorokban állnának már most, egy hónappal a bemutató előtt is sorba a népek, akik azóta nem láttak gyurcsányhoz hasonló nemzethalál-generátort, mióta Haynau kivégeztette a Rákóczi-szabadságharc bemapóit a mohácsi vészen. Most láthatnának, hiszen Álomittas Gáborék összehoztak egy remek politikai krimit/thrillert, egy igazán minőségi darabot, legalább is a producer nertárs véleménye szerint, amit egyelőre nem cáfolhat senki, hisz igazából még a mozisok sem látták eme remek darabot. De a zaklatott lelkű , és kilógó lóláb módon kormányhitű szakember szerint legalább egy hónapig ezt kellene játszani mindenhol, akkora igény van rá, meg ugye a hihetetlen (és jobbra láthatatlan) mindent elsöprő marketinghadjárat. (Ezt tényleg nem látom jönni, de az legalább is vicces, hogy a producer a marketing-kampány méretével dicséri fel a filmjét, és érvel több mozis vetítés mellett.)
Szóval az elkúrós-őszödös gyurcsányozást igazából még nem látta senki, de Kálvinista már sipítozik, hogy ő itt el van nyomva, nem kicsit, nagyon. Mert ezek a liberálbaloldali alakok, különösen maga GYF, visszaélnek a politikai hatalmukkal. Na ja, nekik van gyakorlatilag teljhatalmuk immár tizenkettedik éve, ők írtak maguknak alapkotmánytörvényt meg választásit, az ő baráti körük gazdagodta föl magát a "magángéppel megyek jachtozni dubajba" fokozatig. Vagy nem, ez esetben talán nem kellene minden bokorban az ellenzéket látni (pedig szeretnének legalább ott jelen lenni, a minden bokor az már komoly teljesítmény lenne), persze ekkor felmerülne a kérdés, hogy nem egyszerűen a filmjei túl szarok a zajos sikerhez?
Hősünk filmográfiája ugyanis közepesen és rettenetesen igénytelen műveket sorakoztat föl, amikre a közönség nagy része nem kíváncsi, de legalább is nem adna pénzt érte. Ráadásul az Elkúrtukat (én most minek finomkodjak itt?) az új James Bond-dal meg a Dűne aktuális feldolgozásával eresztik össze a mozikban, na most lehet tippelni, melyikre vesz inkább jegyet az aki még egyáltalán. És melyiket fogják a mozik a nagyobb termekben a frekventáltabb időpontokban tolni.
Szóval a téma kampány-kompatibilitása, meg a Párt hátszele önmagában senkit sem fog rábírni arra, hogy középszar propagandára váltson jegyet. Szerencsére itt még nem tartunk.
A Ska-P egy madridi illetőségű vidáman balos zenekar, műfajilag ska, ami nevük alapján legalább is nem meglepő. Huszonéve tolják már ezt a napfényesen is társadalomkritikus cuccot, igazából sosem lettek mainstream, nem lettek legkisebb királyfik a munkáskerületből (Vallecasból), de a maguk szcénájában azért elég népszerűek. Kissé nemzetközileg is, de mivel spanyolul énekelnek, az angolszász nyelvterületen sosem tudtak befutni, mondjuk lehet, hogy nem is akartak.
Ha jól látom, nagyjából két okból bírnak a latin világban sikeresek lenni, egyfelől laza és igényes bulizenét nyomnak, másfelől - bár antikapitalista anarchisták - nem erőltetik minden áron a politikai mondanivalójukat. Plusz hajlandóak multinacionális kiadókkal szerződni, nagy fesztiválokon játszanak, és ez a recept annak idején a Chumbawambának is bejött.
Ha jobban belegondolok, ez a fajta zene-szöveg kombó a mifelénk "nemzeti rock" néven ismert kulturális válságtünet antitézise, itt aztán semmi pátosz, semmi 'őszinte, kőkemény' pózolás, itt van önirónia is a hatalomnak való beszólás mellett, zene meg olyan, hogy arra vigyorogva lazulni kell, nem harcias pózba feszülni. Nekem - koromnál fogva - az utóbbi már úgyse nagyon menne, meg hát nem is állna jól. A Ska-P zenéjére jó lehet kelni, de csak hétvégén, a dolgos hétköznapokra mégis jobb a Die Antwoortd-féle vinnyogós, beleszarós külvárosi rave, esetleg Engelstől A munkásosztály helyzete Angliában, már ha szeretünk hajnalban a vécén olvasni.
Ez itt pedig egy kannabisz-legalizációs protest song, különös tekintettel a hasisszívás jelentőségére egyes szubkultúrák mindennapjaiban és társas dinamikájában. Kedvet is kaptam tőle valami zöldhöz, úgyhogy megyek, szívok egy kis brokkolit.
Ha már előválasztás van, és karácsonyellenes petíció gyurcsány stoppolására (gyurcsány nyilván lyukas, mint egy zokni), és politikusok lassan észreveszik, hogy a magyar népség, lakosság, populáció és állampolgári közösség alapvetően kedveli a szavazósdit. Na nem minta ez eddig titok lett volna, mi a Megavilág Valósztár ország lennénk, sőt felénk már a nyolcvanas években is pénzt gyűjtöttek Isaura felszabadítására. Szóval szeretünk szavazni, olyankor az az illúziónk, hogy legalább a világ egy mikroszkopikus szeletére van valami alig kimutatható befolyásunk, ami önmagában nem több egy eltaposott csótány utolsó sóhajánál, de sok hód disznót főz, vagy hogy van a népkeletű mondás.
És persze a modern, környezettudatos, világoszöld városvezetők nem hagyják kihasználatlanul a szavazás-energiát sem, hisz az is egyfajta természeti erőforrás, pláne Európa eme végében, ahol a tényleges szavazók vagy vakbuzgó hívők, vagy dühös kiábrándultak, akik aztán ennek megfelelően szavaznak lelkesedésből valakire, vagy proteszt (és büntető )jelleggel a másikra, de mindkét esetben komoly indulati energiák szabadulnak fel.
És ezt szavazásdühöt be lehet csatornázni egész pozitív célokra is, mint például a szelektív hulladékgyűjtés, ahogy azt a csikkgyűjtő szavazóládákkal csinálják Sokan így mégsem a buszmegállóban pöckölik a járda szélére a maradékot, hanem szavaznak valami fontosra, valami marhaságra vagy valami régire és kékre.
A budavári önkormányzat is kiszórt néhány ilyen ládát, a fene tudja mi lehetett rajtuk az eredeti kérdés, de Kétkutya Farokpárt kissé meghekkelte az egyiket, ami viszont a momentumos alpolgárjenőnek is tetszett. Asszem.
Az alábbi képtől viszont indokoltan nosztalgikus hangulatba kerültem, mert hát láttam én már ilyen nikotinalapú szavazóládát (bocs, szavazóurnát, elvégre ebben pont isa hamu a hamuhoz), a Temze-parton az Embankment Gardensben, pár évvel ezelőtt. És szerintem a vonatkozó képet is egyszer odaszúrtam már valahova, de ide most megint muszáj, ikertorony jellege miatt.
Napok óta kettőkor kelek, sérelmemre. Nem délután kettőkor, hanem éjjel, amikor mások épp a másik fordulatukra oldalaznak (vagy mi), a szerencsésebb éghajlaton bohémebb csillagjegyűek meg még részegek valahol, de lassan már indulnának a hazagondolkodáson. Én viszont a magam részéről kávézok, illemet helyezek a vécébe, fürdök a kádban főleg, reggelit készítek evéshez, meg furán kicsavart komédiasorozatokat bámulok a tévén. Közben marhaságokat írok, még nagyobb marhaságokat olvasok, és több kör után rácsodálkozom, hogy még mindig csak hajnali négy, miközben nekem már beindult napom, amit az is jelez, hogy a nappaliban vagyok, ami a nagyobbik könyvtárszoba, amelyikben mostanában nem alszom.
Lámpaverőfényben töprengek rajta, mi legyen az ebéd holnapután, de rájövök, hogy ilyen hosszú távra nem tudok tervezni, előbb lássuk meg a holnapot, amikor a már a holnapután lesz az, a belátható közeljövő, ami addigra majd kap fogni egy vajszínű árnyalatot.
A kettő óra nulla perckor megszólaló ébresztő relativizálja a nappal fogalmát, hisz négykor reggelizem tíz-tizenegy között ebédelek és délután ötre már túl vagyok a vacsorán. Hétkor meg nekifekszem az ágyban alvásnak, párnák közt tétova teveként keresve a pózt, amitől éjfélnek tűnik minimum az óra járása körbe, valamint szerteszét. Mert mikor épp ellenritmusban életelek, nem kettőkor kelek, hanem háromkor alszom be, el és egyéb igekötők mentén, olyankor éjfélkor kezdődik az este, és a mostani ebédidőben kezdek gondolkodni a reggelin, mint középtávú lehetőségen.
A hagyományosnak gondolt, unalmasan tömeges bioritmus nekem nem megy, jó ideje már, a legtöbbek által indokolatlanul éjszakai alvásidőnek nevezett órák legalább felét nekem ébren kell töltenem, valamelyik végéről megcsonkítva az időt. Különösen bírom, hogy míg mások ostoba mód alszanak, nekem fontos dolgokról kell olvasnom, mire unalmasék felkelnek a szomszédban, én legalább egy súlyos filmdrámát megnéztem már, mikor ők a reggeli kávét főzik, én már kezdek megéhezni, mert rég volt már az a reggeli gabonapehely. Ellenben mire náluk eljön az esti mosogatás utáni, valamint családon belüli lelki terror és vérig sértődés az aktuális sorozat reklámszünetében, én már kisimultan alszom, miben persze az is benne van, hogy nincs is, akivel veszekedhetnék, vagy aki ne hagyna aludni.
Hosszabb távon erdei remete karrierben gondolkodom, csak urbánus környezetben, mert erdőn-mezőn túl sok a rovar a fóbiámnak, a vadvirág az allergiámnak és nincs wi-fi, ami a modern ember alapvető élelmiszere, még esetemben is.
A felcsúti döbrögi szerint az egész ellenzék az amerikaiak zsebében van. Ez akkora vaskos ostobaság, hogy az index is címlapon harsogja, de hát ők már jó ideje sasszézgatnak a kormány felé, már nem függetlenek, de még próbálnak pártatlannak látszani. Az viszont a parlamenti tudósításukból nem derül ki, pontosan kinek is van a zsebében a komplett ellenzék, Fletótól a ex-gárdista jobbikosokig. Az Egybesült Államokban van az a zseb, netán Kanadában, vagy valahol a dél-amerikai drogbárók (drogbárok?) és poszt-diktátorok között kell keresni a zsebest, hisz az 'Amerika' azért elég tág terjedelmű fogalom, földrajzilag és kulturálisan egyaránt. Esetleg a sokszínű ellenzék sok zsebben van szétosztva, melyekben csak a kontinens közös, de a zsebibaba számos?
Viszont jellemző, hogy a pártvezér és kancellár csak dualista rendszerben tud gondolkodni. Ha ők az oroszok és kínaiak zsebében vannak, akkor az ellenzék (azaz bárkik, akik nem ők) logikusan az amerikaiakéban, mert olyan nincs, hogy valaki nem valami nagyhatalom zsebéből ordibálja aktuális, óriásplakátra kívánkozó szlogenjeit. A felcsúti a maga részéről Soros bácsitól Vlagyimir Vlagyimirovicsig volt már mindenki zsebében, az elmúlt több mint harminc évben (német konzervatívokéban is), így nincs releváns tapasztalata a zsebeken kívüli világról.
Az ő politikai szocializációja még pont megcsípte a hidegháború végét, és ezt a logikát használja mind a mai napig, hogy van a Nyugat, a jenkikkel az élen, és van a Kelet, ahol a nagy Szovjetunió után most épp egy kétpólusú, de egylényegű tandemmel, miszerint Kína és Oroszország. Mi pedig nem lehetünk komp vagy híd a kettő között, mert ahhoz túl kicsik és jelentéktelenek vagyunk,nekünk tartoznunk kell valamelyik oldalhoz. Ahhoz, amelyik jobb hozamot garantál az uralkodó elitnek, szimbolikusan is. (Ha híd lennénk, és Kína át akarna menni rajtunk, összeroskadnánk.)
Ilyen módon aztán remekül fel lehet pozicionálni az itthoni kormányzati szarkeverést, hogy kérem szépen mi nem öncélúan szemétkedünk, habzsoljuk a hatalmat meg a vele járó pénzt, hanem nagyhatalmi játszmák terepasztalán vívjuk szabadságharcunkat a liberális (avagy szabadságpárti) diktatúrával(!) szemben. És hát a gonosz csak az erőből ért, ellene nekünk is össze kell fogni valami tökös hatalommal, legyen az a putyini cárizmus vagy maga a Kínai Kommunista Párt. Despotákkal a gonoszok ellen, you know, elvégre anno a jenkik is összeálltak Sztálinnal Hitler ellen. Mi meg Putyinnal Biden ellen, aki korunk Hitlere nyilván, csak jobb a sajtója. Egy kicsivel. (Tényleg olvastam valahol ilyet, na ez az amit Obamával szemben még a nettó elmebetegek sem mertek bedobni, annyira hülyén hangzott volna, de csak mert biztos nem olvasták Kurt Vonnegut Éj anyánk című regényét, hisz abban szerepel egy öreg afroamerikai neonáci, aki "a Harlem Fekete Führere" néven fut.)
Ebben a logikában pedig az ellenzékről sem feltételezhető, hogy netán egy jobb országot szeretnének összehozni a kormányzati hatalom birtokában,ha mi csak a hatalmat akarjuk önmagáért és a sok pénzért, akkor nyilván ők is, ha mi csicskák vagyunk, akkor ők pláne azok. Márpedig mi csicskák vagyunk, zsebre vágott kesztyűsbábok - gondolja a fideszkádéenpé, s külön semjénzsolt - méghozzá mindig azé, akitől remélünk valamit, és Trampli Elnökűr bukása óta megint csak Keletről fúj a szél, amit nem érdemes szembehugyozni.
A Nyers című 2016-os francia vizuálprovokáció igazán rágós egy darab (nomen est omen, ugyebár), időnként a nézhetetlenség határáig tolja a vérben tocsogásig fajuló gusztustalanságot, miközben azért csak nem akar kivillanni az a nagy-nagy mondanivaló, amiért az egész megéri.
Vér és bél, állati zsigerek és emberi testnedvek (alulról-felülről, egyre megy), a kapcsolati erőszak szintet lép a kannibalizmus felé (úgy szeretlek, majd' megeszlek!), ráadásul generációkon átívelő módon, afféle családi örökség gyanánt is.
A főszereplő Justine egy hardcore vegetáriánus családból származik, a szülei állatorvosok és tényleg csak gyógyítják az állatokat, de semmi pénzért nem ennék meg őket, a lányuk meg épp most kezdi az állatorvosi egyetemet, és kezd változni az alapállása. Ebben szerepe van a hülye beavatási rituáléknak, amiket a gólyáknak el kell szenvedniük az egyetemen (érdekes, az ELTE-n ilyen nem volt, mondjuk nem voltunk belekben turkáló franciák), inkluzíve a nyers hús és belsőségek fogyasztását a felesek között, ami persze kihívás a finom lelkű vegának. Ámde alkalmazkodni akar, beilleszkedni, úgyhogy beleáll a kihívásba, minek következtében rájön, hogy ő lényegében szereti a nyers húst, mert belül egy ragadozó, nem egy virágos réten jógázó fényevő.
hu.ign.com
A Nyerset legtöbbször horrornak titulálják, pedig nem az, inkább egy kegyetlen felnövéstörténet, ahogy Justine-ből előtörnek az addig elfojtott ösztönök, mert ő az, aki az átlagnál sokkal jobban ki van éhezve testiségre. Számára a hús vonzása nem áll meg a szexualitásnál, ő konkrétan is szereti az emberek ízét, megrágcsál egy hullát, megeszi a pasisa fél combját, de az egészből mégsem lesz valami horrorisztikus bűnügyi történet. Sittre is csak az ugyanott végzős nővére, Alexia kerül, aki szintén ezt az utat járja. A film Justine-t követi, az ő nézőpontja az egyetlen releváns pozíció, vele együtt szembesülünk a szabadság, a rémület, az undor, a felelősség addig nem ismert dimenzióival.
Általa tudjuk meg, hogy ez a kannibálösztön családi örökség, áthatja a família nőtagjait, a muter is kóstolgatta annak idején a fatert (aki máig viseli a sebhelyeket), nyilván pont úgy lettek aztán vegetáriánusok, ahogy a heroinisták próbálják megkedvelni a puzzle-t meg a kertészkedést. De hát a vér íze iránti vágy áthatja a családot, mint Skywalkeréket az Erő, és nem igazán tudnak küzdeni ellene, marad az elfojtás, meg az élethosszig rettegés, hogy mikor eszik meg a párjukat, mint egy imádkozó sáska. (Megfejtés: a szex után, pont mint a sáskák nőstényei.)
De minden véres-belezős részlete ellenére, ez a film csak egy túlolt allegória, arról, hogy felnőni nehéz, de elkerülhetetlen. És ennyi, lélektani mélyszántás helyett marad a naturalista vérben úszás, nagyjából a megúszás szándékával, hogy ha már nem tud a forgatókönyvíró-rendező (Julia Ducornau) eredetit mondani, legalább mondjon nagyot és hangosat.
Mondjuk anno tényleg nagy visszhangot váltott ki a mű, pont mint Ducornau idén bemutatott Titán című mozija, amit szintén azzal futtatnak, mint a Nyerset, hogy a fesztiválvetítéseken sokan nem bírták végignézni, inkább kimentek a mosdóba hányni egy egészségeset. De hát a rossz reklám is reklám, sőt az az igazi nagy hírverés.
Nem szokásom önjelölt jutyúbos influenszerek videóit bambulni, követni őket meg pláne nem. Kissé szánalmasnak találom magát a műfajt, mikor valaki komoly képpel értekezik mindenféle "rejtélyekről" egy-egy wikipédia-szócikk ismertetése által, sminktanácsokat ad, vagy simán csak megosztja a feszülten várakozó közönséggel, hogy mit reggelizett, milyen menő az edzőcipője, vagy hányszor hányt a hétvégi fetrengős buli után.
Az ilyesmire időt pazarolni szerintem igazán bűnös dolog, nem is beszélve az ember központi idegrendszerére kifejtett romboló hatásról. No meg gondlom öreg is vagyok ezekhez, persze hogy nem hoz lázba nagyjából semmi olyan, ami egy középbuta, középnyugati, középosztálybeli tinédzsert az emfatikus sikoltozásig felizgat, hisz minimum az apja lehetnék, harminc év korelőny az minimum másfél generation gap. És ez persze a mentálisan a tinédzserkorba ragadt huszon-harmincasokra is igaz, ha már annyi idősek vagyunk, amennyinek érezzük magunkat. (Én például ötvenhét)
Node. Történt a hétvégén, hogy véletlenül belebotlottam egy csaj jutyúb-csatornájába, ami nagyjából arról szól, hogy mindenféle olyan zenéket hallgat meg, amiket addig még sose, és videóra veszi a saját reakcióit, ahogy pofákat vág, lelkesedik, meglepődik és persze folyamatosan kommenteli a hallottakat. Ez így elég szánalmasan hangzik, első blikkre pont az a műfaj, amit nem csak hogy unalmasnak und feleslegesnek találok, de alapvetően le is nézek. Ám Kira (gondolom így hívják) meglepően szórakoztatónak bizonyult, ráadásul jó zenékért lelkesedik. A saját kedvencei között olyanok vannak, hogy Coldplay, meg a Radiohead (meg egy adag populárisabb jazz), ami nem igazán az én világon, viszont a nagy nyilvánosság előtt ismerkedik a hetvenes években startoló nagy zenékkel, a korai Queen-től, az Iron Maidenen át a Motorheadig, meg persze a punk klasszikusaival, a Sex Pistolstól a Clash-en át a Ramonesig.
Én meg ezeket a zenéket évtizedek óta karmolom, szóval érdekesnek tűnt belenézni, mit szól hozzá egy mai huszonéves. (Valami elejtett félmondata alapján 24 évesnek tippelem a nőszemélyt.) Aztán ráment egy délutánom, hogy szép sorban végigbambuljam az elmúlt hónapokban elkövetett videóit, végighallgassam a néha kissé (olykor nagyon) felszínes szövegeit, csak mert tényleg jó dumája, és nem egy barbifüggő műmájer, másfél ki ló sminkkel, hanem egy afféle szomszédlány-fazon, aki pizsamára húzott kapucnis pulcsiban ugrál az ágyon, minőségi rockzenére. Na ja, kissé infantilis, de legalább önazonos, mert ilyen mennyiségben már nem lehet pusztán szerepjáték az egész.
Ráadásul van egy másik csatornája is, ott nem zenékre csodálkozik rá, hanem a saját kedvenceit, a lemezgyűjteményét mutogatja befelé plusz a kedvenc könyveit kaserolja, és az irodalmi ízlésébe se nagyon lehet belekötni. És ennél a pontnál, a magam számára is váratlanul, nem csak hogy feliratkoztam a csatornájára, de még kommentet is írtam az egyik könyves cucc alá, ami tőlem teljesen szokatlan, az ilyen helyeken én a passzív kukkolást szoktam művelni. Aztán meg örültem neki, hogy szívecskézte a hozzászólásomat, meg a válaszába leírta, hogy Neil Gaiman neki is az egyik nagy kedvence, és nekem ettől lett jó délutánom.
Nyilván kissé felőrölt a magány, hogy ilyen könnyű nekem örömet szerezni, de ez most jól esett, a vasárnapomat hajnaltól délutánig a jutyúb előtt töltöttem, megosztva a figyelmemet a Krisna-völgyi Radhastami-fesztivál élő közvetítése, meg a kirawasareactor csatorna között. (Jó, azért olvastam is kicsit, ebédeltem, és takarítást mímeltem a fürdőszobában, de ezek csak mellékszálak voltak a nap szövetében.)
A fura nevű PoPa SapKA nevű zenekar (akiknek persze csak magyarul hangzik furán a nevük, mert mi is az a Pópasapka?) jellegzetesen balkáni/káeurópai zenét játszik, ami Kusturica óta elég népszerű mifelénk is. Pláne ha ilyen crossover a cucc, ami kicsit punk, kicsit jobban ska, és eléggé etno, kortárs vándorcigánynak öltözött zenészektől, akik angolul énekelnek, Bukarestben.
Persze énekelhetnének éppen Brooklynban is, hisz ők is egyfajta multikultúrát képviselnek, mint mondjuk az eredendően New Yorkból származó Gogol Bordello, akikre amúgy feltűnően hasonlít a zenéjük. De nem azért mert másolnak, csak egyszerűen ez az urban etno punk (vagy mi, ezt a meghatározást most találtam ki) az ilyen, ez már egy külön műfaj, aminek GB az egyik zászlóshajója, de korántsem egyetlen ismert művelője. És hát YTU (jutyúb után) X-ben már tényleg mindegy, hol él és alkot az ember, ha van áram meg wi-fi/térerő, akár az Antarktiszon is trombitálhatnának jamaicai alapokra, a sarkkutatók korai örömére. (Mert egy fél évig tartó éjszakai buliban azért előbb-utóbb ráunnának.)
És bonus track-jelleggel ideidézek egy másik bandát is, csak hogy látsszon, ez tényleg egy önálló műfaj már. Amit persze jobban értek, ha angolul énekelnek, mert a szláv nyelvekből annyi maradt meg, hogy általánosban utáltam az oroszórát (a tanár nénit valószínűleg még a WaffenSS-ben képezték ki beszivárgó egységnek), meg hogy a horvát tengerparton tudok horvátul rendelni a pizzériában de csak ha nagyon muszáj. De szövegértésnek ez nagyon vékony, úgyhogy a Dubioza Kolektiv esetében marad a zene jóság-faktora, meg a klip vicces neoprimitívsége.
Vidnyánszky Böhömke tájjelegű színházi mindenható kissé megsértődött Robert Wilsonra. Merthogy a világhírű rendező, kinek Oidipusz-előadása is szerepel a Vidnyánszky által létrehozott és eluralt Madách Nemzetközi Színházi Találkozón, nyíltlevelezett egyet az SZFE-történet kapcsán. Olyanokat írt a nagy nyilvánosságnak, hogy Ártuk és Ormányunk korlátozza a művészet és az oktatás szabadságát, amit meg a Színművészetivel művelt, az súlyosan antidemokratikus.
És hát jól tudjuk, hogy épp Böhömke nertárs az, aki a Párt eszköze, szerszáma, ökölbe szorított cinizmusa volt az SZFE szétverésében, és a maradékok NER-kompatibilissá tételében. És már rég kitalálta a most is elővezetett mantráját, miszerint a sok külföldi színházi jelesség (színészek, rendezők, kritikusok) akik bírálták parttalan ámokfutását, egytől egyig vagy félretájékoztatott, megvezetett szerencsétlenek, vagy direkt a csodálatos, igen nagyon nemzeti autokráciánk ádáz ellenségei, harmadik út nincs. Mert csak ő, csak ő van az igazság birtokában, aki persze még Wilsonnal is szívesen elbeszélgetne, szemléletformáló jelleggel.
Pedig nyilvánvaló, hogy legszívesebben elküldené a kurva anyjába (pláne miután ez a sorosista jenki a tiszteletdíja felét is a FreeSZFE-nek ajánlotta fel), de ezt már nem teheti meg durva arcvesztés nélkül, hisz pár nappal korábban maga nevezte őt a világ legjobb rendezőjének (pedig magát is hívhatta volna annak), és több kiló zsír olvadt le róla a meghatottságtól, hogy a Mester személyesen is idelátogat.
Nos, ehhez képest a mester (innentől ugyebár kisbetűvel kell ejteni) marad Párizsban, hivatalosan egészségügyi okokból, viszont pénzt utal a lázadó színművészetiseknek, szóval ellenség ő, de az ájult tiszteletből nem lehet minden átmenet nélkül a fröcsögő gyűlöletbe tolatni. Legalább is súlyos kognitív disszonancia nélkül megúszhatatlan.
Így marad ez a szánalmas szöveg, hogy Robert Wilson biztos az a jó király, akit átkúrnak a gonosz tanácsadói, de ő szívesen felnyitná a szemit nekije, hogy lássa, milyen szép és jó minden mifelénk, hogy a szétverés az modellváltás, és hogy hazai színművészet jövője kormány-nyaloncok és olajipari menedzserek kezében van a legjobb helyen.
Ráadásul V. valami olyasmit is belenyilatkozott a hazai közbeszédbe, hogy nálunk aztán véleményszabadság van, hisz lám, Wilson levele is mutatja, nálunk mindenki szabadon elmondhatja a véleményét. Ugyanakkor apró, de jelentős részlet, hogy Wilson egyfelől nem Magyarországon mondta el amit, másfelől meg a kormányhitű sajtó pont magasról tett az ő levelére, a zorigón és hasonló felületeken eleve csak a beregszászi zsírtáltos reakcióját hozták le, a polgári nyilvánosság nagyobb dicsőségére.
Hogy Vidnyánszky maga elhiszi-e azt a sok baromságot, amit összehord, a fene tudja. Alapból nyilván sokkal okosabb és műveltebb annál, hogy ilyen ócska falvédő-szlogeneket egy percig is komolyan vegyen, azaz inkább csak hataloméhes és - ebből adódóan - cinikus, a végletekig. Persze az is lehet, hogy elég régóta tolja mára bullshitet ahhoz, hogy lassan maga is komolyan vegye, elvégre nem lehet hónapokig, évekig büntetlenül hülyeségeket beszélni, az emberre egyszer csak rázárul a saját frazeológiája, és ott ül a véleménybuborékjában, ami onnantól kezdve a valóság egyetlen érvényes nézőpontja lesz számára. Ahonnan nézve a világ legjobb színházi rendezője is csak egy naiv, megvezetett kisiskolás, akit fel kell világosítani, akivel atyailag el kell beszélgetni, hátha n egy liberális-globalista összeesküvő, ha már korábban így fel lett dicsérve.
Nos, ez egy tavalyi keltezésű koreai thriller lészen, amit muszáj volt megnézés által tekintenem, mert darab ideje elfogult vagyok a koreai filmekkel szemben. Kapcsolatban. Ez a műegész is egész jó lett, bár egy hangyányit túlagyalta a sztorit Chung-Hyun Lee forgatókönyvíró és elsőfilmes rendező. Na ja, az első film az mindig olyan mint egy zenekar első lemeze, mindent bele kell zsúfolni, ami addig valaha az alkotók eszébe jutott.
Így aztán van itt horror, thriller, sci-fi, kamaradráma, valamint papucs orrán pamutbojt. Az alaphelyzet az, hogy az egyik főhősnő (magányos lélek, apját elvesztette, anyjával nincs jóban, aki ráadásul halálos beteg) hazatér a gyerekkori otthonába, a mobilját elhagyta, úgyhogy előkeresi a régi vonalas telefont, amint viszont hívást kap. A másik főhősnőtől (szinté magányos kívülálló, akiből az anyja akarja kiűzni az ördögöt), aki ugyanabból a házból telefonál csak húsz évvel azelőttről. Mondjuk Seo-yeon (1. sz. fh.nő) 2019-es jelenéből nem is tudna, akkora ő már halott (a kiinduló idővonal szerint), de itt még csak arra panaszkodik, hogy pszichoanyu, a mostohamuterja meg akarja ölni, és segítséget kér. És kap is, de nyilván a múltba nyúlás megváltoztatja a jelent is, így a két idősík párhuzamosan változik, és bár a párhuzamosak csak a végtelenben találkoznak, vagyis soha, de ez esetben azért át tudnak kiabálni egymásnak. Pláne, mert Seo-yeon talál egy titkos pincét a házban, és ettől nyolc napon túl gyógyuló megvilágosodást szenved el, hogy Young-sook, a másik lány a telefonban nem szórakozik vele, tényleg ebben a házban van ő is, csak máskor.
artsomnia.hu
Ráadásul ők ketten találkoztak is (illetve Young-sook szempontjából épp találkoznak) még 1999-ben, amikor Seo-yeon gyerekként a szüleivel először járt arra, hogy megnézzék a házat, Young-sook meg a mágikus telefonon keresztül élőben közvetíti a beszélgetést 2019-be, a kábelbarátja felnőttkorába.
És ha már adott a lehetőség, tényleg belenyúl az idővonalba, megakadályozza a tűzesetet, amibe a másik apja belehalálozott (volna). Seo-yeon égéséi sérülései is eltűnnek, viszont megnő a haja (az alternatív univerzumban már nem bubifrizurás), az anyja sem rákos, amiért hálából Young-sook kedvenc zenekarárnak pár évvel későbbi, '99-ben még meg sem írt számait játssza be a jutyúbról, ami akkoriban még szintén nem volt lenni. És így tovább, igazán érdekes játék, ahogy a múlttal együtt változik a jelen, az alternatív 1999 nyomai meg folyton feltűnnek 2019-ben. Ezzel önmagában is ellenne a néző (mondjuk hogy valaki a gyerekkori önmagával beszél telefonon), de persze azért kellenek a fordulatok, meg a végére a majdnem kissé felesleges Nagy Csavar, ha már súlyosan terhelt - bár ütemesen fogyatkozó - mindkettejük családja.
Seo-yeon a jövőből megmenti Young-soot, figyemeztetve, hogy a mstohája meg akarja ölni, utóbbi így viszont gyilkos lesz, és megöli a jövőbeli lány egyik jó barátját is (így az az alternatív idővonalon már évek óta halott), miközben a szintén legyilkolt gonosz mostoha igazából jól látta mi lesz a nevelt lányából, igaz ő is öléssel próbálta volna rendezni sorait. És ez még csak nem is a legnagyobb csavar a történetben, csavarog az épp elég sokszor, még a vége után is egy kicsit.
filmsor.hu
Ebben a filmeben az a jó, hogy a csúszkáló idővonalakkal olyan logikai és pláne erkölcsi dilemmákat dob fel, amelyeken hosszan lehet agyalni a stáblista végeztével is. (Nem mellesleg, érdemes megvárni a stáblistát, a legvégéig...) Olyasmiket, hogy érdemes-e egyáltalán beleavatkozni a múltba, milyen árat vagyunk hajlandók fizetni, hogy megmentsünk valakit/valamit, ami fontos volt, milyen lehet alkalmazkodni egy olyan alternatív múlt jelenbeli hatásaihoz, melyre nem is emlékszünk, illetve miért nem emlékszünk a megváltozott múltra, ha aktuálisan az a múlt, az univerzum épp érvényes állapota?
A Hívás a múltból elég vegyes kritikákat kapott, igazából nem értem miért, mire a végére értem, már kifejezetten lenyűgözőnek találtam, de annyira, hogy majdnem holnapra halasztottam a takarítást. Sőt eltettem a megfelelő mappába a gépemen, pedig eredetileg nézés után törölni akartam ne foglalja itt nekem a agya. De a cucc eléggé beszippantott, agyas a forgatókönyv, jók a színészek, a zene és a képek olyan atmoszférát teremtenek, hogy letenném tőle a hajamat, ha már nem hullana magától is. Az utolsó harmadra amúgy átcsúszik jellegzetes, vérben tocsogós, bosszúmészárlásos ázsiai horrorba, hogy a végére megint egy logikai játék, egy sajátos sci-fi legyen belőle.
Majd nemsoká megnézem még egyszer, mert a finom utalásoknak a fele tuti elment mellettem elsőre. Márpedig az majdnem olyan idegesítő, mint mikor rossz sorrendben lógnak a törölközők a fürdőszobai fogason.
Ja, é remélem nem lesz belőle hollywoodi remake, mint mondjuk az Olboyból, ami nem lett gyalázatosan rossz, másrészt viszont teljesen felesleges volt Spike Leenek megcsinálnia, egy igen jó filmet felesleges a jenki közönséghez butítani.
