Van az a helyzet, hogy az ember lánya sikeres és (von haus aus) jómódú ügyész New York felsőről, aztán egyszer csak a kissé darabos modorú fatert elviszi a szívroham, és ágyéka gyümölcsére mindössze szaros egymillió dollárt hagy, meg a családi titkot. Utóbbit egy pendrive meg egy kulcs formájában, hogy akkor most a lány legyen kedves rájönni, mi is az a nagy titok, amit életében nem mert elmondani a fater. Sőt, posztumusz is arra kéri, hogy a maga részéről majd vigye sírba, a fene tudja mit.
filmtekercs.hu
Így indul az Örökség (Inheritance) című tavalyi thriller, ami egy közepesen jó sztoriba torkollik, közepesen tűrhető színészi alakításokkal keretezve. Mert a titok nagyon titkos pincében/bunkerben rejtőzik, a falhoz láncolt Morgan (Simon Pegg) személyében, akiről persze nem tudjuk mióta, és főleg miért kell eljátszania Edmond Dantest, mielőtt az még Monte Christo grófja lesz. Minden esetre a pasi szakadt, szőrős, és igen kócos már a hosszú, ősz parókája, mikor a csaj rátalál, szóval amolyan tipikus "húsz éve várfogságban, rövid láncon" karakter, úgyhogy nem csoda, hogy hősnőnk első blikkre sikoltva szalad el. Hívja a 911-et, de azért kétségei támadnak, hogy Pincebogár Simon léte már önmagában is veszélyezteti a csald mindenféléjét, pláne ha kinyitja a száját.
Érzi, hogy el kellene engednie, de azt is hogy nem lehet, úgyhogy elindul a kétszemélyes kamaradráma, és menetel onnantól majd' másfél órán át a közepesen kiszámítható fordulat felé. (Az áldozat tettes is, valamint: "Luke, én vagyok az apád!")
A faszi a bunkerban naná hogy a fater régi haverja, sötét titkokkal a múltjukban, piával, droggal, pókerrel, kurvákkal, erdőben elásott gázolt hullával, miazmás. És a csaj nyomozni kezd az előbukkanó infók nyomán, talál is volt szeretőt meg eltitkolt féltestvért, és bónuszként egy kis paranoiát is, de hát ez itt műfajilag egy thriller, és ezt ő is elég hamar érezni kezdi.
Én ezt filmet igazából Simon Pegg kedvéért néztem csak meg, mert tőle bármit megnézek, de ez a karakter annyira el van rajzolva, hogy sokszor csak nyomokban tartalmaz Simon Pegget. (Ennél már csak az Ébredő erő című sztárvórz volt rémesebb, ahol a művész úr egy irdatlan gumimaszkban játszik, belőle nem látszik semmi, de legalább szinkronosan már a hang sem az övé.) De nyomokban azért tartalmaz, így az első fél óra után egyszer nézhetőnek minősítettem a darabot, amit így utólag is tartok.
A főhősnőt meg Lilly Collins játssza, akit szerintem még nem láttam soha, sehol, semmiben, vagy csak nem emlékszem rá, mert itt is egy jellegtelen, színtelen, szagtalan, átlátszó folyadék. Legfeljebb annyiban emlékezetes, hogy alig hisszük el neki, hogy tényleg egy menő ügyész, inkább úgy fest (úgy beszél, úgy viselkedik, úgy hápog) mint egy kacsa... izé, mint egy durcás kamaszlány, akit nem vettek be pompomlánynak, így inkább beszállt az emósok asztaltársaságába, pedig nem sötét ő, csak savanyú.
Ehhez képest a sztori szerint még családanya is, ami kábé annyira hihető, mint hogy én olimpiai bajnok idegsebész.
Nem is működik kettőjük között a játék, Pegg még hozná a formáját, de ilyen jellegtelen partner mellett még ő sem tud villogni. Tényleg azt megnéztem volna, hogy működik a műegész mondjuk Christina Ricci vagy Carey Mulligan főszereplésével, úgy még jó is lehetett volna. Így viszont felemás, ami a közepes szinonimája, ami meg egy thriller esetében nem sok jót jelent. Rádásul a film minimum húsz perccel hosszabb a szükségesnél, húsz perc alatt pedig rengeteg mindent lehet csinálni, például tojásos nokedlit. Az sem a legizgalmasabb fogás, de legalább finom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése