Bűnrossz

Szegény vagyok lelkileg is, gondolom, szóval enyém a mennyek országa, csak nem tudom hol lehet átvenni a kulcsát. Egyelőre nagyon nem érzem magam ott, biztos mert a hét főbűnből még mindig nyakig ülök nagyjából kilencben. 

Mohó vagyok és pénzéhes (na ja, ha nincs pénzem, különösen hiányzik), de lusta vagyok lopni, irigylem azokat, akiknek van értékelhető élete, de indokolatlanul büszke vagyok a kivagyiságomra.  Valószínűleg buja is lennék, csak nem telik rá, haragszom magamra, az indulat nélküli beletörődéseimre, így aztán tűrhető buddhista lennék, csak nekem már egy isten nélküli vallás is sok.

hu.wikipedia.org

De tényleg, a hét főbűn azért túl erős megnevezés, egyfelől mert a lustaság, a harag, az irigység a gőg, és  hasonlók igazából nem bűnök, hanem emberi gyengeségek. Másfelől meg ennél sokkal több gyengeségünk van (és nem biztos, hogy vannak köztük kiemeltek), minél komplexebb a társas világunk, annál több esélyünk van valamilyen küszöbben elbotlani.

Például sokkal több függőségünk lehet, mint az egykoriknak, VIII. Henrik lehetett egy hatalommániás alkoholista kényszeres túlevő, de esélye sem volt heroinistának, láncdohányosnak, kaszinópatkánynak, vagy online pornó habzsolónak lennie. Na ja, a függőség az velünk van, mint egyfajta személyiség-beállítás, de nem mindegy, hogy hányféle lehetőségünk van ezt kiélni. (Én régen dohányoztam, sokkal tovább ittam is, de ha épp egyiket se csináltam akkor, egy-egy ezer darabos puzzle fölött ültem naphosszat, a bélyegeimmel babráltam órákig, esetleg utaztam, sokat és sokfelé. Vagy grafomán üzemmódban blogot írtam...)

És ha már vannak főbűnök, akkor  vannak albűnök is? Egyáltalán, lehet kicsit bűnösnek lenni? (Gondolom igen. Hitler nem az a Pistike, aki legyek szárnyát tépkedi ki.)) És mondjuk a jóra való restség akkor is bűn, ha félelem áll mögötte? (Például szeretném megmenteni a tetőről ugrani készülő öngyilkos-jelöltet, de olyan tériszonyom van, hogy fel sem bírok menni oda. És erről tényleg nem tehetek.)

Amivel csak azt akarom mondani, hogy a bűnfogalmunk enyhén szólva is képlékeny. Az általános definíció valahogy úgy fogalmaz, hogy a bűn az erkölcsi határok átlépése, illetve ennek következménye(i), pedig a gyakorlatban a bűn az, amit másvalaki csinál, nekem meg nem tetszik. (vö. "Alkoholista az, aki annyit iszik, mint mi, csak nem szeretjük.") Így aztán a főbűn az, ami nekünk nagyon nem tetszik, hisz nagyjából biztos morális zsinórmértéket csak az intézményes vallások tudnak adni, de az ő valódi követőik markánsan kisebbségben vanak.

Ezért hát a bibliai hét főbűn már már csak múzeumi érdekesség, kultúrtörténeti érdekesség az erkölcsi relativizmus világában. Mert most komolyan, egy neoliberális kapitalizmusban komolyan tudjuk venni, hogy a mohóság vagy az irigység bűn? Oké, van néhány tuti tipppünk, például, hgy a gyilkossság az tuti bűn, de mondjuk eg első világháborús lövészárokban nem pont ez volt a kiindulópont, mikor srapnelt meg mustárgázt erszetettek egymásra a vitában álló felek. Szóval ez az egész bűnfogalom mégis csak szubjektív és helyzetfüggő. Miként az erkölcs maga, itt és mostanában.

Na jó, abbahagyom ezt a terjengőssé váló okoskodást, az egész csak a tegnapi Dante-évforduló kapcsán jutott eszembe, és ha magamban okoskodom, miközben előttem a nyitott laptop, akkor ez lesz belőle.