Rendszeresen olvasom a kormányhitű sajtót, szóval nem a vakvilágba szoktam röhögni és/vagy bosszankodni az ott tetten érhető szellemi leárnyékoltságon. Néha azt hiszem, már minden mélységét láttam a vakbuzgó butaságnak, de ilyenkor menetrendszerűen érkezik valami még súlyosabb, még szánalmasabb ostobaság, csak hogy már az olvasásától elfogjon a szekunder szégyen.
Jól látható, hogy Ártunk és Ormányunk nem tud, és ezért nem is nagyon akar foglalkozni olyan kérdésekkel, mint oktatás, szociális szféra, járványhelyzet infláció - ezek olyan rém fölhözragadt dolgok, amikhez nem ért a pártvezér és kancellár, plusz ezek kapcsán nem tud hősies pózba merevedni az államférfiassága, ami pedig a kedvenc időtöltése. És ilyenkor jön, hogy kijelölik a Soros brüsszeli ellenséget, akik lehetnek menekültek, cigányok, ügyvédek, melegek, a lényeg, hogy a rajongótábor ne nagyon bírjon azonosulni velük.
Ennek a történetnek az aktuális fejezete a homofóbbá pofozott, elvileg pedofil-ellen törvény, meg a körülötte felvert közéleti hisztéria, ami láthatóan pont arra jó, hogy addig sem a benzinárról, az áfáról, a negyedik hullámról és hasonlókról beszélünk. A kormányhitű nyáj pedig boldogan bégeti a előemésztett szlogeneket, és úgy csinál, mintha nem egy aktuális gumicsontot rágva aggódna színpadiasan a liberális terror(!) által megrontani szándékozott ártatlan gyerekekért, hanem mindig is ezt tette volna.
És ha már színpadiasság: a hét kormánypropaganda-ihletésű véleménycikkét egy Bognár Zsolt nevű alak tette közzé a Madách Színházból, nem meglepő módon a Magyar Nemzet cím alatt megjelenő agitka online felületén. Naná, hogy a gyerekekért és unokákért aggódik, akiket ezúttal Szirtes Tamás igazgató óhajt egy Lloyd-Webber mjuzikellel megrontani, és ezt már a művész úr (cserecsapat, második sor, jobbszél) sem hagyhatja szó nélkül, ha már a Billy Elliot miatt akkorákat kellet nyelnie. De ami sok az sokk, egyszer csak megálljt kell parancsolni a hova lesz a fáklyásmenetnek. (Oké, én is szívből gyűlölöm a mjuzikeleket, csak én majdnem az összeset, és nem tartalmai, hanem formai okokból. A műfaj maga szar.)
A korlátoltsága okán szórakoztató epeömlésnek azonban a vége felé jön a csúcspontja (a szerzőnek legalább van dramaturgiai érzéke), amikor bevezet minket a színházi imakommandó fegyverraktárába. Ez annyira erős, hogy muszáj szó szerint ideidéznem:
Cikkem írásával egy időben a színház belső köreiből eljutott hozzám egy írott fohász, ami összefoglalása a Madách Színházon belüli elégedetlenségeknek. Segélykiáltás az emberi hangnemért, az anyagi és erkölcsi megbecsülésért. Az imából két gondolatot idéznék: „Kérlek, add Uram, hogy 2022. február 1-jétől olyan igazgatója legyen a Madách Színháznak, aki legfőképpen ugyanúgy tudja szeretni a vezetése alá került felebarátait, mint önmagát. Aki szereti és legjobb tudása szerint szolgálja a kegyelmedből kapott társulatot, a színészeket és a dolgozókat egyaránt. Add Uram, hogy ilyen ember üljön a Madách Színház Nonprofit Kft. ügyvezetői székébe.” Ezek a sorok remélhetőleg önmagukért beszélnek, és meghallgatásra találnak azoknál, akiknek van füle a hallásra.
Jó, nem? Olyan igazi életszagú, szinte látom magam előtt, ahogy valaki egy templomi padsorban, összekulcsolt kézzel, átszellemülten fohászkodik a Teremtőhöz (lobbizik, az istenit neki!), hogy járjon már el a nonprofit káefté ügyvezetőjének személye kapcsán. Mit tudom én, sújtson le villámmal (ami ugye a népnyelvben is az isten nyila) a mostani igazgatóra, a megadott dátumig, és akkor ő, mivel nem kedves szívének, megdöglend. Vagy valami ilyesmi, futóbolondok szövegeiben - a közhiedelemmel ellentétben - soha sincs rendszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése