Hosszabb idő után végre megnéztem tekinteni a Kill Boksoon című filmet, miután végre megírtam az aktuális penzumot (írtam három jót, meg egy közepeset), és nem haltam bele az egy napra a szendvicssütőben felejtett szendvicsbe se. (Az úgy volt rendőr elvtárs, hogy ilyen tószt-jellegű melegszenvicset akartam készitenni. De csak hidegszenvicsig jutottam, mert kinyitottam a süttőt, azt' volt benne egy szenvics. Izé, kettő már. Mint. Az előző napi tegnapról.)
Szóval gondoltam, jöhet a film, elvégre koreai, bérgyilkosos, fekete humoros darab, az ilyesmi nekem való, ki nem hagynám bármiért. Az volt benne, hogy van egy legprofibb bérgyilkosnő, kicsit már túl a csúcson, de még a szakma élvonalában, aki igen szereti a munkáját, annál jobban már csak a tini lányát próbálja szeretni, bár az nehezebb, mint gengsztereket halálra gyilkolni.
nytimes.com
Talán nem véletlen a cím, rímel arra, hogy Kill Bill, és tényleg, mintha a Fekete Mamba térne vissza tíz évvel később. Billt ugye már killte, így aztán gyermekét munka mellett egyedül nevelni próbáló anyaként tocsog a mások vérében, miközben a gyereknek azt hazudja, hogy rendezvényszervező a só bizniszben. Ebből a biznisz eleve igaz, a gyilkolás, a halál meg számára az élet sója.
De a legviccesebb a filmben ez a koreai alvilág. Itt kérem a bérgyilkosok rendes káeftékbe állnak össze, szakszervezeti alapon, és mindenféle szerelmi szögekbe bonyolódnak egymással, pedig amúgy profik, mint a nyúl. Öltönyben és kiskosztümben is bármikor vérfürdőt rendeznek, de csak miután drámáztak egy jót, csak hogy súlya legyen a gyiloknak.
És valami fura mód mégis csak egy adag drámaiságot is ez realizált rajzfilmerőszak-orgiának induló darab. Ezeknek a hülye koreaiaknak még ez is megy, sőt a legelszálltabb zombifilmbe is tudnak egy kis családi drámát vinni, mert a nélkül a vérontás csak féllábú áldozat.
hollywoodreporter.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése