Tudja fene mitől, de egyre korábban van reggel. Az még oké, ha felébredek mondjuk fél hatkor (nem mintha bármi dolgom lenne olyankor), de fél öt, vagy pláne a négy előtt, az kicsit már túlzás. De van az a helyzet, hogy az ember rájön, bár paradox módon még álmos, de közben végleg és reménytelenül felébredt, és lehet ugyan fél-egy órát próbálkozni a visszaalvással, de az álmatlanság esetén az alvás csak pont annyira költői, mint egy szorulásos délután, azaz minél jobban akarjuk végre az eredményt, annál kevésbé fog menni. Szóval biztos nem volt igaza Schopenhauernek, a világ nem akarat és képzet, leginkább csak képzet (egyesek szerint egy különösen kárörvendő, és kissé sértődékeny Isten képzete), az akarásnak meg már népi bölcsesség szerint is nyögés a vége. Meg a biblikusan hangzó közhely szerint fogaknak hullatása és könnyeknek csikorgatása.
Hajnalban ez azzal is a néhányadik hatványra fokozódik, hogy egy négyórai ébredés esetén hatra már unatkozok, miközben éhes vagyok, de valahogy korán van még a reggelihez, meg az aznapi friss hírekhez, jobb híján kávét főzök, ami viszont pont addigra hűl ihatóra, mikorra már nincs igényem a koffeinre. Hisz a lakásban fel-lá sündörgés miatt már értelmezhető tartományban a vérnyomásom, ha közben meg belenézek a hírtévé hajnali ismétléseibe, már azon is túl, és a határ a csillagos. Ég, mint a gyomrom, de hét után ehetek zabpelyhet (borús reggeleken zabpehelyt) natúr joghurttal, meg valami rendes rockzenével. (Nem értem, hogy van ez, de a zabpehelyhez nem illik a ska vagy a grindcore, előbbit pirítóshoz lehet fogyasztani, utóbbit pedig gyomorrontáshoz.)
A zabpehely azonban tényleg valami retró-alter-preposztpunk (PPP) zenei aláfestést kíván, akkor is ha egy ismerősöm szerint a mindennapi zab mellé lónyerítést kellen hallgatni, csak hogy beleedzőjünk a műfajba. Biztos van olyan is a jutyúbon, de máma még egyelőre maradtam a Pixies-nél, és az ő alter-rockjuknál, amit még a múlt század nyolcvanas éveiből felejtettek itt.
Ez itt lejjebb az egyik elég híres daluk '88-ból, egyúttal nyolcadikos/elsős koromból (nem tudom, indokolt-e a "sláger" kifejezés használata, mert szerintem az mindig kerülendő), ami számomra egy igen egyszerű lelkű dzsánki szerelmes dürrögése, akinek alapból is tetszik a másik, de azért be is kéne tépni végre. Hogy a lírai Én számára milyen napszak van, vagy érdekli-e egyáltalán, azt tudja a fene, még jó hogy nem is fontos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése