A sérült, a rossz és a csúf

Hosszú halogatás után ma délután végre két és fél órán át nyomasztottam magam a Fogságban (Prisoners)című filmmel, ha már. Tényleg nyomasztó egy darab, egyszer sem süt ki benne a nap, sáros-esős-lepusztult miliőben vergődnek a szereplők, akikkel lehetetlen azonosulni, igazából a film felétől már csak arra vágyunk, hogy haljanak már meg, mindenkinek jobb lesz úgy.

Az alaphelyzet amúgy egy sablonos thrillert ígér, ehhez képest kapunk egy kevésbé, de azért eléggé sablonosat. Két alsó-középosztálybeli (félig proletár, vagy tán egészen az?) házaspár épp barátilag összelátogatja egymást, mikor a  lányaik egyszerre eltűnnek, az ilyen filmekben kötelező ködös erdőszélen. A rendőrséget játszó színész le is kapcsol egy furgonos fogyatékost, aki menekülni kezd a megjelenésétől, de nem találnak ellene semmi igazán terhelőt, úgyhogy egy kis idő után elengedik. A morcosabb és szakállasabb apuka ebbe nem nyugszik bele, elrabolja a félnótást, valami romos kecóban a radiátorhoz bilincseli, és módszeresen, valamint hosszan elnyújtva nekiáll halálra verni, hátha az közben elmondja, hova is rabolta el a kiscsajokat. Egy idő után megmutatja a véres húspéppé vert áldozatát a másik, kicsit értelmiségibb (és büszkén fekete) házaspárnak is, akik ezek után nem mennek rögtön a rendőrségre, csak annyit kötnek ki, hogy a  maguk részéről eltartott kisujjal nem vesznek részt közvetlenül a kínzásban. De azt nem bánják ha a Hugh Jackman által megformált, magát dühöngő pszichopatává ivó apuci gestapósat játszik a félholt szerencsétlennel, hátha ettől meglesznek a lányok.

És akkor a spoiler, ha valaki véletlenül még nem látta: meglesznek a lányok, a végére egy jól szabott poszttraumás stresszel terhelten révednek a semmibe a kórház folyosóján, a Jackman fater meg lábon lőve, elhaló sípolás közben haldoklik egy gödör mélyén, de nem tudjuk sajnálni.

Mert ugye az érthető, ha valaki a lánya eltűnése miatt irracionális, akár erőszakos dolgokra is képes, hogy a cél szentesítése okán átlép a megengedhető eszközök korlátain, de amit itt a fazon művel, az már megbocsáthatatlan. Nincs olyan lelki fájdalom, ami az embert felhatalmazza arra, hogy szadista nácivá változva kínozzon (kis híján) halálra valakit, hisz akkor ő sem jobb az általa bűnösnek véltnél.

Ráadásul a srác nem bűnös, maga is áldozat, gyerekkorában őt is elrabolta a perverz páros, aki a lányokat is. Oké, Szadiapu ezt nem tudhatja, de annyit csak észre kell vennie, hogy: 1.) A fiú láthatóan értelmi fogyatékos, szinte teljesen kommunikációképtelen, 2.) ezen kínzással nem fog tudni változtatni, és 3.) akár bűnös a másik, akár ártatlan, itt már rég ő áll a sötét oldalon.

Úgyhogy nem tudjuk sajnálni, hogy a végén maga is csúf véget ér, és nem tudja sajnálni a rendőrséget játszó Jake Gyllenhaal sem, mert a végén majdnem megtalálja a halódó másik főszereplőt, de aztán inkább mégsem. Talán tudatosan, ez már a néző fantáziájára van bízva.

port.hu

Szóval Pszichoapu megbűnhődi a múltat, és nem lesz neki jövendő, az isten sem hoz reá víg esztendőt, például (valószínűleg) meg sem tudja, hogy a lánya végül túléli. A pszihonagynénit lelövi Loki nyomozó (gondolom a híres Sherloki Holmes-ról kapta a nevét), a péppé kínzott nyomoronc meg huszonév után visszakerül az eredeti családjához. Utóbbi amúgy az egyetlen, akinek legalább drukkolhatunk, hisz a műfaj szabályai szerint is nyilvánvaló, hogy nem ő a hunyó (nyilván nem az, hisz már az első negyed óra végén lekapcsolják a zsaruk).

Az eltűnt lányoknak nem tudunk szurkolni, őket nem is látjuk, a szülők meg nem érdemelnek sajnálatot. Ők atombombát is dobnának pár ezer ártatlanra, ha ettől meglennének a kölykök, ami emberileg ugyan érthető, csak morálisan elfogadhatatlan. És igen, mindig mindenki azt mondja, hogy ő ellenzi az erőszakot, de ilyen helyzetbe azért képes lenne ölni is, de nagyon más eset ilyenekről elméletben gondolkodni, egy konkrét trauma kapcsán ezzel fenyegetőzni/ erről fantáziálni, és megtenni azt. Márpedig itt az utóbbi áll fenn, még pszichoanyu ( a szakállas felesége) esetében is, aki azt mondja a végén is, hogy ő  a maga részéről hálás a férjének. Mert elrabolt és megkínzott egy fogyatékost, az egész rémes helyzet leginkább tarumatizált áldozatát. Miközben lehet hogy kicsit ő maga is az, ez nem teljesen egyértelmű, de azért a film sejteti, hogy a nemrég még masszívan piáló apucinál azért már befigyelt némi családon belüli erőszak is korábban. Stocholm-szindróma, you know.

Hugh Jackman-t egyébként az égig emelte a kritika, szerintem érdemtelenül, a fazon nem egy nagy színművész, de jól veri vissza a fényt, és eszköztára itt főleg abból áll, hogy iszonyú kiborultan tud nézni. Pedig a fájdalomtól és kilátástalanságtól inkvizítorrá züllő vadbarom akár hálás szerep is lehetne, de részemről főleg akkor voltam neki hálás, mikor nem szerepelt egy adott jelenetben. Jake Gyllenhaal viszont jó drámai színész, és bár lehet, hogy őt is elfelejtett instruálni Denis Villeneuve rendező, de biztos olvasta a forgatókönyvet, és megoldotta a szerepet önerőből is.

A Fogságban azért jó film, de ezt sem akarja senki még egyszer megnézni. Illetve aki igen, az feltétlenül  kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.