Friss hír, hogy meghalt a Christo nevű, bolgár születéssű "csomagolóművész", aki egyzer becsomagolta a belini fala, meg máskor a Reischtagot, és a párizsi diadalívet is becsomaglta volna, csak még előtte meghalt.
Aki az elmúlt évtizedeket nem egy rókalyukban töltötte (bár speciel Sopronban van egy ilyen nevű étterem und pizzéria, de gondolom a személyzet onnan is feljár néha napfényre), az óhatatlanul is talákozott már - eredeti nevén - Vlagyimirov Javacsev munkásságával, , elvégre senki nem csomagolt akkora médiagófigyelem mellett, ahogy ő csomagolt. És pláne nem akkorában, nála a méret volt a lényeg, mert ugye egy könyvet vagy egy ékszeres dobozkát becsomagolni az elég mindennapi művelet, de pldául a Pont Neuf hidat az már más,abban már van kraft.
Már akinek. Én mondjuk - bár alapvetően megengedő vagyok a művészet még oly tág definicióival apcsoltba is - nem tudtam hov tenni a csomagolóművészetet. Persze, elméletben tudom hogy húde posztmodern, és micsoda concept-art, hogy itt az ötlet a lényeg, meg a gesztus, a csomagolóanyag csak afféle muszáj-kellék, az tényleg csak a csomagolás. De ettől még soha nem fogott el még csak egy másodrendű katarzis sem holmi csomagolt középületek láttán. Ebben csomagolósdiban egyszerűen nem volt semmi truváj, mint ahogy mondjuk Andy Warhol leveskonzervjeiben vagy Marilyn Monroe-nyomtaiban sem. Értem én a gesztust, de az eredményét nem raknám ki a falra.
Engem valami másféle művészet izgat. Az én művészeti ágaim, amiben mostanában alkotot, az a sétálóművészet meg az ételfagyasztás-művészet. A sétálás az tényleg agyon megy, egyre inkább sétálok, egyre komolyabb koncentrációval, amit az is jelez, hogy már hosszú évek óta nem ütöttek el, pedig tisztára az utcán megyek, ahol autók is.
De az igazi nagy szenvedélyem mostanában a fagyasztás, különösen az ételek lefagyasztása. Korábban próbálkoztam mással is, például zoknikkal és msogatószivacsokkal, de ez végül is esztétikaai zsákutcának bizonyult. A fagyasztozz zoknikban nincs semmi inspiráló, igzából rémesen sznob objektek, még majonézzel is. Úgyhogy maradnak a kaják, ott aztán szinte korlátlan a kreatív horizont.
A "gombakrémes rozskenyér egy adag fagyasztott karamellás halava tetetjén" című kompozíciómra tényleg büszke vagyok, pláne mután hirtelen ihlettől vezérelve egy fél doboz szardíniát is mellé helyeztem. A kortásr művészeti múzeumok egyelőre nem érdeklődnek még a munkásságom iránt, ami nyilván annak jele, hogy jó úton járok, az igazi zsenik mindig meg nem értettek, de majd az utókor, az majd nagyot néz, ha kiolvasztja a csilis paradicsompürémet.
Ami nem csomagolok be, részemről ez a művészi koncepció, a műalkotás elanyagtalanodásának újabb lépcsőfoka. Mérföldköve, vagy valami útjelző táblája.
Ami ehető is, hát kell ennél magasztosabb program, a múlandóságnak ennél erősebb üzenete?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése