Még mindig 2011-nél tartok a visszafélé lépkedős, filmbepótlós projektemben, úgyhogy ennek örömére megtekintettem a The Guard című ír filmet. És akkor most mindenek előtt le kell szögeznem, hogy öntöttvas serpenyővel kellene arcon ütlegelni azt a címerest, aki a "magyar" címet kreálta ehhez az amúgy igen jó filmhez. Mert kietlen kis hazánkba azzal címmel futott be a tárgyalt műalkotás, hogy A Guardista. Brrrr, ezt még leírni is fáj. Valami baromarcúnak nem volt elég jó az, hogy A gárda vagy az hogy A gárdista, neki hat kávé és/vagy három kézműves sör után ezt a nyelvi szörnyszülöttet kellett világra böfögnie.
Pedig minimális utánaolvasással kiderül, hogy az angol cím az ír rendőrség helyi megnevezésére (Garda Siochana) utal, ami ugye írül van,ami a skóttal együtt egy gael nyelv. És akkor a magyar forgalmazónál ebből lett az angol főnév magyar toldalékkal jellegű, halmozottan hátrányos helyzetű szégyenérzet-generátor.
De úgy tűnik, a McDonagh családra pikkelnek a hazai címferdítők. Merthogy a The Guard (maradok inkább ennél, bár az "a The" torlódás így is rémes) rendezője John Michael McDonagh, és van neki egy öccse, a nála is híresebb Marin McDonagh. Utóbbi csinált az elmúlt évek legjobb filmejiből hármat (In Bruges, A hét pszichopata, Három óriásplakát Ebbing határában), és vele, aki amúgy az egyik legelismertebb kortárs drámaíró, már első filmrendezése alkalmából kicsesztek a magyarok, mikor az In Bruges a teljesen kretén Erőszakik címmel került forgalmazásra. Hát ja, ezt a rémséget sem lehet nettó szégyenérzet nélkül leírni. De hogy ne kivételezzenek Martinnal, a bátyja filmjét is címében taposták meg, csoda hogy az ír külügyminiszter anno nem kérette be miatta a dublini magyar nagykövetet.
A gárdista valójában egy kivárosi (nagyon kis városi) rendőr, aki elég sajátosan értelmezi a szakmáját, de megengedőbben mondhatjuk azt, hogy a törvények betűje helyett a törvények szellemét próbálja érvényesteni, de nem. A diszkóbalesetben kipurcant drogosok zsebéből még helyszínelők megérkezése előtt kiszedi az anyagot, azt mormogva maga elé, hogy legalább anyád ne tudja meg, de aztán maga is bekap belőle egy keveset. Átrendez egy gyilkossági helyszínt, piál mint a gép, kurvázik és nagyjából jól lenézi a dublinból jött kollégát, akit mondjuk elég hamar ki is nyír a drogmaffia. Jön aztán egy feka FBI-ügynök, hogy nemzetközileg nyomozzanak, a végső nagy leszámolásig őt is leginkább csak zrikálja, eljátszva a nagyon nem píszí vidéki suttyót, aki lényegileg tényleg ő.
De azért van szíve is, ahogy halad előre a történet egyre inkább, és kiderül, hogy nem is rossz zsaru ő, csak épp végtelenül cinikus, de ha komolyan veszi a munkát, a nyomzást, akkor az véresen komolyan van véve. Ez esetben szó szerint.
A főszerepet Brendan Gleeson hozza, aki már az emlegetett In Bruges-ben is ezt tette, akkor Colin Farrellel az oldalán, most meg Don Cheadle domborít mellet, mint amerikai vendégművész. És a főgenyó drogcsempész pszichopata meg Mark Strong, akinek tényleg jobban áll a bérgyilkos-maffiózó imidzs, mint az öltönyös-szuperügynökös outfit, bár Mr. Salussolia (ez az eredeti neve) igzából bármit el tud játszani, egy tizenhat éves pásztorlányka kivételével, bár lehet hogy jó parókával az is menne neki.
És bár a színészek már öngmaukban elviszik a vállukon a filmet (egészen egy videomegosztóig), hisz jó forgatókönnyvel meg jó szereplőkkel már egy közepes rendező is nehezebben nyúlna mellé, de J. M. McDonagh egy jó rendező, nem bíz mindent a szereplőkre. Vagyis figyel a részletekre. Szépek a vidéki Írország szeles tájai, kellően feszes a dramturgia, és olyan jók a zenék, hogy az ember bejön tőlük a konyhából. És bár van benne vér és halál, a szervezett bűnözés nem fehérgalléros oldala, kiábrándultság, nacionál-rasszizmus és változatos függőségek, de az egésznek mégis van humora, ez itt nem dráma, hanem dramedy. Ez műfajilag a legjobb dolog, ami egy filmmel történhet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése