Zenés-táncos világvége

Most veszem csak észre, hogy gyakorlatilag visszafelé haladok az elmúlt évtized számomra kimardt filmjeiben, amiket most azztán már tényleg meg kellene néznem. Ha már huszonéve keresek pénz filmkritikákkal, be kell látnom hogy sosem láthatok elég fimet. Láthatk sok filmet, jót és rosszat, eredetit és sablonosat, de eleget biztos nem. Pláne mióta beütött ez a sorozat-boom, és a sorozat az új film, a streaming az új tévé, csak az én agyam a régi, aminek egyre inkább korlátos a befogadó képessége. Pláne, hogy öregszem, így ha meg akarok tanulni egy új nyelvet, el kell felejtenem hogy kell bekötni a cipőmet, mi a vajas kenyér receptje vagy hova tettem a feledékenység elleni tablettáimat. Hisz egyszerre csak véges mennyiségű információ fér el a fejemben, így aztán lehet hogy meg tudnék tanulni svédül, csak el kéne felejtenem hozzá az angol nagy részét, és hülyén néznék a tésztaszűrőre, hogy ez mi a franc? Ennyit a filmekről általában.

Mert mára is jutott egy konkrét bepótlandó darab, és mivel a lóról hátrafelé mozizásban már a festői 2011-nél tartok, ez nem más mint a Melenkólia, már megint Lars von Trier-től. Aki konzekvens művészetet épít a saját depressziójából és mizantrópiájából, kevesen tudnak nála pszichopatább, mélyebbre zuhanó vagy simán csak visszataszítóbb figurákat kreálni a kamera elé. Ennek megfelelően filmjei finoman szólva is felkavaróak, ami kevésbé finoman úgy hangzik hogy a nézők és a kritikusok egy jelentős része gyűlöli őket, míg mások rajonganak értük. Ez mondjuk nem baj, legalább elmondhatja magáról, hogy neki aztán tényleg van hatása.

És a  Melankólia is kétségtelenül hatásos film, viszont meglepő módon ezt szinte mindenki szerette. Gyanús, hogy a rendező akkor valamit rosszul csinált, de mégsem, ez tényleg egy jó film, nagyot üt a nézőn,  de nincs az az érzésünk vele kapcsolatban, hogy jó ez, csak ne kellje többször megnéznünk. Pedig ez is egy lassúra komponált kamaradráma, lételméleti kérdésekkel és pszichológiai élveboncolással, szóval business as usual. A főszereplő Justine épp az esküvőjére készül, már együtt a násznép, ő meg talpig fehérben, torta a helyén, de persze az utolsó előtti pillanatban minden összedől. Mert Justin depressziós, bizonytalan önmagában, tart a külvilágtól, de közben szánja is a környezetét, és naná, hogy még a boldogtalanító igen előtt félrelép. Justine igazából Trier kivetülése, csak Kirsten Dunstnak jó mellei is vannak a lelki nyavajái mellé, meg egy zsarnokoskodó nővére (Charlotte Gainsbourg), és egy épp összedőlő élete. Szóval neki már amúgy is közel a személyes világvége, de az egész lakodalmasdi hátterében van egy másik történet is. Nevezetesen, hogy a viccesen Melankólia névre keresztelt kisbolygó száguld a Föld felé, szóval joggan gondolhatják a szereplők, hogy utánuk a vízözön, illetve a cunami. Egy ennél kisebb kisbolygótól is kihaltak a dínók, szóval az életutálat jogosan kapcsolódik össze a világvége-hangulattal.

És ahogy közeledik a világvége (mert ez egy garantáltan brúszvilisz-mentes, európai film), egyre szűkül a film világa is, egyre inkább csak két-három karakter végső nagy egymásnak feszülése zajlik, és a Trier csak húzza-húzza az idegeinket, de annyira, hogy már kívánjuk a világ pusztulását.

Mert igazából egyetlen szimpatikus, szerethető figura sincs a Melankólia gárdájában. Van a depis, a pszichopata, a mezei bunkó, a türelmetlen, a  mindenkit utáló mizantróp, de mindenki igyekszik eljátszani valami társadalmilag elvárt szerepet. Tudják viselni a szmokingot meg a kisestélyi, tudnak ezüst evőszközzel kisujjat eltartani, egymással csevegnek valami szalonban (a nővér és annak gazdag férje házában), és az utolsó pillanatig nem kívánnak önazonosak lenni. Miközben simán átlátni rajtuk. Főleg a menyasszonyon, aki jól beolvas a vőlegényének, az anyjának meg a főnökének, miközben egyre inkább valami elbaszott messiásnak képzeli magát, aki végre rendet tesz a világban és kirángat mindenkit a jól szabott képmutatásából. És persze meg ell küzdenie a nővérével is, aki mindig jobban akarja tudni, hogy kellen neki élnie az életét. A kiburult messiás kiborít mindenkit, pedig eredetileg csak az esküvői tortát kellett volna felvágnia, meg mosolyogni a csoportképeken.

Szóval, mint az talán már kiderült, a Melnkólia nem egy könnyű darab, nem az a tipikus popcorn-mozi, de megéri a fáradtságot. Még akkor is, ha néha öncélúan művészkedősnek tűnik is, viszont nem árul zsákbamacskát. Már a sokperces nyitó képsorok (wagneri hömpölygésű zenével, festőire komponált lassított felvételekkel) afféle vegyes ízelítőt kínál abból, ami a nézőre vár a következő bő két órában.

És bár nem akarom lelőni a végét (de igazából nem is lehet, itt tényleg az oda vezető út az érdekes), de hát nyilvánvaló, hogy ez nem egy szupehősös, világmegmentős film. Lars von Trier szerint megértünk a pusztulásra, plusz Justine is dolgozik rajta (mikor meztelenül kifekszik a holdfénybe, hogy lehívja a végítéletet), és nem, a nővére kisfiával faágakból épített kunyhó sem védi meg őket, peddig az kegyesen behazudja varázsbarlangnak.

Hárman maradnak a film végére, és lehet hogy ki is békülnek, bár ez már nem fontos, mert jön a túl nagy kisbolygó, amit amúgy is megérdemlünk.

ps. És most hirtelen felindulásból megnézem a Nimfomániás 2 című felkavarást is, szintén, a Mestertől (csak mert abban is van Charlotte Gainsbourg), ha túlélem, akkor sem írok majd róla, azért nálam is vannak határok.