Nem jövök vissza

Az ember felénk valahogy ritkán néz posztszovjet filmeket, egyfelől mert nemigen kerülnek elénk, másfelől meg a káeurópai nyomor az a magyar, lengyel, cseh filmekben is megvan, a szerbekről már nem is beszélve. Amúgy is, a Sátántangó után már nem lehet többet mondani arról, hogyan ragad bele a sárba az egész lepattant, iszonyúan fekete-fehér világunk, ahol  a Nap is azért süt csak ki, hogy jobban lássuk a málló vakolatot, meg a hátsó udvarban rozsdásodó zsigulit.

És bár a Nem jövök vissza című kazah-orosz-észt-finn-belorusz film már egy színesebb világot mutat, de mégis annyira zsigerien szélsőkelet-európai, hogy néha nézni is fáj. És akkor még a történet: adott egy árvaházban felnőtt fiatal lány Anja, aki azért nem egy reménytelen eset, már tanársegéd az egyetemen, egy sármos, de családos kollégája dugja, viszont nem boldog. Például a szekszuális kolléga miatt, hisz családra vágyik, ha már neki nem volt, de a professzornak csak arra jó, hogy tanítás után keféljenk egyet a magyelőadóban. Még az sem lehetetlen, hogy szereti a lányt, de elvenni nem akarja, az biztos, járt utat a járatlanért uyge...

És ekkor jön a fekete leves ötven árnyalata, mert Anját drogügybe keveri a volt nevelőotthoni barát (nála hagyja a cuccot, közvetlenül azelőtt, hogy lekapcsoná a yard), úgyhogy neki is menekülnie kell. Részben a rendőrség elől, de dramaturgialig indokltan az élete elől is, és némi félreértés okán egy hajléktalan kiskorúaknak fenntartott műintézetben köt ki. (A huszonéves Polina Puskaruk fejre tényleg elmegy tininek, így legalább az elején smink nélkül játszhatja a gyerekkor önmagát.) Itt meg összeismerkedik a tényleg tizenéves Kristinával, és együtt indulnak a festői Kazahsztába, megkeresni a kiscsaj nagymamáját, aki nyomorult kis élete egyetlen lehetséges kontaktja.

port.hu

Részükről innentől a road movie, de nem ám ilyen kusturicai vicceskedős, hanem sokszor nyomasztó, és jellegéből fakadóan gyakran giccsbe hajlóan érzelmes utazás, át a nagy posztszovjet reménytelenségen. 

Mert a film karakterei és sztorijai mérsékelten eredetiek, láttunk már elkallódó árvagyerkes, elveszettrokon-keresős, meg "Az Utazás Ami Alatt Tényleg Felnőtté Válsz"-típusú filmeket, de itt a háttér mindent visz. Valahol végig ottt van már a Nyugat (nem a folyóirat, a civilizáció), szkájpolnak a laptopon, nyomkodják az okostelefonokat, de ez csak egy vékony máz. Mert közben rohad körölöttük az egész tárgyi világ (nem csoga ha folyton esik, biztos szimbolikus jelentősége miatt), a rendőröket még a csekától örökölték meg a ,ostani komisszárok, a város még majdnem pont olyan, mint amilyentől már Bulgakov is elborzadt kissé. Oké, vannak modern részletek, de az összhatás az száz éve ugyanaz, egy világ, ahol lehet élni, csak nem szeretnénk.

(Mellékszál: ez amúgy nem orosz specialitás. London a legtöbb turistának az Westminster kerület, bigbennel, Nelson oszlopával, pikadilivel, és nem mondjuk Brixton, Newham vagy Tower Hamlets, azaz a karcosabb, lepusztultabb környékek. Mint hogy a letöbb turista sem  a Nagyfuvaros utca vagy a Teleki tér felé városnéz Pesten. Én laktam arra, és a roskatag bérház oldalában ott voltak még a világháborús meg ötvenhatos golyónyomok, a bejáratnál a padlómozaik pedig mutatta az építés évszámát, ami óta láthatóan nem újították fel: 1896.)

Út közben néha majdnem úgy érzi a néző, hogy mégis valahol a világ élhetőbb végén vagyunk, de nem nagyon, legfejebb félúton valami depressziós angol iparváros felé. Ám aztán mindig jön egy sáros mellékút, lerohadt kisbolt műszálas pongyolás nénivel, és közben tényleg állanóan esik valami mérsékelten vízszerű takony. Igazából furcsa is, hogy a végén nem Sheffieldbe érkeznek meg (vagy Leedsbe, vagy  valahová a Ruhr-vidékre, esetleg Ózdra), hisz mi itt Kazahsztánhoz nem sok mindent tudunk kötni, úgyhogy lelki szemeink előtt nincs minek megjelennie. Legfelejebb annyit tudunk az országról, hogy kazahok laknak ott, meg Bajkon Úr. Földrajz-ínyencek még megjegyezhetik, hogy ez a Föld glóbusztekéjének legnagyobb területű, tengarpart nélküli országa, ami azért mégis csak valami.

Amitől a film világa egy kicsit fáj, az annyi, hogy túlontúl hasonlít a miénkre. Kicsit koszlottabb csak, de ha elhagyjuk a városszéli hipermarketet meg barkácsáruházat, és letérünk a gyorsforgalmiról, felénk is pont ilyen falvakat látni, és az egészen idős nénik még a fejkendőjüket is pont úgy kötik meg, mint az ottaniak.

És bár titokban számítunk, ha nem is happy endre, de legalább némi feloldozásra, azért végig érezzük, hogy a két lány elszántan gyalogol (és stoppol) a tragédiába, ami persze nem akkor és nem úgy jön, ahogy várnánk. Paraxox módon épp attól lesz igazán súlyos a vég, hogy annyira banális, annyira értelmetlen. Ha az ember nem hősi halált hal, mondjuk másokat megmentve, csak álmában elüti egy részeg autós, akkor elmarad az érzelmi feloldozás, és jön helyette a beletörődés, a sokak által tévesen sorsnak nevezett ostoba vakszerencsébe.

Nem az a film, ami elé egy zacskó rágácsával meg pár doboz sörrel ül e az ember, de nem is annyira nyomasztó, hogy indkolt lenne az erőspaprika vodkával. Ilmar Raag az észt rendező ügyel rá, hogy hőseinket ne csak sajnáljuk, meg drukkoljuk nekik, de belenyugodjunk abba, ami végül is történik, hogy azért vannak legalább apró örömeik, meg hogy egyyáltalán, hogy legalább találkoztak. Mert a szegény árvákból a nagykönyv szerint kis gyufaárus-lányok lesznek, ennél ők azért egy fokkal jobban járnak (na jó, főleg Anja), mielőtt még pórul.
Én meg pár napig még biztos nem szabadulk ettől az élménytől, ez olyan film, hogy megnézése után még háromszor lemegy a fejünkben is, aztán csodálkozunk, hogy mennyire nem érdekelnek a közéleti hírek, és milyen őszintén tudjuk gyűlölni az összes rohadék médiacelebet.