A múltkor került terítékemre Lars von Trier Melankólia című opusza, ami ugye nem más, mint lélektani kamaradráma a világvége árnyékában. Családi konfliktusok, kibeszéletlen gyerekkori traumák a végső nagy trauma, a becsapódó kisbolygó árnyékában, unalmas felütéssel, erős befejezéssel.
És most itt van a Míg a világvége el nem választ (Seeking a Friend for the End of the World), pontosabban itt volt úgy nyolc éve, de én még ezt sem láttam, ez mondjuk annyira nem baj. Ez is valami hasonló alaphelyzettel dolgozik, mint Trier egy évvel korábbi darabja, csak épp az egész kapott egy vajszínű árnyalatot Hollywoodban. Nem sokat, épp csak annyit, hogy már ne legyen drámai, ne legyen súlya és tétje a főszereplők sorsának, ahogy az emberiség utolsó napjain igyekeznek együtt átvergődni.
mafab.hu
Egyikük egy sótlan és unalmas biztosítási faszi, akit a sótlan és unalmas Steve Carell játszik sótlanul és unalmasan (szóval hitelesen), de tényleg, az ő színészi munkásságánál már egy enyhébb lefolyású vakbélgyulladás is vonzóbb opció. A másik meg a fura csaj a szomszédból, aki feltűnően hasonlít Keira Knightley-ra, aki a nyári szabadsága alatt elvállalt egy ilyen filmet, mert unta már a partikon koktélozást, és edzésben akarta tartani a művészi manírjait.
És akkor ketten nekiállnak végigbukdácsolni valami béna pre-apokaliptikus road movie-t, sérelmünkre. Az egyikük haza akar jutni szerető családjához Angliába, a másik meg a középiskolás szerelmét csáklyázná meg búcsúzóul, de történetük kábé annyira izgalmas mint egy kenyérpirító használati utasítása, vagy a karamellás nápolyi elmesélve. A mellékszereplők legalább buliznak, drogoznak és fosztogatnak, ahogy az két héttel a világvége előtt normálisan elvárható, a vallásosak imádkoznak, kettősünk meg az életén mereng, mintha lenne holnap.
Mert itt ilyen érzelmeknek kellene lennie, valami határozatlan torokszorításnak, ehhez képest kapunk egy középkategóriás Családi kör -epizódot (már ha valaki tudja még, az mi is volt), épp hogy csak a nyakkendős pszichobácsi hiányzik a végéről, hogy levonja a tanulságokat. Ehhez a remekműhöz mondjuk jobban illene Jerry Springer, meg az ő tanulságlevonó összegzései, mert a Míg a világ... satöbbi egyszerűen egy érdektelen giccs.
Igen, a faszi kibékül rég nem látott apjával, nemileg némileg összejön a csajjal, és nem, nincs happy end, a végén jön a becsapódás, a nézőnek meg a megkönnyebbülés. Hisz a pasi irritáló, a nő ijesztő és/vagy semmilyen, a kutya cuki, de nem tehet róla.
Szóval ez lenne a Melankólia hollywoodi cukorba mártva, kókuszreszelékbe és kis költségvetésbe forgatva, ahol tudjuk mi a vége, hisz mire a sztori kezdődik, már nemhogy a B-, de a C- meg a D-terv is becsődölt, csak várni kell a véget. Ami viszont nem drámai csak semmilyen, de hát ez van, a semmilyen hősök jelentéktelen élete érdektelen véget érdemel. Csak mi érdemelnénk egy jobb filmet.
Ami vagy bevállalja a giccset, vagy bevállalja a súlyos drámát, de ez a "romantikus világvége komédia" egy nem létező műfaj, talán nem véletlenül. Amúgy ez sem teljesen az, csak az első félidőn lehetne röhögni, legalább is ott mintha lennének poénnak szánt izék, de némelyik annyira kínos, hogy inkább kimentem a konyhába teáért, hátha lecseng, mire visszajövök.
Knightley művésznőt elnézném mondjuk egy Alien filmben ( a lángszóró bármelyik oldalán), de Carell filmjátszásipari betanított munkást valami darabolós horrorban nézném meg legközelebb, részletekben ha lehet. Tényleg, ha én rendeztem volna eme műegészt, a csaj nagyjából a film kétharmadánál vihogva fejbe lőtte volna a palit, csak hogy legyen egy nem várt fordulat is, valami ami kizökkenti a totális kiszámíthatóságból a történetet. Ami legalább egy fokkal kevésbé közhelyes, mint amúgy az egész film, az első képkockáktól az utolsó mondatokig.
Mert ez a fő baj vele, hogy az első öt perc után fel tudjuk vázolni előre az egészet, így viszont felesleges végignézni a cuccot.
Elvégre ha ellátunk az utca végéig, minek odáig elmenni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése