2020. június 4., csütörtök

Sírva vigadás, sötétség éjjel-nappal

Ma tartottak egyperces leállást und csendet a fővárosi Budapesten, az elcsatolt Trianon miatt, amit pont száz éve írunk nagy Tével és mérhetetlen szomorúsággal. Én mondjuk nem, száz éve még a nagyszüleim sem éltek, szóval én jóval kevsebb év óta vagyok szomorú miatta, főleg mert általában nem is. 
Nekem nem fáj Trianon, tehát definitíve nem vagyok magyar, amit a szerb, német, meg egyéb nemzetiségű őseim - gondolom - elégedetten néznek a pokol tornácáról. Szerintem egyszerűen csak emberek vannak, akik lényegileg, azaz szükségszerűen emberek, és csak véletlenszerűen magyarok, svédek vagy norvégok, attól függően, hogy egy-egy önkényes határ melyik oldalán születtek épp. Oké, az szép, hogy sokféle nyelv és kultúra van, sokféle hagyomány, de én egyiket sem akarom, mint afféle törzsi totemet körülugrálni, abból már civilizációsan kinőttem. Egy emberiség van, sok kultúrával, de nehogy már a különbségekből csináljunk mindenek feletti kategóriát. Először vagyok ember, aztán európai, aztán magyar, aztán agnosztikus, középkorú, depresziós, értelmiségi, ex-kutyatulajdonos hímnemű organizmus. A nemzeti hovatartozás nem az elődleges identitásom (csak nyelvileg, ami persze fontos), ha komolyan vallásos lennék, azt mondanám, mind örökkévaló lelkek vagyunk, és az hogy épp most, ebben az életben ez a lélek milyen testben van, az igencsak másodlagos.  De ilyeneket mondjon a Dalai Láma, neki ez benne van a munkaköri leírásában, én meg csak bízom benne, hogy azért lényegileg igaza van.

Viszont az vicces volt, hogy az össznépi trianonozás okán kitalálták ezt az egyperces megllazéletet, amiről azt em tudom, hogy működött-e. Mert  fél ötre volt meghirdetve az egyperces nemzeti komoran magunk elé nézés, de ez nekem csak háromnegyed ötkor jutott eszembe, félkor én épp krumplis tésztát fogyasztottam ecetes karfiollal, és csak a fejem fájt egy kicsit. Az meg inkább a vércukrom miatt lehetett, és nem az első világháborút lezáró békeszerződés miatt. De nem baj, azért megnéztem szerteszét az internetes világhálón, hogy milyen komoly és megfontolt méltósággal álltak a villamosok a Nagykörúton, de nem találtam semmi értékelhetőt. Egy perc kussolva semmit sem csinálás, sehova sem menés nem igazán médiaképes produkció, a legtöbb néző már húsz másodperc után megy tovább valami cicás videóra a jutyúbon.
Úgyhogy jobb híján arról értekeztek több portálon is, honan ered ez az egypercezés, a néma csendes, megállós változatban. És naná, hogy még ezt sem tudjuk. A szokás nagyjából száz éves, valahonnan az emlegetett világháború idejéből ered, és vagy amerikaai találmány, vagy brit, vagy ausztrál, vagy egyik sem, és ezt mi ilyen biztosan tudhatjuk.
De biztos, hogy kicsit uncsi műfaj, nem abban a világban élünk, ahol tudunk egy (vagy akár több) percig csak úgy magunk elé bambulni, illetve csak bizonyos szerek hatására, de szerintem emlékezetpolitikailag az nem ér.

Ki kellene találni valami eredetibbet, amiben mindenki részt vehet. Mert például az a villamos, ami abban az egy percben épp egy megállóban áll, az nem tud még egyszer megállni, és nem látszik rajta az össznemzeti fájdalom, csak az hogy sárga. De hogy az irigységtől-e, az már bizonytalan.
Legyen mondjuk tűzijáték. Gyásztűzijáték persze, sötét háttér előtt nagy fekete alakzatokat durrogtatnának az égre, jó hangosan, és akkor aztán tényleg fájna. Nem Trianon, a fülünk, de kezdetnek az sem rossz, zsigerileg éreznénk őseink veszteségét, meg a vacsorára fogyasztott csilis babot, és nem jutna eszünkbe sörrel koccintani.

És persze emlékezhetnénk más történelmi traumákra is, kreatív módon, estenként pozitív szemlélettel. Mondjuk október hatodikán, az aradi vértanúk emléknapján mozik meg a tévék csak azért is visítva röhögős vígjátékokat játszanának, rohadjon meg az összes Habsburg!
A teszkóban minden 1526-ik vevő ingyenjegyet kapna a Mohácsi-fivérek aktuális darabjára, meg egy jelentősebb méretű oldalszalonnát, amitől a hithű janicsárokat anno kiverte a víz. Meg busómaszkot, ha már nekünk Mohács kell.
Apropó, busók.  November negyedikén, az ötvenhatos forrdalomleverésére emlékezve lehetne a Corvin-közben is felvonulást rendezni, ahol géppisztolyos busók űznék el a szovjet katonákat, opcionálisan dobtáras kereplőkkel, aztán mindenki vidáman leihatná magát vodkával, hogy a megszállóknak kevesebb maradjon.

Az ilyenek biztosan jobban erősítenék a nemzeti összetartozást, mint egy kövér lászló beszéd, meg az ellenzék parlamenti bekussoltatása, és még olyan hülyeségeket sem kellene énekelni hozzá, hogy a barckfa körül táncolva összeérnek a talpaink. Mert ha azt tényleg megcsinálnánk, na az tényleg fájna...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése