Zenék, csak este tíz utánra

Ha nem tudok aludni, mer' kellett nekem jeges kávét inni kettőt, vacsora után alkalmából, akkor sokáig lehet zenét hallgatni, a tévéműsor és a Bach CD-k sérelmére. Ilyenkor jönnek elő a legalávalóbb zenék, amikre máskor nem keresek rá, mert nappal fényt kapnának, az meg kinek jó?

Op.1. Björk

Ha kellően értelmségi hangulatban vagyok, akkor elővehető Björk, aki igen artisztikus, remekül körülünnepelt, és a mondanivalója súlyos mint a körömpörkölt hagymás vérrel. Legaláb is az utóbbi harminc évben (mostanában 55), de fiatalon még rendes izlandi punkként kezdte. Az első zenekara volt a Tappi tikarrass, azaz a Megdugott Szuka (aztán KLUK, a Sugarcubes és a szóló cuccok), amelytől kevés dolgot lehet fellelni, de az legalább vicces. A művésznő az alábbi videón még úgy néz ki, mint egy túlsminkelt eszkimó kisfiú, aki a haverokkal punkosat játszik az udvaron, de véletlenül hangszereket is találnak hozzá, bár játszani még nem igazán tudnak rajtuk. Ennek megfelelően a színpadkép is olyan, minta otthon zenélnének a csűrben, a cápaszárító mellett, és kicsit nyűgösek a tradicionális izlandi kaja, a rohasztott cápa szagától. Björk már itt sem igazán énekel, a nyávogva szavalás jellemzőbb rá (pedig tényleg jó hangja van, azóta már biztosan), de már ekkor is mókásan ugrál, és mint egy rendes északi, le sem izzadja magáról a vakolatot:

Persze lehet hogy ez mégsem afféle hátsóudvari show, hanem az izlandi Sziget-fesztivál, lakosságarányosan szerintem stimmel is a közönség mennyisége, ráadásul ugye Izlandon nem is tudnak nem sziget-fesztivált renezni. Ők nyilván simán csak úgy hívják, hogy Fesztivál.

Ám a művészileg is elismert Björk az már elvontabb, elvontabban semmitmondóak a szövegei, bealvós prüntyögés a zene, és fura jelmezekben igen elvontan ugrál. De az már néha nekem is sok, olyankor jön valami populárisabb, például ez a betétdal egy nem létező mjuzikelből, de legalább Spike Jonze rendezte állítólag, aki a John Malkovich-menetet meg a Libidót is.

(Björk meg játszott, sőt főszerepelt egy - naná - Lars von Trier filmben is, ami egy konkrét mjuzikel, ez volt a Táncos a sötétben, és egész jó, már ahhoz képest, hogy a mjuzikel folytatása más eszközökkel.)

Perfekt a mjuzikel-életérzés tehát, amitől én fényes nappal inkább leviszem a szemetet, de este már nem, mert olyankor süötét van, és a kukából előugorhat egy bakurász. Szóval este már inkább ez itt, bár ha paródiának fogom fel egész szórakoztató, és hajlok rá, hogy annak fogjam fel. Björk meg tényleg az a jelenség, akit jó nézni, és hát igen, néha hallgatni is, de részemről már nagyon szuicid hangulatba kellene kerülnöm, hogy egy komplett albumát végighallgassam. De ha majd jön a kisbolygó, hogy  jól belénk csapódjon, majd kipróbálom ezt is. Mert amúgy nagyra értékelem a zenéjét, csak nemigen hallgatom, dehát ilyen ez a popszakma...

Op.2. BAMF!

A bamf-felkiáltójel egy ska-punk, esetleg ska-metal zenekar, vagy lehet hogy csak volt, róluk a google is alig tud valamit. Én főleg annyit, hogy jó a zenéjük, dehát nekem a ska a gyengém. Pláne ha van benne torzított gitár is, meg valami pop-punk lendület, mer' a lendülés az lényeges. Hiszen a ska lényegileg az a reagge, amikor a zenészek fű helyett speedet nyomnak, és ettől ugrálniuk kell trombitálás közben.

Hogy a BAMF Felkáltójel igazából mi a fenének a rövidítése azt csak a manó tudja, én annyit találtam, hogy a német Bevándorlásügyi Hivatalé, de kétlem, hogy berlini hivatalnokok ilyenné söröznék magukat munka után. Persze az is igaz, hogy a speed az tősgyökeres német búgatópor, eredetileg a Luftwaffe pilótáinak fejlesztették ki, hogy mint igazi náci zombik, bírják a kurva hosszú bevetéseket, mikor vacsora után indultak Londont bombázni.

Ezzel együtt is igencsak angolszásznak tűnnek, és nyilván az anyatejjel szívták magukba zenét, vagy nem, hisz lehet hogy csak irigyek a többiekre, akiknek már az anyjuk is ska-t játszott. És akkor tényleg nem menekültügyi aktatologatókat rejt a rövidítés, hanem azt, hogy Bad Ass Mother Fucker.

Op.3. Leo Moracchioli

Na most, az a helyzet, hogy a faszinak olaszos neve van, de az egész megjelenése meg a produkciói alapján simán amerikainak gondoltam. Mivel főleg otthon gyártja a kontentet a jutyúbra, és néha látszik a környék is, én valahova Idahóba tippeltem volna. Erre kiderült, hogy norvég.

Metálos hangzásban tolja a legnyálasabb, legvállalhatatlanabb popslágereket, meg a vállalhatóbbakat is, és ezt tényleg jól csinálja, néha még a családját is bevonva, úgy mint feleség és lánygyermekek. Nagy mennyiségbnen hallgatva kicsit már unalmas, mert egyféle "énekhangja" van, meg hallhatóan örök hűséget esküdött ugyananannak a két gitártorzítónak, de négy-öt feldolgozást simán le lehet tolni tőle, egy levegővel.

Amiket feldolgoz, azok amúgy gyakran még este tíz után is vállalhatatlanok, ezért a feldolgozások is csak ilyenkor, minimum tizenhtos karikával. Mert az ember ha csak nagyjából birtokában van a cselekvőképességének, akkor önként nem hallgat mondjuk Lédi Gyagyát, legfeljebb csak fegyverrel fenyegetés hatására.

Leó nagy sztár a jutyúbon, tonnányi klipet tett már föl saját produkciója, a Frog Leap Studios címkéje alatt, és jó néhány már több milliós megtekintésnél jár, szóval gondolom megél belőle, ahogy elnézem nem is rosszul. Meg koncertezik is, turnézik és ilyenek, tehát leszámítva hogy nem ír dalokat, csak áthangszerel, pont úgy működik mint egy valódi rockzenész. 

Ja nem egészen, a Motorhead-ről vagy az AC/DC-ről nehéz elképzelni, hogy valamelyikük konyhájában forgassanak videoklipet (háttérben a feleség mosogatás helyett basszusgitározik), bár mondjuk a Metallica esetében ez már nem is anyira a földől elrugaszkodott gondolat.

Itt van tőle a Take Me Home, County Roads, ami eredetiben egy nyálas kavbojkodás, de a Kingsman 2. óta én azért szeretem, persze ezt se nyilvánosan. De legaláb ismertem valakit, akinek szintén tetszett, neki mondjuk Mark Strong miatt, aki a filmben ezt énekelve robban darabokra. Hősiesen persze.

Nos Leót ez a veszély nem fenyegeti, de sajnos nem is a konyhában metálarcoskodik, sőt még a csűrben sem, bár gondolom neki olyan nincs, először garázzsá építette át, aztán stúdióvá. Ha már a Range Roverének nem volt elég jó az akusztikája...

És zárt ajtók mögöttre ideális a Barbigörl összemetálozása is. Ennek az eredetijénél anno pánikszerűen kaptam a távirányító után, ha elővette az Emtíví, márpedig elővette, mert nagy sláger volt. oké, éreztük, hogy ez paródia, nem kell komolyan venni, de én a Pokémonról is azt hittem hogy paródia, pedig kapudrog volt a legsilányabb japán animék világába. Másnak nyilván, én már szerencsére elég öreg voltam ahhoz, hogy lendületesen undorodjam tőle. 

És az ember ennek a barbis ökörködésnek még a fejrázós változatát sem vállalná be nyilvános helyen, de egy házibuliban is legfeljebb akkor, ha már mindenki a közepesnél súlyosabban részeg, elvégre mégis csak jobb erre pogózni, mint arra hogy sajtból van a Hold.

De a derék Leó már megint lenyúlta a kislány ugrálóvárát meg a játszásiból dobszerkóját.

Op.4. The Sweet

A Sweet zenekari együttes egyértelműen a régizene kategóriába tartozik, popvonalon mindenképp. A mókásnak ható fickók még 1966-ban alakultak, hogy aztán évtizedekig úgy nézzenek ki, és úgy zenéljenek, mint akik végleg beleragadtak a Rocky Horror Picture Show című transzvesztita vámpíros rock-mjuzikelbe, pedig az 1974-es évjáratú, pont mint én. Valamint önmagam és szerény személyem.

Ezt a műfajt hivatalosan, valamint jobb híján glam rocknak nevezik, de nekem az inkább a Kiss meg a komplett amerikai hajmetál-szcéna, és néha a Queen is, mondjuk ők csak rosszabb pillanataikban. De a Sweet (például a Spinal Tap-pel ellentétben) nem hogy nem látszik paródiának, de tényleg nem is az, ezek a vicces hajú bácsik kérem komolyan gondolták.

A glam mint műfaj eleve kínos kissé (KISS-é, na jó, ez tényleg ócska egy szóvicc), de késő este, zárt ajtók mögött azért felhőtlenül élvezhető, csak valaki meg ne hallja. Egy rendes sznobnak ügyelnie kell arra, hogy az ő lakásából főleg csak Sosztakovics-szimfóniák meg Bach-tól a Goldberg-variációk hallatszanak ki, ha meg popzenével nyuvasztja a környzetét, az minimum legyen a Pink Floyd sötétebb oldala, esetleg valami skandináv darabolós metál, az már annyira rétegzene, hogy az emberre már a postáscsaj is felnéz miatta.

Ez meg olyan tingli-tangli, ez itt maga az elme vidámparkja, a vattacukros ringlispíl, a céllövöldés törökmézből épült elvarázsolt kastély. A bálterembe csapódó villám, ha már kezdeni akarunk valamit a címével is.

(Különösen kínos, mikor az elején a szőke tejbetök nyávogva kérdezi végig a többieket, hogy készen állank-e, és Endi, meg Mikk meg a Kitudja fejhanon nyávogja, hogy ííígen, japerssszeh....)

Ezeknek a produkcióknak van persze egy közös hiátusuk (leszámítva Björk táncikálását), miszerint mindig csak annyit látunk, hogy zenészek zenélnek. pedig a vieóknak lehete valami történetük is, én támogatám a cselekményes pornót, mint vizuális kifejezőeszközt.
De mindegy, így is nagyon bírom ezeket a zenéket, csak ezt fényes nappal nem merném bevállalni.