A fekete életek számítanak, ja-ja, csak most már biztos, hogy a hülye amerikaiak túltolták ezt is rég. Ahogy túltolták a meetoo-t, túltolták a szarunkavírusra-mentalitást (most meg pusztulnak tömegével), úgy tűnik, hogy egy ekkora népség, erősen túlméretes nemzeti öntudattal, egyszerűen nem bír megállni ott, ahol normálisan már kézifékkel kellene.
Most épp az van, hogy animációs sorozatok szinkronhangjai mondják vissza szerepeiket, mert az már mégsem lehet, hogy egy afroamerikai karaktert egy ír származású színész mondjon hangalá. Megáll az ész.
Én eddig azt hittem, hogy a filmek és sorozatok esetében a bőrszínnek lehet jelentősége, szóval hogy fekete karaktert játsszon fekete színész, de hogy ez számít a szinkronnál is, az nekem új. Igen a 'blackface', amikor a középkorú fehér színészt kenték össze cipőkrémmel, hogy fiatal feketét alakíthasson, az ma már tényleg nem komilfó, igazából régen sem volt az, csak régen Amerikában tojtak az ilyesmire. De eddig úgy gondoltam, a hangnak nincs bőrszíne. Hangszíne van, és a kettő nem függ össze közvetlenül, nincs köztük elve ok-okozati viszony.
Most azonban, eljutottunk a hangszín-rasszizmusig, senki nem szinkronizálhat mondjuk ázsiait, ha nincs ázsiai hangja, ami meg csak úgy lehet, ha kell számú őse ázsiai. Fasza, mit ne mondjak. A következő nyilván az lesz, hogy soványak ne szinkronizálhassanak kövéreket, alacsonyak langalétákat, alkoholisták heroinfüggőket. Szőkék barnákat.
Mondjuk korábban is voltak hasonló hülyeségek az előadóművészeti korlátoltság széles mezején. Ilyen volt az, amikor George Gershwin Porgy és Bess című operáját akarták előadni a magyar államiban, de a librettó szerzője, Ira Gershwin kikötötte, hogy az csak all-black cast módon, azaz kizárólag fekete énekesekkel lehet előadni. Bárhol, bármikor, tehát Izlandon, Thaiföldön, Üzbegisztánban vagy nálunk is, teljesen mindegy, tessék találni egy szereposztásnyi fekete operaénekest. Amire az volt a hazai reakció, hogy az énekesekkel aláírattak egy nyilatkozatok, hogy rasszjegyeiket tekintve ugyan fehérek (kaukázusiak), de identitásuknak elválaszthatatlan részét képezi az afro-amerikai eredet és tudat. És mivel az identitásválasztás szabad, mindenki lehet lelkében afro, ázsiai vagy latinó, esetleg macska, fóka vagy gőzmozdony. És tényleg, egy ilyen kikötésnél meg kellene határozni azt, hogy a bőrszín pontosan milyen árnyalatától számít valaki feketének, és azt is, hogy ezt milyen megvilágítás mellett kell mérni, napnyugtakor például már egy dél-indiai is feketének tűnhet, ami nyilvánvaló csalás. Mint ahogy egy ilyen kikötés meg nyilvánvaló baromság. (Ira Gershwin egyébként 1983-ban halt meg, szóval még egy darabig az örökösei rendelkeznek a szerzői jogai fölött.)
Csak nehogy hozzánk is begyűrűzzön ez a szellemi sötétség, mert akkor lőttek a komplett magyar szinkronnak. Mehetne kukába az összes film, amiben Eddie Murpy, Denzel Washington, Halle Berry vagy Lucy liu szerepel, mert gyanúsan nem találnának hozzájuk elég jó bőrhangszínű vokális alteregót. Nekünk van nagyjából egy darab Kálid Artúrunk, aki meg olyasmire pazarolja az születési árnyalatát, hogy a Bojack Horseman-ben szinkronizál... egy lovat! (Jó az legalább főszerep, a ló meg legalább barna, de szerintem nem afro, hanem mondjuk arab telivér, rosszabb esetben angol.)
Szóval elég vacakul áll a nyugati kultúra mostanság, mert ha a szereplői képesek rendre lábon lőni magukat, aztán a sikoltozásukat büszke éljenzésnek álcázni, akkor biztosan fogytán a remény.
theconversation.com
Közben meg két cikkel (és egy portállal) odébb arról értekezik a Kamarás Iván celebművészeti színpadképes, hogy bezzeg régen még nők voltak a nők, és férfiak a férfik. (És elrendezett a házasság, és családon belüli az erőszak, és ciános az öngyilkosság.) Hogy a nő az legyen hölgy, a férfi meg talpig úriember.
Hogy ez mit jelent azt tudja a franc, biztos sok kosztümös filmet látott ahol zsakettbe és lovaglópálcába öltözött dzsentlömenek, abroncsszoknyás úrilányoktól kapott illatos levélkéket olvasnak ábrándosan a kastélykert öreg fái alatt, majd a bál estéjén elszánják magukat, és rejtett megjegyzést tesznek szívük hölgye kivillanó bokájára.
Vagy von hause aus ilyen, a celebművész urat már gyerekkorában is ezüstkanállal kergették a mahagóni ebédlőasztal körül, ha késsel ette a halat, vagy megbámulta a szobalány melleit.
De mindegy is, amit mond az nettó marhaság. Kicsit máshol tart mára már a civilizáció folyamata, elég sokféleképpen lehet nőnek meg férfinak lenni, a köztes megoldásokról nem is beszélve. Ráadásul a régi szép időben a társadalom nagy része nem volt úriember, úrhölgy vagy hasonló, inkább jobbágy, zsellér, cseléd, jobb esetben iparos, kántortanító vagy ágyútöltelék a valahányéves háborúban, és a zsakettről nagy részük azt gondolta, hogy az a báró úr leányának második keresztneve. Ám ha Kamarás láthatósági előadóművész ebbe a korba vágyik vissza, akkor tegye, de egyúttal adja le a portán a mobilját, a tusfürdőjét, a fészbuk-profilját és kapcsoltassa le otthon az áramot. Aztán hordjon cilindert, járjon fiákeren, és ábrándozzon a bájos hölgyek hullámzó kebléről a kandalló előtt, egy jó pipa ópium mellett. Mert akkoriban bizonyos státusz felett csak keblek voltak, a csöcsök csak a modernitás termékei.
És egyáltalán, az sem igaz, hogy titokban minden férfi úriemberkedni akar, és régivágású nőkre vágyik. Mert én például a tornacipős-farmeres, lófarkas lányokat preferáltam mindig is, akikkel jókat lehet röhögni, szórakozni, akik kicsit nagyszájú, elég érzékeny normális emberi lények, és nem fakó porcelánbabák a vitrin üvege mögött.
Ja,m ondjuk nem is vagy dzsentlömen. Szerencsére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése