Amiket soha

A csak késő esti magányban hallgatható zenék (amik tehát a nappai magányhoz már túl szánnivalók) mellet vannak persze olyanok is, amiket soha, semmilyen körülmények között ne vegyünk magunkhoz, ha valami rémesre vágyunk, szerezzünk inkább LSD-t. Annál még van esély, hogy valami kellemeset hallucináljunk, és ne Jamarádzsnak, a halál urának démonalakú szolgáit, de bizony a popzenei tömegpusztító fegyvereknél erre esélyünk sincs. És a most következők lassan mérgeznek, de annál hatásosabban, mert rocknak vagy popnak látszanak, de hogy mik is, az már a százezres kérdés lenne bárhol.

Ezek afféle ketrecben mutogatható, állatkerti darabok, amik - szemben a simán csak sablonos wannabe-sztárocskákkal - igazán pusztítóak tudnak lenni. Mint a mérgeskígyók, amiket egy átlagosan halálos und ronda rovarral szemben még szépnek is láthatunk, csak ne menjünk közel hozzájuk, sok popzenei betanított munkás is elsőre majdnem szimpatikus, de utóízében már felsejlik a szenvedés, a dögletesen rémálmokkal vergődés. A halálra untatás felhős víziója.

És a jutyúb igen jó abban, hogy korábbi kereséseim alapján feldobjon nekem mindenféle kulturális hulladékot, mert hát a jutyúb robotja buta, nem érti az iróniát, meg azt, hogy néha kifejezetten freak-showt akarok magamnak, de ettől még nem ez az ízlésem. Pont, mint ahogy néha jó borzongani meg rémüldözni egy rendes horror válogatott mészárlásain, de azért időm nagyobb részében inkább nem néznék élveboncolásokat meg fürge ujjakkal elmorzsolt szemgolyókat. Pláne nem vacsora közben, elalvás előtt, vagy fürdés után. Alvás helyett, meg ilyenek...

De ettől még az algoritmus a nyakamba borítja a rosszabnál rosszabb produkciókat. Az egyik ilyen, ami a minap szembe jött, az a Princess Chelsea művésznevű fertőzés, aki úgy rémes helyből, mint más nekifutásból. (És hát már azt is kínos leírni, hogy "művésznév", mert nem művész, csak látszani akaró popiparos, ilyenkor jobb az angol meghatározás, a "stage name", vagyis a színpadi név, mert így nem kell indokolatlanul és nem szándékolt módon leművészezni a csajt.)

És milyen már az is, hogy szerényen Princess a  színpadi neve (mert amúgy a családneve Nikkel, ami pedig legalább vicces), én nem is értem, miért hercegnővé nemesítette magát, lehetne a mondjuk Királynő is, vagy Galaktikus Császárszuka, sokkal röhejesebb nem lenne tőle.

Mert amúgy néha úgy fest mint egy cicás gifekkel menőző, erősen túlkoros gimnazista (a kisegítő osztályból), néha mint valami bénán sikerült femme fatale-paródia, de leginkább a "Charlie Harper Zaklatója" hasonmásverseny megosztott bronérmesére hajaz. A zenéje meg leginkább semmilyen, tucatpop prüntyögés ócska közhelyekből fabrikált szövegekkel, meg olyan igényes klipekkel, amiket nyilván valamelyik haverja dobott össze a laptopján, csak sietett ebédelni.

A színpadinő amúgy Új-Zéland szülötte, '85-ös évjárat, és állítólag klaszikus zenei képzést kapott, de ez utóbbi legfeljebb arra elég, hogy a jellegtelen dolgait "barokk-pop" néven üzemeltesse. De hát ez van, rokokónak nem elég cizellált,  a zenei reneszánszt meg eleve nem tőle kell várni.

Bár kifejezetten nem ajánlom, de azért ideszúrok tőle egy jelllegzetes műalkotást, nem kell végighallgatni, az első egy percben már minden benne van, nem várnak újabb és újabb csúcspontok, de a kép a képben alapon bevágott macskája azért erősen büntető jellegű. Egyúttal mindent elmond arról, milyen az, amikor a középszerűség találkozik a népszerúség mindent elsöprő kívánásával. Neki igazából, egy rendesen beüzemelt világban a kórusban kellene énekelnie hátul, hogy a lemezeknek ne a borítóján szerepeljen a neve, hanem hátul, a köszönet rovatban.

A szám címe Too Many People, de indokolatlan a többes szám, itt csak belőle van túl sok.

És ha Princess Chelsea a "kerüljük ki nagy ívben balról" kategória, akkor a Mazzy Star már egyértelműen a "Nem, nem, soha!" szekciót erősíti. Ez a kaliforniai zenekar (igazából főleg csak egy duó) alternatív rock lenne az önmeghatározása szerint, de rocknak nem rock, csak valami fáradt és álmosító babrálás a gitáron, az alternatív meg itt csak annyit jelent, hogy szar.
Az még nem lenne baj, hogy nem mainstream rock, a VoiVod sem az a tipikus fejrázós metál, de mégis remek, itt viszont a produkció egy színtelen, szagtalan, átlátszó folyadék.  És a vízzel ellentétben még szomjan halás ellen sem jó, azaz ha már épp beleőrülnénk a csendbe, akkor se ezt halgassuk, ettől csak gyorsabban őrülünk, de azt meg minek siettetni.
És ehhez képest mazzyék (bár pont nem sztárok, szerintem megérdemelten) már rohadt régen jelen vannak a popszakma peremén, állítólag egyszer régen majdnem volt egy slágerük, valamilyük amit játszott az MTV meg a VH1, de annyira, hogy még az elmúlt években is adtak ki dolgokat, az esélytelenek teljes nyugalmával, gondolom.
És az a bizonyos slágerük következik mst, szerintem nem csak én nem ismertem eddig. Képzeljük el milyen lehet a többi, ha ez az emlékezetes művük. Vagy inkább ne képzeljük el, gondoljunk inkább valami szépre, érdekesre vagy csak arra, hogy holnap kisüt a Nap, és máris beljebb vagyunk, mint ezzel itt:

Következő jelöltem a White Stripes nevű, jobb híján rockzenekar. Na ők azok, akik igazán elmehettek volna péknek, asztofizikusnak vagy vándor csirkenem-megállapítónak, látatlanba tudható, hogy bármiben jobbak lettek volna, mint a rockban. Pláne mert ez nem rock, ez valami zenének látszó szellemi önkielégítés, ami annyira szórakoztató, inspiráló vagy felrázó, mint egy vödör döglött hal. Az alábbi felvételben számomra csak az a rejtély, hogy mennyit kellet innia ennek a rengeteg embernek, akiknek ez tetszik. Oké, tudom hogy egy-egy nagy fesztiválon annak tapsolnak, aki épp a nagyszínpadon zenél, és késő délutántól már majdnem mindegy, ki is az, de valaki mégis meghívta ezeket a fazonokat. És gázsit fizetett nekik. Persze az is lehet, hogy, a maffiának dolgoznak, afféle fedőszervként, és a szervezők nem szerették volnaa, ha baja esik a szép kis színpadjaiknak, inkább rájuk szabadították a Don kedvenc unkoöccsét és népi zenekarát. Akinek persze gyerekkora óta nem szólt senki, hogy tehetségtelen zenész, de legalább hangja sincs, próbálkozzon inkább a festéssel, vagy menjen el a balettba ugrálni.

És nem bírom kihagyni Alice Phoebe Lou művészetét. A dél-afrikai csaj kilóg kissé a többiek közül, mert eredetileg utcazenész volt. De csak volt, ma már teljesen mainstream, még Oscarra is jelölték egy legjobb betétdalért, dokumentumfilmet forgattak róla, és ehhez képest igazán meglepő a produkciója. Vele (is)az a baj, hogy nem kifejezetten rossz, csak semmilyen, de ebben a világban ez végső soron mégis csak azt jelenti, hogy rossz. Mert a blues, a rock, a punk, a metal halála az, ha jellegtelen, hisz ezek a műfajok nagyban a hatásról szólnak. de ha csak annyi a hatása ránk egy-egy dalnak, hogy mikor lesz már vége, akkor az régen rossz, olyan mint mikor meditálni akarunk, de simán csak bealszunk, tarkóig a füstölőillatban.

Vannak persze olyan zenék, amik nem jellegtelenek, csak simán szarok, kis hazánkban ilyen gyakorlatilag az egész mulatós szemétdomb. Azok a kulturális terrortámadások sokszor egysíkúak, igénytelenségben már-már lehetetlen alájuk menni, de ezt mindenki tudja is róluk, és a helyükön kezeli őket. Fásy Ádámtól vagy Bunyós Pityutól senki nem is vár többet (bár egyszer azért megnéznék egy Fásy Pityu-Bunyós Ádám duettet, vagy egy Sláger Tibó-Mike Oldfield crossovert), őket beárazta rég a jóízlés, valahová a béka segge alá kettővel.
De ezek a fentebb beidézett előadók túl sokak által vannak igényesnek hazudva, de annyira, hogy maguk is elhiszik, hogy valami fontos és érvényes dolgot művelnek, pedig dehogy. Igazából egyikből sem nézem ki azt a cinizmust, hogy bár tudja hogy vacak amit gyárt, de a közönsége meg sznob, és azt gondolja, hogy az elé tett ásványvíz az gin-tonic, azaz hogy amit lát és hall az magas művészet, annyira magas, hogy ő már nem érti. És nem meri bevallani, hogy szerinte ez semmilyen, inkább tapsol neki, hiszen sznob.
Gyanítja, hogy a király meztelen, csak magának se igen meri bevallani. Ezek a poszakmai iparosok meg pon ebből élnek.
És akkor három - kettő - egy: most el is lehet felejteni őket, érdemtelenségük elismerése mellett.