Milyen lenne egy Beatles nélküli világ? Pont ilyen, csak épp Elvis lett volna híresebb Jézusnál, de azt ő is el tudta volna énekelni, hogy silavszjújejeje, vagy obladíobládá. Igen, persze a pop-rock kultúrkör kicsit másként alakult volna, a punkok nem John Lennonékon akartak volna túllépni, hanem mondjuk Roy Orbisonon vagy Bob Dylanen. (Egyszer Sting mondta, hogy azért jó, hogy volt a Sex Pistols, a Clash vagy a Ramones, mert nélkülük a nyolcvanas évekre minden rockzenész olyan lett volna mint Roy Orbison, amit elképzelni is szörnyű. A punk volt az a kulturális-szimbolikus seggbe rúgás a hetvenes években, ami a Beatles végül is nem lett a hatvanasok végére.)
Danny Boyle tavalyi Yesterday című filmje viszont pont erre a fikcióra épít. Azaz jön valami globális reboot, ami egy általános áramszünetben ölt testet, s egyszerre csak széles néptömegek felejtik el apopkultúra lapavető dolgait. Kivéve Jack Malikot Suffolkból, akit épp a történelmi pillanatban csap el egy busz, és mire felábred a kórházban, már senki sem ismeri a Let It Be-t. de nincs kokakóla sem, meg nyilván egy csomó dolog, amik egyszerűen törlődtek a kollektív merevlemezről, de annyira, hogy még az internet sem tud róluk. (Mikor hősünk a kokalórára guglizik, elsőnek Pablo Escobar drogbárót dobja ki a gép.)
És mivel Mr. Malik amúgy egy nagyjából tehetségtelen dalszerző-zenész, aki főállásban egy diszkontboltban dolgozik, adódik az ötlet, hogy akkor majd ő lesz a szép új világ Beatles-e. Emlékezetből összerakja a banda nagy sikereinek akkordjait, meg a szöveget, már amire emlékszik, és világsztár lesz belőle. Sőt, találkozik két másik fazonnal, akik szintén emlékeznek a Sárga tengeralattjáróra, de eszükbe sincs lebuktatni őt, hiszen örülnek, hogy valahogy azért mégis van Beatles. Méghozzá valahogy így:
A film amúgy könnyed kis darab, sok zenével valami híres zenekartól, csak most nem jut eszembe a nevük, meg a kötelező szerelmi szállal. Mert a fiú és a lány barátok, de az első jelenettől arrafelé lökdös minket a rendező, meg a dramaturg, hogy szurkoljunk nekik, jöjjenek már össze. Összejönnek, nem túl meglepő módon, a néző meg lassan bealudna, még jó, hogy ilyenkor jön valami zene, amitől felébredünk, és kimegyünk a konyhába tölteni egy kávét. (Vagy kezdhetjük rögtön az intravénás keménydroggal is - már ha valakinek megvan még Boyle kultuikus filmje, a Trainspotting. Nekem megvan, még pólóra is van írva Renton nagymonológja. Choose life...)
Szóval a Yesterday nem egy mestermű, de szórakoztató darab, van humora is, amit főleg a főszereplő apja (Sanjeev Bashkar - The Kumars at No. 42.) szállít, aki például összefut a konyhájában az önmagát alakító Ed Sheeran-el, és megjegyzi, hogy eléggé hasonlít Ed Sheeran-re. De a sztárnál jobban érdekli, hogy hol lehet a lekvár.
Az ilyen "mi lett volna ha?"-típusú kérdésekre mindig remek sztorikat lehet építeni, kár hogy ez itt most csak mérsékelten sikerült. Pedig pont ez a szüzsé az, ami lehetőséget adna egészen elborult agymenésekre.
Például milyen lenne az a világ, ahol van kábeles internet meg okostelefon, de elfelejtették feltalálni a repülőgépet, plusz kimaóaradt a komplett űrkutatás? Mindenki ül otthon, legfeljebb közeli városokba utazgat néha, de arról, ami pár száz kilométernél messzeb van, már csak a monitorról szerez tudomást. Már ha elhiszi, hisz a neten például a laposföld-hívők bár kevesebben, de sokkal harcosabban vannak jelen, mint a földrajztudósok, és hát egy laikus mi alapján tudna választani a rivális elméleteik között? Ezért aztán, mondjuk két hétig hajóznánk a csajunkkal csak azért, hogy bebizonyítsuk neki, Ausztrália nem fake news, hanem egy kontinens. És ami nem is annyira vicces: van repülőgép meg űrkutatás, de a helyzet ettől nem sokkal jobb.
Vagy milyen lenne az a világ, ahol több intelligens faj is kifejlődött volna a bolygónkon. A Neander-völgyiek, a Cro-magnoniak, a delfnek és bálnák Uszony-koalíciója, meg a Tini Nindzsa Teknősök. Mondjuk más-más kontinensen vagy épp óceánan, hogy aztán megpróbljanak a többieket leigázva globális hatalommá válni. ("Gyarmatosítunk titeket! - Nem, mi gyarmaatosítunk titeket! - Anyád! - Tiéd!") És így tovább, a közös klímválságig. Vagy a halálos kimenetelű körömgomba járványig, melyet főleg a cetek élnének túl, ha már úgysincs körmük, az uszonyra meg iszonyatosan nem hat a vírus.
De ha csak valami kisebb léptékű kulturális különbséget kellene kitalálni, akkor jó gondolaatkísérlet, hogy mi lett volna a civilizációnkkal az arab számok nélkül? (Tényleg, nemrég az egyik portál újságírói faggaták a járókelőket a szülővárosomban, hogy mit szólnak ahhoz, hogy az EU-ban be akarják vezetni az arab számokat? A válasz többnyire az volt, hogy hát azt inkább ne, nem köll nekünk semmi ilyen arab izé...) Szóval hogy festene mondjuk a matekóra, a villanyszámla, és főleg a komplett informatikai szféra, ha római számokkal kellene dolgoznunk, minden területen? Nyilván valahogy elzötyögne a világ azokkal is, hisz az aztékok is egy komplett birodalmat éítettek fel úgy, hogy nem használtak kereket, a szállítást a földön rángaatással oldották meg. (A maják például ismerték a kereket, de csak gyerekjátékoknál használták, nagy és nehéz dolgok arréb viteléhez nem tudtak működőképes megoldást építeni.) Szóval a róma számokkal is meglennénk valahogy, bár azért nyilván nem mindegy, hogy azt írjuk: MCMLXXXVIII vagy azt hogy 1988. Plusz a római számokban nincs nulla (ami nincs azt nem kell tudnunk leírni), és a törtekkel is meggyűlne a bajunk, meg képzeljük el, milyen lenne egy hexadecimális (tizenhatos számrendszerbeli) kódolás római számokkal. Úgy tűnik az arab számok jobban hiányoznának, mint a Bors őrmester, vagy az Abbey Road.
A Yesterday-ben amúgy a címadó dal, meg a Let It Be a két leghangsúlyosabb, innen a poszt címe is, avagy Let It Be Yesterday, Hadd legyen tegnap. Egy magamfajta múltba révedőnek ez az ideális kívánság, csak valaki találná már fel azt a rohadt időgépet. Ha már ilyen ez a popszakma.
p.s. A Yesterday egyik legjobb jelenete az, mikor a főhős meglátogatja a 78 éves John Lennont, aki az alternatív idővvonalon nem zenész lett, hanem tengerész, de legaalább nem is lőtték le negyven évessen New York-ban. És Lennon itt ráadásul Robert Carlyle (Begbie, a Trainspottingból), szóvan Christopher Ecclestone mellett egy másik kedvenc színészem is eljátszotta már a nem különösebben kedvenc, nagyképű zsenit.
De ha csak valami kisebb léptékű kulturális különbséget kellene kitalálni, akkor jó gondolaatkísérlet, hogy mi lett volna a civilizációnkkal az arab számok nélkül? (Tényleg, nemrég az egyik portál újságírói faggaták a járókelőket a szülővárosomban, hogy mit szólnak ahhoz, hogy az EU-ban be akarják vezetni az arab számokat? A válasz többnyire az volt, hogy hát azt inkább ne, nem köll nekünk semmi ilyen arab izé...) Szóval hogy festene mondjuk a matekóra, a villanyszámla, és főleg a komplett informatikai szféra, ha római számokkal kellene dolgoznunk, minden területen? Nyilván valahogy elzötyögne a világ azokkal is, hisz az aztékok is egy komplett birodalmat éítettek fel úgy, hogy nem használtak kereket, a szállítást a földön rángaatással oldották meg. (A maják például ismerték a kereket, de csak gyerekjátékoknál használták, nagy és nehéz dolgok arréb viteléhez nem tudtak működőképes megoldást építeni.) Szóval a róma számokkal is meglennénk valahogy, bár azért nyilván nem mindegy, hogy azt írjuk: MCMLXXXVIII vagy azt hogy 1988. Plusz a római számokban nincs nulla (ami nincs azt nem kell tudnunk leírni), és a törtekkel is meggyűlne a bajunk, meg képzeljük el, milyen lenne egy hexadecimális (tizenhatos számrendszerbeli) kódolás római számokkal. Úgy tűnik az arab számok jobban hiányoznának, mint a Bors őrmester, vagy az Abbey Road.
A Yesterday-ben amúgy a címadó dal, meg a Let It Be a két leghangsúlyosabb, innen a poszt címe is, avagy Let It Be Yesterday, Hadd legyen tegnap. Egy magamfajta múltba révedőnek ez az ideális kívánság, csak valaki találná már fel azt a rohadt időgépet. Ha már ilyen ez a popszakma.
p.s. A Yesterday egyik legjobb jelenete az, mikor a főhős meglátogatja a 78 éves John Lennont, aki az alternatív idővvonalon nem zenész lett, hanem tengerész, de legaalább nem is lőtték le negyven évessen New York-ban. És Lennon itt ráadásul Robert Carlyle (Begbie, a Trainspottingból), szóvan Christopher Ecclestone mellett egy másik kedvenc színészem is eljátszotta már a nem különösebben kedvenc, nagyképű zsenit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése