A szemét mindig nagy probléma. Akkor is ha sok van belőle, de akkor is ha kevés, mert az első esetben le kel vinni, a másodikban pedig annyira csórók vagyunk, hogy már szemetet sem bírunk termelni. Ami rossz, hiszen azt jelenti, hordjuk, használjuk, elpakoljuk, tisztogatjuk, netán megesszük azt is, amit alapesetben már kidobnánk. Akinek túl kevés a szemete, az lyukas zokniban vágja le a penészes részt az ipari trappistáról, és vízzel ereszti föl a félig üres tejesdobozt. Ellenben akinek sok szemete van, az pazarol, akkora az ökológiai lábnyoma, mint Godzilláé. Az ilyen ember kidobja a fél zacskó kekszet, mert van benne három törött, a boltban egyesével zacskózza be a császárzsömléket, soha nem mos zoknit, mert tizenötös csomagban veszi az eldobhatót és kidobja a laptopját, ha túl lassan frissít rajta a Windows.
De a szeméttel nem is a mennyisége a fő probléma, hanem a minősége és az elhelyezése. A kuka mellé kihelyezett ülőgarnitúra még lehet jó dolog, láttam én már hajléktalanokat aludni, borozni, üvöltözni ilyeneken, de az elszenesedett mikróval akkor sem tudnak mit kezdeni ha nekik az utca a nappalijuk, s kényszerhobbijuk a kreativitás.
Igazából értelmezhetetlen, miért dob ki valaki a kommunális hulladék közé egy házibuli áldozatul esett lapostévét? Talán arra gondolhat, hogy így már közösségi tulajdonná válik, tehát kommunális az is, csak nem a krumplihéj és a használt tampon értelmében. Hiába no, az ilyen finom értelmezésekkel tényleg nehezen küzd meg az ember csatak másnaposan, a lényeg, hogy ne kelljen a darabosra amortizált plazmaképernyőt bámulni, elég a fejfájás is.
Plusz vannak a kényszeres kidobálók, az örök lomtalanításban élő megszállottak. Ők azok, akik a skandináv típusú letisztultság hívei, lakásukat minimalista stílben óhajtják működtetni, ezért folyton és mindent kidobnak, hogy tényleg csak annyi tárgy legyen a lakásban, ami a közvetlen túléléshez szükséges. Hogy semmi ne rondítson bele a világosságba, a kötöttségektől mentes térélménybe. Ezért aztán egy háromdarabos, rozsdamentes szénacél edénykészlet, meg öt darab szögletes tényér van a konyhájukban összesen, a hűtőben három darab kockasajt vigyáz négy darab tojásra, nehogy megtámadja őket a fóliázott brokkoli. A könyvespolcon az a három könyv van, amit épp olvas, és még kettő, amiket a következő hetekre ütemezett be, az ablakokon nincs függöny, hisz nincs titkolnivalója, és egyébként is, aki benéz a hetedik emeleti ablakán, az meg is érdemli.
Ebből a hozzáállásból egyenesen következik, hogy a lakása nagy része házon kívül tartózkodik, jobb esetben a pincében rosszabb esetben a kuka mellett, de persze a szomszéd utcában, mert nehogy már azt a sok kidobott szart kelljen már látnia a konyhaablakból. Arról nem tehet, hogy az Ikea félévente hozza ki az új kollekcióját, és ő meg van annyira igényes, hogy nem égeti magát mind a három online barátja előtt holmi januári divat szerinti dohányzóasztallal vagy olvasólámpával. Tessenek a városi szemeteseknek gyakrabban lomtalanítani, mert azért a pincében sem fér el korlátlan mennyiségű fotel. A szemetesek meg ráérnek, hisz csak hetente kétszer jönnek, ezt már megfigyelte, a másik öt napban meg biztos kocsmáznak a játékgépekben. Vagy fordítva.
Vagyis a szemetelés alapvetően személyiségtípus, anyagi helyzet és időjárás kérdése, mert a kényszeres kidobálóknak szükségük van kidobnivalókra is,de úgy hogy közben ne essen, mert egy megázást azért nem ér az egész. A kidobnivalók megfelelő mennyiségének biztosítása általában megoldható, mindig le lehet ejteni egy kávésbögrét véletlenül, egy arra tévedt olló kilyukaszthatja az ember pólóját, a mosogatószivacs meg két használat után már úgyis koszos lesz.
A kényszeres kidobáló a kényszeres gyűjtögető ellenpólusa, az ideális az, ha két ilyen karakter egymás mellett lakik, mert ekkor az utóbbi ingatlana lehet az előbbi szeméttelepe, a környékbeliek meg nem szembesülnek állandóan azzal, hogy már megint tele van a szemetes egy ruhásszekrénnyel.
Ez a megoldás csak a kukakanapén borozó hajléktalanok számára kedvezőtlen, meg a impulzus-guberálóknak.
Az impulzus-guberáló úgy mozdul rá a szemétre, mint az impulzusvásárló a pénztár mellé kitett májas-vaníliás bonbonra, amit nem akart venni, de ha már ott van... Mert van olyan, hogy az ember (pláne lomtalanítás idején) megy az utcán, és egy kupac vegyes-vágott ágynemű és törött lámpabura között egyszer csak észrevesz egy teljesen jópofa gyertyatartót, egy antik könyvet vagy egy komplett bélyegalbumot. (Na jó, ezek velem fordultak elő, de egyetemista kormomban találtam remek papírkosarat meg irodai széket is a koleszba, vagy előző évi, de jó állapotú falinaptárat. A mostanában használt ernyőmet meg egy buszmegállóban felejtette valaki, gondolom jött a busz, ő meg nem bírt már két dologra is koncentrálni, hajnal felé félúton.)
Összességében elmondható, hogy a világegyetem végtelen, az emberi butaság határtalan, a szemét meg relatív. Aki másnak vermet ás, annak a másnak az egy szemét, de amit kidob, az attól még lehet használható. Csak ne a verembe dobja. (Na igen, a közmondások gyakran csúsznak át képzavarba, asszociáció kérdése az egész.)
És nem csak relatív, de szubjektív módon az. Vagyis szemét abból lesz, ami nekem már nem kell, szemetebb az, ami már zavar a környezetemben, a legszemetebb pedig az, ami már rothad is, nem férek el tőle, vagy lepisilte a kutya, és ezért zavar. De másnak más a szemét, a kidobott (és szétcincált) bélyegalbumban például volt olyan sorozat, ami önmagában megért 50-60 angol fontot, míg egy lelkes vécépapír-gyűjtőnek nyilván álmatlan éjszakái vannak a gondolattól, hogy a sok barbár miféle ritka kincseket húz le nap mint nap, valamint világszerte.
A lényeg, hogy az ember ne legyen kényszeres gyűjtögető vagy kidobáló, én sem vagyok az, de most menem kell, már majdnem félig van a szemetes, és úgy rémlik, az alján van hagymahéj is.
De a szeméttel nem is a mennyisége a fő probléma, hanem a minősége és az elhelyezése. A kuka mellé kihelyezett ülőgarnitúra még lehet jó dolog, láttam én már hajléktalanokat aludni, borozni, üvöltözni ilyeneken, de az elszenesedett mikróval akkor sem tudnak mit kezdeni ha nekik az utca a nappalijuk, s kényszerhobbijuk a kreativitás.
Igazából értelmezhetetlen, miért dob ki valaki a kommunális hulladék közé egy házibuli áldozatul esett lapostévét? Talán arra gondolhat, hogy így már közösségi tulajdonná válik, tehát kommunális az is, csak nem a krumplihéj és a használt tampon értelmében. Hiába no, az ilyen finom értelmezésekkel tényleg nehezen küzd meg az ember csatak másnaposan, a lényeg, hogy ne kelljen a darabosra amortizált plazmaképernyőt bámulni, elég a fejfájás is.
Plusz vannak a kényszeres kidobálók, az örök lomtalanításban élő megszállottak. Ők azok, akik a skandináv típusú letisztultság hívei, lakásukat minimalista stílben óhajtják működtetni, ezért folyton és mindent kidobnak, hogy tényleg csak annyi tárgy legyen a lakásban, ami a közvetlen túléléshez szükséges. Hogy semmi ne rondítson bele a világosságba, a kötöttségektől mentes térélménybe. Ezért aztán egy háromdarabos, rozsdamentes szénacél edénykészlet, meg öt darab szögletes tényér van a konyhájukban összesen, a hűtőben három darab kockasajt vigyáz négy darab tojásra, nehogy megtámadja őket a fóliázott brokkoli. A könyvespolcon az a három könyv van, amit épp olvas, és még kettő, amiket a következő hetekre ütemezett be, az ablakokon nincs függöny, hisz nincs titkolnivalója, és egyébként is, aki benéz a hetedik emeleti ablakán, az meg is érdemli.
Ebből a hozzáállásból egyenesen következik, hogy a lakása nagy része házon kívül tartózkodik, jobb esetben a pincében rosszabb esetben a kuka mellett, de persze a szomszéd utcában, mert nehogy már azt a sok kidobott szart kelljen már látnia a konyhaablakból. Arról nem tehet, hogy az Ikea félévente hozza ki az új kollekcióját, és ő meg van annyira igényes, hogy nem égeti magát mind a három online barátja előtt holmi januári divat szerinti dohányzóasztallal vagy olvasólámpával. Tessenek a városi szemeteseknek gyakrabban lomtalanítani, mert azért a pincében sem fér el korlátlan mennyiségű fotel. A szemetesek meg ráérnek, hisz csak hetente kétszer jönnek, ezt már megfigyelte, a másik öt napban meg biztos kocsmáznak a játékgépekben. Vagy fordítva.
Vagyis a szemetelés alapvetően személyiségtípus, anyagi helyzet és időjárás kérdése, mert a kényszeres kidobálóknak szükségük van kidobnivalókra is,de úgy hogy közben ne essen, mert egy megázást azért nem ér az egész. A kidobnivalók megfelelő mennyiségének biztosítása általában megoldható, mindig le lehet ejteni egy kávésbögrét véletlenül, egy arra tévedt olló kilyukaszthatja az ember pólóját, a mosogatószivacs meg két használat után már úgyis koszos lesz.
A kényszeres kidobáló a kényszeres gyűjtögető ellenpólusa, az ideális az, ha két ilyen karakter egymás mellett lakik, mert ekkor az utóbbi ingatlana lehet az előbbi szeméttelepe, a környékbeliek meg nem szembesülnek állandóan azzal, hogy már megint tele van a szemetes egy ruhásszekrénnyel.
Ez a megoldás csak a kukakanapén borozó hajléktalanok számára kedvezőtlen, meg a impulzus-guberálóknak.
Az impulzus-guberáló úgy mozdul rá a szemétre, mint az impulzusvásárló a pénztár mellé kitett májas-vaníliás bonbonra, amit nem akart venni, de ha már ott van... Mert van olyan, hogy az ember (pláne lomtalanítás idején) megy az utcán, és egy kupac vegyes-vágott ágynemű és törött lámpabura között egyszer csak észrevesz egy teljesen jópofa gyertyatartót, egy antik könyvet vagy egy komplett bélyegalbumot. (Na jó, ezek velem fordultak elő, de egyetemista kormomban találtam remek papírkosarat meg irodai széket is a koleszba, vagy előző évi, de jó állapotú falinaptárat. A mostanában használt ernyőmet meg egy buszmegállóban felejtette valaki, gondolom jött a busz, ő meg nem bírt már két dologra is koncentrálni, hajnal felé félúton.)
Összességében elmondható, hogy a világegyetem végtelen, az emberi butaság határtalan, a szemét meg relatív. Aki másnak vermet ás, annak a másnak az egy szemét, de amit kidob, az attól még lehet használható. Csak ne a verembe dobja. (Na igen, a közmondások gyakran csúsznak át képzavarba, asszociáció kérdése az egész.)
És nem csak relatív, de szubjektív módon az. Vagyis szemét abból lesz, ami nekem már nem kell, szemetebb az, ami már zavar a környezetemben, a legszemetebb pedig az, ami már rothad is, nem férek el tőle, vagy lepisilte a kutya, és ezért zavar. De másnak más a szemét, a kidobott (és szétcincált) bélyegalbumban például volt olyan sorozat, ami önmagában megért 50-60 angol fontot, míg egy lelkes vécépapír-gyűjtőnek nyilván álmatlan éjszakái vannak a gondolattól, hogy a sok barbár miféle ritka kincseket húz le nap mint nap, valamint világszerte.
A lényeg, hogy az ember ne legyen kényszeres gyűjtögető vagy kidobáló, én sem vagyok az, de most menem kell, már majdnem félig van a szemetes, és úgy rémlik, az alján van hagymahéj is.
A téma az utcán lever, avagy bántja a szemét. (index.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése