Nem nyaralni, nosztalgiázni!

Most hogy végre nyár (már akinek végre, nekem csak simán mi ez szörnyű meleg, meg a szemembe vakító Nap), már mindenhol azt taglalják, hova menjünk nyaralni. esetemben ez egyszerű, sehova. Mert se pénzem (se múltam, se jövőm - na jó, múltam az még akad), se kedvem, szóval ha lenne pénzem akkor se nyaralnék, mert a nyaralás az elgtöbbször vízparton dekkolást jelent, az meg unalmas, meleg van, lángos és szúnyogok, de ezekből én csak a lángost kedvelem.

A tejfölös lángost, ami azért fontos, mert az utazás (akkor is ha nem nyaralunk, csak rendes und képzett rohamturistaként legyalulunk egy-egy várost) nem fenékig tejfel, vagyis a városnézés sokszor nem nyalás, hanem inkább szopás, bár az idevágó disznó viccet most nem idézem. Majd  a végén. Szóval, a vízpartosított instant nyaralás csak akkor jó, ha nincs túl nyár, nekem meg van kettő-öt nagyon vastag regényem, amikre vágyom, mert akkor a vízparton olvasás egy majdnem jó program lehet.

Tizensok éve voltam utoljára nyaralni ezzel a vízparti paradigmával, és nem hiányzik. Azóta (de előtte is sokszor) őszőltem és tavaszoltam, de semmi gesztenyegyűjtés, semmi locsolkodás a májusfáról, ezek az évszakolások városi túrák voltak. Főleg, és egy idő után kizárólagosan Londonba (ahonnan azér ki-kimozdultam, Oxford, Cambridge, Brighton vagy Farnborough sérelmére), de korábban azért volt Bécs, Prága, Barcelona, Koppenhága, sőt Monaco (avagy Monte-Carlo, ha már városállam az is), ahol egyszer a múlt században egy hétig nyaraltunk. De ott is több volt a városnézés, mint a starndolás, szerencsére,  így voltunk odafele Velencében (ahol aztán még párszor), Nizzában, meg úgy általában a Kottazűr nevű francia riviérán. (Na ja, nekem nem a Balaton a riviéra, de az északi partot azért nagyon bírom, kár hogy a mi megyénkhez pont a déli tartozik. Bár innen jobb a kilátás.) 

Szóval most nosztalgiázom egyet a nem fenékig élményekből, amiket rég megszépített már az idő, az az alattomos rohadék.

Monacóban például egy remek diákszállón laktunk Erikával ('93-ban, te jó ég!), amiben az ára volt remek, meg a kiltás a teraszról (az épület régebben valami arisztokrrata villája volt), a tízágyas háló már kevésbé, de a például a teraszon remekül megmelegedett a babkonzerv, ha kitettük a napra, ha meg nem, akkor kicsit lassabban. Egy francia szakos csaj volt az idegenvezetőnk, aki inkább idegesítő volt mint funkcionális gondolom az ingyen nyaralásért csinálta, pedig annyira fapados volt a dolog, hogy csóró főiskolásként sem okozott nálunk pénzügyi válságot. Mint ahogy az első London sem, épp negyedszázada, átszelve busszal Európát, minek következtében sok-sok száz kiométernyi autópáyát láttam tök egyforma benzinkutakkal, de legalább szarul lettem a kompon Calais és Dover között. Monte-Carlo volt az, ahol nagyon fapados turisták voltunk, az út árában benne volt az Oceanográfiai Múzeum meg hercegi palota, de amúgy főleg a kikötő sarkában lévő eldugorr supermarche-ba jártunk, mert ott voltt olcsó a zsömle, bár nem passzolt olyan jól a babkonzervhez.

Vagy amikor Prágába indultunk, de odafele megálltunk Bécsben is várost nézni, mi meg majdnem szomjan haltunk a nyári kánikulában. Mikor visszértünk a kisbuszhoz, előbányásztam a vészhelyzeti doboz sört a táskámból, azon osztoztunk ketten, és tényleg iszonyúan szomjasak lehettünk, mert semmi más nem indokolta, hogy öklenedezés nélkül nyeltük be a lét, ami kesernyés, meleg és fura mód szénszavas fürdővízként volt azonosítható, de szájszárazság ellen használt egy darbig. Mert csak cseh koronánk volt, azt nem mondták, hogy Bécsben is kell majd kolbászolnunk (illetve parizeres-zsemléznünk, olvadt sportszelettel desszertelve, hisz nem volt nálunk euró), így aztán vártuk a cseh határt, mint a megváltást. És a határállomás melleti benzinkútnál rögtön vettünk nagy és hideg citromos ásványvizet, kólát meg mifenét, de sört azt nem, még dolgozott bennünk a korábbi élmény.

Plusz Prágában lehett kapni Dr. Peppert, amit akkor nálunk nem, meg söröltünk az U Fleku-ban, ami arról híres, hogy több mint ötszáz éve főzik a pincében ugyanazt a barnasört, és ha nem szól az ember külön, a pincér lebasz mellé egy-egy Becherovkát is, amit én egy ideje már meg sem bírnék inni, mondjuk nem is próbálom.

És Prága az a város ahová mindig visszavágytam, de később nem lehetett, mert Petra, a párom, olyan fokon London-függő (lett), hogy szó sem lehett róla.

És akkor London. Az pont Petrával esett meg, hogy élete első repülőútján elhagyta a Vizzer a csomagját, pontosabban elküldte Rómába, így aztán csak másnapra került elő. Mikor évekkel később egyszer Standstedről jöttünk haza, eszembe is jutott, hogy ő még nem járt ezen a reptéren, de a fehér hátizsákja évekkel korábban már igen. Egyszer lemerad a metróról, amire én már felszálltam, illetve felszardíniáztam magam a reggeli tömeg által eluralt, sínen guruló konzervdobzba, ő meg állt a peronon, annyira elveszett ábrázattal, hogy nem is értettem. Hisz a követező állomáson leszálltam, és következő metró is ugyanott állt meg, tehát, ha maradt annál az ajtónál, akkor simán csak be kellet várnom, pár perc múlva meg is jött. De a pánik azért pánik, pláne ha valaki begörcsöl attó is, ha angolul szólnak hozzá, ami Londonban, hát azért előfordul.

És Orsi, aki igen jó barát volt, és párszor vele is voltam arra, szintén nem akart angolul kommunikálni, de annyira nem, hogy a Tesco-ban vagy a Sainsbury's-ben a kezembe nyomta a kosarát, meg némi kézpént, hogy akkor fizessek én, hátha a pénztáros néni kérdez valamit, és az őt lelkileg megviselné. Amúgy ő elvolt a kávén-cigaretta kombóval és néhány sajtos szendviccsel, ezért egyszer úgy a harmadik napon én rángattam be egy pizzériába (a Bakert Street-en, ez másnak is ismerős), hogy inkább meghívom, de most tényleg együnk valami rendes meleg kaját, egy pint sörrel, utána egy kávável, pont mint egy ember, aki épp szabad akaratából turista. 

Vagy Csaba, egy filozófus kollégám, akivel  szintén jártam Londont (Orsiékkal közösen), a negyedik-hatodik porter után, már folékony angolsággal beszélgetett a csapossal, pedig elvileg nem tudott angolul, németül annál inkább. De furcsa mód a nyelvtudása, amivel Jénában filozófialiag adott elő konferenciákon, működött egy Uxbridge-i kocsmában is, ott mondjuk senki nem feszegette a szubjektív és objektív idealizmus differenciáját, Nietzsche-ről meg azt hitték, hogy olyan mint a nacho, csak német. Van abban valami, hogy az angol meg a német rokon nyelv, bulvárlapokat már én is folyékonyan olvasok németül. Nem mondom, hogy értem, de el bírom olvasni. Folyékonyan!

Csabával voltam a leghosszabban a Brish Múzeumban, elvégre ő nem csak filozófos, de történész is (ami én nem), úgyhogy őt mindenkinél jobban érdekelte a cucc. Nekem meg azrt volt emlékezetes az alakalom, mert a British vécéjében felejtettem a kabátom, később már meg sem lett, úgyhogy vehettem egyet, középdrágán. (És egyszer Petrával is jártam úgy, hogy félnbetört a gyakorlatilag új cipőm talpa, akkor is kellet venni valamit, de az a vászocipő legalább igan kényelmes volt, ha nem is legpraktikusabb az ottani esőben. A járókalők meg hülyén néztek, ahogy a Quuenswayen egy sarki szemetesbe dobtam egy pár újszerűnek tűnő bőrcipőt, jelentősen megkönnyebbült fejjel. Törte a lábam, na.)

Ha meg véletlenül nem london, akkor azért Petrával is volt Bécs, és főleg miattam volt Rijeka (inkluzíve Crikvenica és Opatija), mikor levonatoztunk egy hosszú hétvégére a tengerig. Egy jó hotelben foglaltam szállást, csakhogy. A jó hotel jó messze volt a belvárostól (de legalább saját stranddal, ami pont nem volt érdekes), grandiózus reggeli svédasztallal, de első esete órákba telt, mire rájöttünk, hogy azért nem megy a légkondi, mert nincs zárva az ablak, ahol meg ott az érzékelő. És kalandos volt az odaút, mert Kaposvárról vonattal két átszállásba meg egy teljes éjszakába került. Gyékényesig egy lepusztult, nem kicsit ragacsos személyvonat, onnan egy kulturáltabb nemzetközi vágánypusztító Zágrábig, és valamikor éjfél után Zágrábból a Rijekai expressz, ami kora reggel ért oda. Ezt a  mókát korábban már többször és többekkel megcsináltam, de akkor a vonaton azért bírtam aludni, ez alkalommal viszont beült mellénk a fülkébe Milo, egy - saját bevallása szerint - gyyógyulófélben lévő heroinista, aki épp túl volt egy nagy válságon (család, párkapcsolat, miazmás), és be nem állt  a szája a végállomásig. A nagyon-nagyon csekély horvátomat elő sem vettem, ő meg ha döcögősen is, de kifejezte magát angolul, aztán mikor hajnali kettő felé a büfékocsiból szerzett sört, egészen jót beszélgettünk. (Nincs annál jobbb, hajnali kettőkor a vonaton langyos sört inni egy tudatmódosult horvát junkie-val.) Aztán reggel, mire megérkeztünk, sikeresen lekoptattuk, pedig már komolyan tartottunk tőle, hogy a korlátozott nyelvi kóddal, sérelmükre elkövetett lelkizést, egy rijekai kávézóban folytatná.

Utólag persze ez is inkább csak egy érdekes emlék, a fenékig tejfeltől messze van, de arra az időre emlékezeteti az embert, mikor még történtek vele dolgok. A mások által életnek mondott problémahalmaz.

p.s. Ja, a beígért disznó vicc az annyira prosztó, hogy inkább mégse. Mindenkinek jobb így. (És nem mindenki jobbágy!)