Lélekkel felszerelt zombi

"Ő a legjobb barátom. Úgy értem, hogy vele néha hörgünk, és hülyén bámulunk egymásra. Néha majdnem beszélgetünk is. Napok telnek el így, de néha igazi szavakat is kinyögünk."

R egy nem várt karakter (volt neki neve, de már csak a kezdőbetűjére emlékszik), hisz a zombiknak az összes témába vágó dokumentumfilm szerint nincs lelkük. Már nincs. Ami nagy könnyebbség nekik, hisz halottak, útnak és oszlásnak indultak már, emlékeik minimum hézagosak, testük darabos, tekintetük zavaros. A zombi az embernek levés üres héja, ami még mozog, de már nem él, valahol megrekedt a pokolba vezető gyorsforgalmin, áll dugóban lét és nemlét között.

Na most, ehhez képest a szerelmes zombi  az elkárhozás furcsa üzemzavara, egyúttal a "zombi menni enni agyat" tematikához képest érdekes filmes alapanyag. Mert hát - az előző poszthoz hasonlóan - újból beleszaladtam egy igazi műfaji crossoverbe, csak ez nem romantikus katasztrófafilm, hanem zombis szerelemesfilm, avagy fekete tinivígjáték, esetleg drámai horrorparódia. Az Eleven testek amúgy leginkább egy egzisztencialista drámába oltott Rómeó és Júlia, zombikkal.
Mert a főszereplő srác, aki zombinak elég gyári hibás (mert beszélni már nemigen tud, de még vannak érzelmei meg vágyai), beleszeret egy még nem zombi lányba, akit megment a többi zombitól, hogy aztán őt kelljen megmenteni a lány zombivadász faterjától, aki még attól se lesz szimpatikusabb, hogy mag John Malkovich játssza. És ezzel le is van tudva a történet, tényleg nem ragozzák túl, a kérdés a felütés után csak annyi, hogy a szerelem tényleg legyőz-e mindent, vagy az élőhalottakat azért mégsem.

Viszont rengetek finom poén lehetősége van benne, amit a filmben ki is használnak, az egész szimbolikája pedig úgy kreatív, hogy nem lesz szájbarágós. 

Például a társadalom (társadalom? izé, a romjai esetleg) többségét alkotó zombik a reptéren gyülekeznek,  főhősünk is egy nem repülő repülőben lakik, két agyevés között, meg némi céltalan kóválygás után.

Azt mindig is sejtettem, hogy a repülőterek a purgatórium földi kirendeltségei, de itt aztán tényleg azok, ha a zombik nem tudják, hogy az élők elfogyasztásán kívül mi dolguk a világban, akkor kimennek a reptérre, ott a várakozás amúgy is az üzemszerű működés része. Nem baj ha nem tudják, mire is várnak, esetükben sem a célállomás, hanem maga az út az érdekes,és hát a teljes (fizikai) szétesésig hátralévő időt egy reptéren tölteni legalább olyan megfelelő, mint mondjuk egy borbélyüzletben, egy kóruspróbán vagy egy termékbemutatón.

Az Eleven testek kellően beteg, kellően vicces (önironikus) és kellően szellemes megfogalmazása annak, hogy van élet a halál után, de minek. (Mint Woody Allennél: nem az a kérdés, hogy van-e túlvilág, hanem hogy meddig van nyitva, és vannak-e ott kínai éttermek?). Igazán cuki a szerelmi szál, hisz a zombisrác igazából úgy szeret bele a nemzombi lányba, hogy megeszi annak a srácnak az agyát (az emlékeivel), aki már az iskolában is odavolt a szőkeségért. Shakespeare ilyeneket nem írt!
Ráadásul csak utólag esett le, hogy R-t az  Nicholas Hoult alakítja (tántorogja, nyöszörgi), aki anno az Egy fiúról című filmben volt az egy fiú.

A tanulság elég hülye, miszerint a zombiságra a szerelem  gyógyszer, pláne mert a szerelemhez mégis csak agyat kellett ennie a főhősnek, a csaj egykori pasijának még meleg testéből falatozva. Szóval az még nyitott kérdés marad, hogy de a szerelem, az megéri-e még ilyen áron is? Zombisrácnak biztos, hisz a szerelem szó szerint beindítja a szívét, és már nyers agyat sem kívánj annyira (csak rántva, rizzsel-tartárral), azaz kezd tőle visszaváltozni. Ja, és ha ő R, akkor a lány nyilván Juliet, csak hogy kijelöljék a kereteket.

És ha már itt tartunk: én igen szívesen néznék meg egy poszt-zombi filmet, ami arról szól, hogy a már visszaváltozott, egykori élőhalott, hogyan tud visszailleszkedni az emberek közé, azok után. Egy ilyen film nyilván kamaradráma lenne, nagyrészt egy pszichiáter kanapéján játszódna.
És a háttérben, az ablakon át látszódna a szomszédos repülőtér is. A miheztartás végett.