Az autópálya-analógia

Palkovics innovációs miniszter és felsőoktatás-hátramozdító olyat szólt, hogy a Pesten lábát megvetni készülő, kínai Fudan egyetem nem azzal lett 34. a világranglistán, hogy ott ideológiai képzés folyik. És hát lehet, hogy majd az itt tanuló kínai hallgatók kommunista pártalapszervezetet is alapítanak, de lehet hogy nem, szóval minek itt verni a habot? Csodás, és akkor mi most ujjongva ünnepeljünk? Hisz mégis csak egy fura, hibrid diktatúra - nem mellesleg világhatalom, amely ezt élvezi is - egyeteme készül nálunk is megtelepedni, amely már alapdokumentumaiban is többszörös hűségesküt tesz a Kínai Kommunista Párt felé, elismerve annak vezető szerepét, és ideológiai megkérdőjelezhetetlenségét.

Az egész kicsit olyan, mintha azt mondanánk, hogy Hitler alatt is olyan remek autópályákat építettek, hogy évtizedekkel később az NDK-ban még mindig azokat használták. És mondjuk lenne most is egy Hitler-szerű szörny valahol Európában, mi meg a rezsimje állami cégével építtetnénk itthon autópályát (nem mellesleg, az általuk nyújtott hitelből), mondván hogy hát igen, néha szörnyű dolgokat mondanak, állítólag szörnyű dolgokat is tesznek (persze nem ítélkezünk, mi nem vagyunk ott, nem láttunk koncentrációs táborokat a saját szemünkkel), de utat építeni azt tudnak, nem véletlenül vannak a világ élvonalában.

mandiner.hu

Mert hát Kínai Kommunista Párt egy elnyomó, milliókat „átnevelő“ táborokba záró, az orwelli totális kontrollra törekvő, központosított államkapitalizmust működtet. Mely egyesíti magában a szovjet rendszer agymosott embertelenségét, és a 19. századi nyugati kapitalizmus brutálisan kizsákmányoló  attitűdjét. (Ajánlott irodalom A munkásosztály helyzete Angliában Friedrich Engels tollából.)

És egy ilyen állammal - pláne egy magát harcos antikommunistának hirdető (amúgy lényegileg bolsevik) - kormányzat nem üzletel és nem haverkodik a minimálisan szükségesen túl. Mert valamennyire persze muszáj, hisz ma már Kína gyártja a fél világot, szóval vannak kényszerpályák, de a felcsútok géniuszát senki sem kergeti szívlapáttal a stadionja körül, ha nem hoz ide egy kínai egyetemet, nem mellesleg több pénzért, mint amennyit a teljes magyar felsőoktatásra költenek egy évben.

És e tekintetben tök mindegy, hogy hányadik a Fudan valamelyik egyetemi világranglistán (mert azokból is van több, és a miniszter  nyilván arra hivatkozik, amelyik az ő álláspontjának kedvez). De ha ez számít, akkor ott van például a bostoni MIT, a londoni Imperial College,  vagy a müncheni műegyetem, mindegyik világszínvonalú  a műszaki-természettudományos kutatásokban, és egyik sem tekinti vezérlő csillagának egyik kommunista pártot sem. (Az MIT-vel ráadásul van is már némi együttműködés, azt Palkovics is említi a linkelt interjúban, hogy Debrecenben van már egy központjuk, szóval miért is nem lehet ezen a vonalon továbbmenni, ha már mindenáron hi-tech kutatást és oktatást szeretnénk?)

A miniszter az interjúban amúgy szinte semmi konkrétumot nem mond, csak löki a szabvány dumát a semmiről, a "modellváltásnak" csúfolt alapítványi kiszervezésekről is csak sunnyog, miközben nyilvánvaló, hogy nem a modell- hanem a kormányváltás a lényeg, egy esetleges ellenzéki győzelem ellen igyekeznek  bebiztosítani magukat a jó elvtársakkal kibélelt alapíványi kuratóriumokkal, meg az állami cégek vagyonának átpasszolásával. Na, ez mondjuk passzol a Fudan által büszkén felvállalt eszmeiséghez. Demokratikus díszletek mögött kell felhúzni egy fideszes deep state-et, hisz a haza nem lehet ellenzékben. Hazának pedig magukat tartják, szakszerűen fogalmazva: Nyuszi rokonait, barátait és üzletfeleit.

Valóságos három betűk

Olvastam az okostelefon-hírmondón, hogy valami kínai valóságsóból végre kiszavaztak egy orosz csávót, aki nem is akart szerepelni, csak az ügyvédek megfenyegették, hogy a szerződéséből kifolyólag kurva sokat kell kártérítenie, ha kiszáll. A szerencsétlen meg direkt bénázott, és könyörgött a nézőknek, hogy szavazzák már ki a picsába, de így is három hónapig nem élvezhette a rohadt sokszor tizenöt perc hírnevét. Azt mondják, ilyen ez a popszakma (ez valami énekelős valóságsó volt, fiúzenekar-összeszerelési célzattal), ember embernek farkastörvénye, ahol könnyű máséval verni a csalánt. (Vagy csallánt? Végül is ha a szöllő két l...)

Állítólag. De ezt én igazából nem tudom, kerülöm az ilyen szemeteket, kifinomult és médiatudatos fogyasztóként csak lottósorsolást meg sörreklámokat nézek a tévében, és azt is csak a Spektrumon meg a Mezzo-n. Mivelhogy nincs is tévém!

Annak idején fokozottan nem néztem a Big Brádört, meg a Való Villa Világot, de elkerült a Hal a vacsoracsatán, ments ki innen! című celebes riöliti is, amit állítólag nem is Celebesen forgattak, de hát minden  tévéműsor hazudik, ezt minimum Marx óta tudjuk. Groucho Marx óta, gondolom.(Meg hogy a válás a nép ópiuma, így a házasság nyilván a nép extasyja, de mi a vallás?)

De mostanában már a sörreklámokat sem tudom követni, talán azért, mert rég nem iszom már sört, úgyhogy a sokféle új sörtől de el vagyok én képedve idelent! Ilyeneket ismertetnek a hirdetések reklámjaiban, hogy Ipa, meg Apa, meg Pepe meg Kapa, hát régen ilyen nem volt. Volt a Kanizsai meg a Köbányai, a zöld üveges meg a barna üveges, és azokat sem lehetett kapni, ha beütött a nyár.

Régen persze valóságsó sem volt, csak kilós kiszerelésű jódozott, ami persze nem jó volt, csak kurva sós, de mondjuk nem is mutogatták a tévében. Pedig valóságos volt az is, csak ugye egy kiló só nem hisztizik (jó, hát néha azért kiborul), nem csalja meg az őrült borsot a kristálycukorral, és nem villant kristályszerkezet részegen.

De már vannak sótlan valóságsók, hárombetűs nevű sörök, nekem csak virtuálisan (mer' törkölyös vagyok), de várom már Borsodi BÚS, a Soproni FOS és a  Pécsi XAR nevű komlóköltemények... reklámjait. Csak hogy kerüljék a magyarban elterjedt, csúnya négybetűs szavakat.

Képes Terrace-hiány

Terasz-gate van, írnám ha nem lenne képzavar, bár jobban belegondolva a képzavarokat alapvetően kedvelem, sokkal szórakoztatóbban mint a képzavartalanságok.

A terasz-problematika ugyanakkor tényleg a közélet legaktuálisabb, leghúsbavágóbb, legforróbban megosztó témája, hogy akkor most jó-e nekünk, ha tömegek tömörülnek kerthelységnek felasztalozott járdákon, a nyitás jegyében?

Igazából tudja a fene, de az gyanús, hogy ha hirtelen mindenki úgy csinál, mintha nem lenne tegnap, mintha az elmúlt bő egy év nem velünk történt volna meg, akkor sokat tesznek azért, hogy ne legyen holnap. A járvány az nem olyan, hogy eddig nagy veszélyben voltunk, de hopp, fordul az oltás-számláló, és hirtelen minden szép és biztonságos, lám kisüt a nap is, ha már egyszer úgy állnak a számok.

Pedig a számok sokféleképpen állnak, de megnyugtatóan még nem, így aztán indul az Aggodalmasok vs. Bulinegyed dogfight, ahol mindenki hülye, aki nem a saját törzs tagja, az meg pláne, aki előbb rántja el a kormányt. (Nem azt a kormányt, a szimbolikusat, mondván, hogy vitatkozni lehet, de iszapbirkózni felesleges, avagy aki hülye, haljon meg.)

Így aztán vannak akik szabadnak érzik magukat, ha végre veszélyesen élhetnek (miért, eddig hogy éltek?), meg azok, akik már látni vélik a negyedik hullámot, avagy a teraszon fogyasztott sörök és kávék árát már most emberéletekben mérik. 

Szerintem meg az igazság nem odaát van, hanem valahol a kettő között, talán a második állásponthoz közelebb, hiszen a fertőzésveszélynek lehet ugyan statisztikailag kifejezhető valószínűsége, de ettől még nem lesz statisztikai kérdés. Hogy akkor 3 millió 990 ezer beoltottnál még gáz van, 4 milliónál meg havaj-dizsi-napszemüveg. Ilyen marhaságot tipikusan csak jogász végzettségű hatalomtechnikusok bírnak kitalálni, akik szeretnek pontos határokat húzni, hátha hozzájuk görbül a valóság is.

Pedig a valóság bonyolult, és a legtöbb helyzet nem fekete vagy fehér, nem egyszerűen formulázható absztrakció, hanem az A és B pont közötti átmenetek megszámlálhatatlan árnyalata. Egy járvány nem simán csak van vagy nincs, hanem nagyon sokféle mértékben, sokféle különböző csoportot eltérően veszélyeztetve, hol jobban, hol kevésbé van jelen, hisz az időben haladva sem csak egy irányba változik. Pont erről szólnak a 'hullámok' is.

És pont ezért nem lehet azt mondani, hogy a hétvégi össznépi teraszolás eleve hülyeség volt, de azt sem, hogy nincs ezzel semmi gond, mert a veszély az igenis valós. Szóval inkább nem kellett volna.

Ám ezen a ponton jön a politika, a vezér lassan állampárttá erjedő hűbéri csapata, akiknek muszáj volt már valami népszerűt gurítaniuk. Hisz - szemben KL egykori szoci pártelnök emlékezetes kijelentésével - ők nem csak választást akarnak nyerni, de közvélemény-kutatást is, hónapról, hónapra, különben nem alszanak jól. És ez a terasznyitós intézkedés elég jó ötletnek tűnt (persze csak a népszerűség szempontjából), meg is tolták a hozzá kapcsolt kampányt (tényleg, ezek az arcok mihez nem kapcsolnak kampányt?) némi közpénzzel, melynek keretében másodlagos frissességű celebek koktéloztak a szabad ég alatt, némi kormányzati pénzért cserébe. Csak hogy lássa a nép, milyen rendesek is ezek a méltóságos és tekintetes urak, valamint hogy az ő itala a daiquiri,  a kézműves félbarna sör meg a 12 éves single malt whisky, amit választott képviselőin, és a bulvárlapok címlaplányain keresztül fogyaszt.

a Queensborough

Én mondjuk nem ültem ki semmilyen teraszra (gondolom a lakásom erkélye nem számít, ahová amúgy is D-vitamint gyűjteni mentem), mert kedvem sem volt hozzá, plusz kétségesnek tűnt, hol és mit kapnék 45 forintért, ha már összesen ennyi likvid pénzeszközzel rendelkezem. Illetve ha  tartozás negatív vagyon, akkor azért vannak még tartalékaim, de azokat meg nem mulatnám el egy felszabadult hétvégén valami érthetetlen mód presszónak titulált kocsma teraszán.

Pedig vágyom én is egy-egy teraszra, csak azok messze vannak. Ilyenekre gondolok, mint az Inverness Terrace, vagy a Queensborough Terrace, mindkettő a Hyde Parkot északról határoló Bayswater Road-ról nyílik, és az utóbbiban van az Apollo hotel, ahol eddig tizenegyszer vagy tizenkétszer szálltam meg, amivel nálam abszolút rekorder. Megelőzi a norwoodi Queens-t, a Rassool Court-ot az Earl's Court-nál, vagy a crikvenicai Ad Turrest.

Azért jó lenne egyszer végre visszamenni azokra a terrace-okra, de ez egy darabig még reménytelen, és csak részben a járvány miatt.

   

Ellenkampány-ellenesség

"Orbán Viktor az oltásellenes kampányok visszavonására kérte a baloldalt" - írja címlapon az origó, de hogy a részletekbe belemegy-e, azt nem tudom, én rendszerint a címlapjukon felcseszem magam, aztán keresek valami nasit, meg a jutyúbon valami belezős metált.

Mert hát Felcsút Géniuszának efféle falvédőszövegei a legócskább politikai propaganda kategóriájába tartoznak, eleve nem tartanak igényt az igazságértékre, kizárólag a törzsközönségre gyakorolt hatásra mennek.

Hiszen oltásellenes kampányt ebben az országban legfeljebb doktor  Gődény, a világ talán legpénzbehajtóbb kinézetű gyógyszerésze, és néhány agyelhalásban szenvedő követője folytat, de azt a faszit ellenzékinek tekinteni legalább akkora tévedés, mint bayer zsoltot jólneveltnek.

A fideszkádéenpés propaganda-technika régóta ugyanaz, mondanak valami ordas nagy hülyeséget az ellenzékről, aztán harciasan kiállnak ellene, mintegy megvédve a magyarságot, amelyet persze előszeretettel szűkítenek le a törzsszavazóikra. Azoknak meg tetszik, hogy ártunk és ormányunk, sőt személyesen a pártvezér és kancellár nem hagyják, hogy akik idejönnek, elvegyék a munkánkat, vagy hogy a Soros-egyetem genderkurzusaitól bebuzuljon az ifjúság.

Így aztán mondani kell az ellenzékről valami súlyosan dehonesztálót, nem baj ha hazugság, a lényeg úgyis a kabátlopás-paradigma, azaz lehet, hogy eredetileg a te kabátodat lopták el, de pár év múlva már mindenki csak annyira fog emlékezni, hogy volt valami lopási ügyed, és ez pont elég ahhoz, hogy ne téged léptessenek elő, vagy te ne legyél hitelképes a bankodnál. 

Ennek súlyosabb változata a "hányós részeg" - már itt is idézett - technikája. Ennek lényege, hogy az éjszakai buszon a nagyon részeg forma lehányja a mellette állót, majd mikor az méltatlankodni kezd még neki áll feljebb: "Maga dumál? Hát nézzen már magára!" Vagyis kend a másikra a saját mocskodat, aztán mondd el mindennek, hisz a vak is látja, ki a sáros a történetben.

Ez az oltásellenzős kontraellenzéki kirohanás igazából a második változat, különösen annak fényében, hogy a kormány már csak olyan adatokat közöl táblázatolva a nagyérdeművel, melyeket előzőleg gondosan hozzáigazított a saját (hatalomtechnikailag releváns) narratívájához. Vagyis elhallgat, manipulál, ellenkampányt indít bizonyos vakcinákkal kapcsolatban, aztán ordibál egy jót arról, hogy az ellenzék oltásellenes kampányokat folytat. Így többes számban, így ha bármelyik ellenzéki tételesen cáfolna bármit, és valami isteni csoda folytán még meg is hallgatnák a tekintetes urak, rögtön rávághatnák, hogy "igen, de...", hisz ők pont egy másik oltásellenes ellenzéki kampányra gondoltak.

És mindig van valami, amit aktuálisan rá tudnak hányni a politikai ellenfeleikre, az oltásellenes az új bevándorláspárti, a borús kilátásokról nyilatkozó szakemberek az új Soros-ügynökök, a  nyugati gyógyszergyárak az új IMF.

Igazából sajátos, közéleti vudu-baba mind, amit jól meg lehet böködni, és csiribí-csiribá, a haza fényre derül. Nekik.

(A magyar nótát és operettet autentikus helyén kezelő bon mot szerint, ők beugranak a nagybőgőbe, nekünk meg mi marad? Rogyásig járom...)

Reak, tor, potroh

Épp ma 35 éve durrant el a Csernobil közelében lévő VI (Hatodik) Lenin atomerőmű négyes reaktora, minek következtében annyi radioaktív szemét szabadult a légkörbe, ami nagyjából 400 hiroshimai atombombával egyenértékű Hát igen, eltartott egy darabig, de az élenjáró szovjet tudomány végül csak túltett az amerikaiakon, ha már azoknak volt pofájuk elsőként, és egyben utolsóként érni a Holdra. (Tényleg, anno a ruszkik ki sem használták az ebben rejlő propagandalehetőséget: "Szégyenszemre az amerikai imperialisták juttattak utolsóként embert a Holdra!")

És hát igen, azt a világháború óta tudta mindenki, hogy az atomerőmű veszélyes üzem, hisz egy reaktor és egy atombomba között sokkal kisebb a különbség, mint azt a legtöbben gondolnák, lényegében annyi, hogy az elsőben lassan és kontrolláltan zajlik le az, ami a másiknál maga a végítélet-tűzijáték. Meg voltak korábbi balesetek, és majdnem-katasztrófák is, 1979-ben például a pennsylvaniai Three Miles Island erőmű kettes blokkja olvadt le nagyjából félig, és csak kisebb csoda volt, hogy egy ólomszarkofággal sikerült megakadályozni, hogy mutánsok lakta sivataggá változtassa a környéket.

Ez az ami Csernobil esetében nem jött össze, mondhatni nem csoda, hogy nem történt csoda, bár lehet, hogy az államilag ateista Szovjetunióban is volt egy két hozzáértő alak, aki a helyzetre való tekintettel azért elmorzsolt egy imát. (Miként a közhelyes mondás is tartja, egy zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták.)

Harmincöt éve én ugye tizenkettő voltam, emlékszem rá, hogy nálunk is napokig kormolt a média (az az egy, állami tömb), míg végre benyögték, hogy nem kéne fejes salátát enni, akkor se ha közeleg a szezonja, minimálisan legyünk csak a szabadba, de ha esik, akkor inkább olyankor se. De ehhez is a svédeknek kellett verni a nemzetközi vészharangot, anélkül nálunk még baráti, elvtársias légkörben ködösítettek volna egy darabig, hisz a radioaktív sugárzásban az a jó, hogy nem látszik, de még szaga sincs,  úgyhogy a Kossuthról nevezett főadó rádiópasszív módon negligálhatta a témát, amíg.

Pripjaty, ukrajna (erdekesvilag.hu)

Mára persze bulvártéma lett az egykori katasztrófából, hatásvadász helyszíni riportok Pripjaty szellemvárosából, V. Tvrtko másodlagos frissességű médiageci önnön kiválóságától meghatva emlékszik, milyen hősiesen járt arra ő is, pedig némi pénzért több utazási irodánál is befizethet bárki, egy pár órás borzongásra, kontinentális reggelivel, félpanzióval.

Van az a közhelyes, álbölcs okoskodás, hogy a tragédiák egy idő után komédiaként térnek vissza(ismétlik önmagukat), de ez a modern kapitalizmusban máshogy fest.  Ami adott pillanatban tragédia, az valamivel később már csak érdekesség, aztán üzlet. Ebben a sorrendben, a csernobili sztrori pedig már megérkezett a harmadik fázisba.

Ez pedig az a változat, mikor a katasztrófa ihletforrás, a stílszerűen Undertaking (azaz Vállakozás, láthatóan temetkezési) névre hallgató egykori magyar thrash-metal zenekar követte el, még 1989-ben. Halál és üzlet, korukat megelőzve kapták el az eset lényegét, ahogy az reprezentálódik az utókor számára.

Fapadoskár

Na most, ahhoz képest, hogy nemigen érdekelt ez az egész oszkározás, viszont rutinosan rossz alvó vagyok, így reggel őt óra körül csak belenéztem a díjátadóba. Egyfelől mert rutinból benyomtam a tévét civilizációs háttérzajnak, másfelől viszont nem találtam a távirányítót, és nem tudtam elkapcsolni arról a mozicsatornáról, ahol közvetítették. Így láttam, hogy a legjobb film a Nomadland, a rendezője meg a legjobb rendező, miként Frances McDormand is ezért a darabért kapta a harmadik oszkárját. És még mindig igen kínos díjátvevő, most például stílszerűnek érzete, hogy nyomjon egy kis farkasvonyítást a mikrofonba, és ez nagyjából a mondandója felét tette ki, mert amúgy meglepően szűkszavú volt. (Amúgy é inkább Carey Mulligan-nek adtam volna szobrot, mert neki még nincs, de az Ígéretes fiatal nőért akár meg is érdemelte volna.)

Ja, és Anthony Hopkins lett a legjobb főférfi szereplő, az általam tegnap látott The Father-ért, ami jogos, meg kicsit életműdíj is, így nyolcvanhárom évesen. Azt' nagyjából ennyi, csak a végét láttam az egésznek, mi nem baj, mert  a legjobb vágás vagy legjobb vizuális effekt vagy a  legjobb smink und haj díja kábé annyira érdekel, mint egy tetszőleges helyettes államtitkár reggeli széklete.

Ők kaptak. (24.hu)

De legalább végre tűrhető volt az egész díjátadós marháskodás kivitele, persze a járványhelyzet okán, de végre semmi csicsa, vörös szőnyeg mellett sikoltozó rajongók, meg stylist foglalkozású szakkommentátorok, akik a csöcsvillantás-skálán értékelik a felvonuló nagyestélyiket. A helyszín jól hozta egy pályaudvarból átalakított művelődési ház hangulatát (bár a hátérből hiányoltam a kötelező, gondterhelt arccal söröző gondnokot/ villanyszerelőt), és ezzel kompatibilis volt a minimál-ceremónia, ami leginkább egy kisvárosi főiskola diplomaosztójára emlékeztetett, leszámítva, hogy túl sok volt az ismerős arc. (Kivéve Renée Zellwegert, aki mára már egyáltalán nem hasonlít saját magára, de legalább ijesztő kissé.)

Neki kellett volna. (stylecaster.com)

Az ilyen - pandémikusan fapadosra optimalizált - performanszokat mifelénk valami furcsa okból "raktárkoncerteknek" hívják, úgyhogy ez volt raktár díjátadó. Esetleg a Raktárdíj-átadó, annak legalább van valami értelme. Ha valaki Raktárdíjas...

Utazás Demenciába

Jutalomjáték. Valahogy folyton ez a szó jött szembe, mikor előzetesen próbáltam utánaolvasni a The Father című filmnek (már megint ez a hülye kettős határozott névelő), merthogy ez az lenne Anthony Hopkinsnak. Persze ugyanezt mondták, mikor a Két pápa című opuszban eljátszotta tizenbenedek Hatodik pápát, de hát egy ekkora színésznek lehet több jutalomjátéka is. Akár egy filmen belül, mint most is, hisz a demens öregember, akit játszik, néha egyik jelenetről a másikra ölt magára másik ént, annak függvényében, hogy épp mire nem emlékszik, avagy élete melyik szakaszából töredeznek elő az emlékei.

Mert bár már nyitó jelentből a világos, hogy Hopkins karaktere, szintén Anthony, élete nagy (és utolsó) utazását éli, ezúttal Demenciába, de az első fél órában mégis lehet egy olyan kellemetlen érzésünk,hogy valami sötét és misztikus titok mégis csak van a háttérben. Hogy a történet nem pusztán egy egykor ragyogó elme széteséséről szól. Pedig de, méghozzá igazán eredeti módon, hisz az után a bizonyos első fél óra után azért lassan leesik, hogy a sok zavar és látszólagos önellentmondás abból adódik, hogy valójában mindent az öregember szemszögéből látunk.

Így lehetsége, hogy az egyik jelenetben még Olivia Colman a lánya Anne, a másikban meg Olivia Williams, aki egyszer egy francia pasiba szerelmes és Párizsba készül, máskor meg tíz éve házas Londonban. Anthony azt nagyjából folyamatosan tudja, hogy van egy Anne nevű lánya, de arra semmi garancia, hogy adott pillanatban fel is ismeri. Maga is hol a saját lakásában lakik, hol a lánynál, miközben  díszlet néha ugyanaz, úgyhogy a néző sokszor csak találgat, mi igaz abból amit lát, és mi az ami pusztán főhősünk agyának bomlásterméke.

Furcsa egy mozaik ez így, de pont ettől érdekes, párszereplős kamaradráma már megint, de nem lehet nem nézni. Ráadásul semmi sincs benne túlbeszélve, nincs a filmben egy felesleges mondat vagy gesztus, egy szikár másfél órás menet az egész, amit viszont faltól falig kitöltenek a színészek.

Született '74 januárjában... (theguardian.com)

Amúgy Hopkins mellett Olivia Colman is nagyot megy, pedig neki nem írtak akkora nagy szerepet (ez itt kis híján one man show), mindenesetre mindkettőjüket jelölték Oscarra a legjobb férfi főszereplő és a legjobb női mellékszereplő kategóriában. Mellékszál, mert hát nem igazán érdekel az oszkárdíj, de szerintem egyikük sem fogja megkapni, a férfiaknál van az a fekete fickó, aki nemrég meghalt, és az utolsó szerepéért tuti kap egy posztumuszt, a női mellékeseknél meg gondolom hozzávágják végre azt a nyavalyás szobrot Glenn Close-hoz.

De mindegy is, az a díj már nem sok érdemit jelez, amúgy meg mindkettőjüknek van már otthon, így legfeljebb kevesebbet kell majd törölgetni. Holnap meglátom, hisz egy ilyen díjátadós marhaságért én nem maradok fönt éjszaka. Ezt a filmet meg megnéztem már ma délután, elég alaposan, és végre eredeti nyelven.

Tav-ass

Gyönyörű a tavasz a Fekvehányás utcában. A fákon optimista madarak üvöltöznek, mosolygós gyalogosokat gázol a negyvenkettes busz, és a szmog, a szmog is olyan áttetsző, éteri, mintha nem is okozna nyolc napon túl sem gyógyuló felső légútit. A garázsbolt előtt a szokásos Gézák fogyasztják akciósan a Bier márkájú sörüket, az evés gondolata még mindig távol áll tőlük (ha már a folyékony sör kenyér), de néha már közbeékelnek egy kávét, hisz kell valami fekete is a tűző nap ellen.

Mindenki örül, hogy kinyithattak végre a teraszok, bár az öröm tisztán elméleti, a környéken egy kiülős hely sincs, a bolt előtti piálást meg eddig sem volt tilos. Illetve az volt, de ha valami közterületi rendőr akadékoskodott, bármelyik Géza kész volt a mentséggel: de hát ez csak sör, pont ahogy a medve nem játék.

A környéken amúgy sem félnek különösebben a járványtól, errefelé a leggyakoribb betegség még mindig a mentálisak közt keresendő, vezető halálok az idegenkezű öngyilkosság (addig szólnak be a másiknak, míg az elő nem veszi a belezőkést), viszont nem terjednek ostoba összeesküvés-elméletek, azt nem hagynák a gyíkemberek.

A helyiek télen depressziósak, mert hideg van és korán sötétedik, a tavasz viszont elhozza a szorongásos neurózis szezonját, mert ilyenkor derűsen optimistának kellene lenni, de nem megy. A mosolygás még csak-csak összejön, hisz viszonylag sokan képesek még az arcizom-koordinációra, de hiányzik mögüle a szilárd belső meggyőződés, valamiféle aranymetszéses harmónia. Aranyat amúgy is akkor láttak utoljára Gézáék, mikor elpasszolták a karikagyűrűiket, hogy legyen miből sör meg villanyszámla, de az is vagy hat éve volt már.

És ilyenkor jön a negyvenkettes busz, aminek a sofőrjei már rutinból a fékbe lépnek, ha egy mosolygó embert látnak az út mellett, elvégre a Fekvehányás utcában ez vagy csoda vagy valami sötétebb parajelenség, de mindenképp indokolatlan. Persze el tudnának vonatkoztatni az efféle anomáliáktól, de csak ha ők is kapnának extra szabadnapot minden gázolás után, mint a mozdonyvezetők. Addig csak fékeznek, visszamosolyognak, és nem értik, mire ez nagy felhajtás a tavasz miatt.

saját.én

Valahogy mégis működik

A Hold árnyékában egy műfajilag zavaros film, kriminek/ thrillernek indul, időutazós sci-fi lesz belőle, meg valami bizonytalan állagú karakterdráma, miközben klisékből építkezve összehoz valami majdnem eredetit.

1988-ban kezdünk, mikor is három ember, akiknek az égvilágon semmi köze egymáshoz, szinte egy időben halálozik el, pontosan ugyanolyan módon, azaz az agyuk kifolyik a fejük összes lehetséges nyílásán, miközben mindegyiknek ugyanolyan sebhelyek vannak a nyakán. De semmi vámpírkodás, szerencsétleneknek valami izotópos izével izélték szét a központi idegrendszerét, a főszereplő (akkor még) közrendőr meg nyomozni kezd, ha már amúgy is nyomozó szeretne lenni. Sokra nem megy a yard, mert az elkövető, az ideáltipikus kapucnis lány, metró alá esés által több darabra halálozik , de úgy, hogy előtte semmiféle nyilvántartásban nem szerepelt, így mivel a gyilkos halott, az ügy lezárva.

Ámde kilenc évvel később újra felbukkan, mintha nem is lenne néhai, és újra öl, lényegében ugyanazokkal a módszerekkel. De minek is változtatna, hisz ugyanaz a kék, kapucnis felső van rajta, amit összevérezett a szerelvény alá esve, a kezén is is ugyanaz a kötés, amit akkor viselt, sőt még csak idősebb sem lett. Halottaknál ezen mondjuk nem lepődünk meg, azon már inkább, hogy még mindig milyen fürge. 

És itt már adódik a nyilvánvaló, hogy ő bizony időutazó, a jövőből jövő lövő, aki valamiért kilenc évente bukkan fel megjelenni, aminek valahogy a Hold fázisához van köze, bár arra nem vesztegetik az időt, hogy valamit mondjanak arról, miért is. Kilenc évente van Vérhold, akkó' jön a vérgyilkos a bérhód, oszt' annyi. 

acinemanias.com

Aztán egy viszonylag unalmas középrész után a végére el van magyarázva a nézőnek, hogy a jövőben (2024-ben, csaxólok) pusztulat jön és végítélet, ezt akarja megakadályozni a gyilkos azzal, hogy módszeresen eltesz mindenkit láb alól, aki apja, anyja, nagynénje vagy gyerekkori barátja lehetne a jövő főgonoszainak. Ez lényegében a Terminátor humanitárius változata, mintha a jelenből valaki visszamenne megölni Alois Hitler vámtisztet, Alessandro Mussolini kovácsmestert meg Goebbels anyót, hogy a világháború protagonistái lehetőleg meg se szülessenek. Pont mint Schwarzenegger Sarah Connort, még mielőtt eszébe jutna teherbe esni, mer akkor az ő vérvonalával több gond már nincs.

Csakhogy ott van főhősünk is, aki '97-re már nyomozó, és megszállottja lesz az ügynek (mondjuk részben ráér, a felesége pont kilenc éve belehalt a szülésbe, a lánya meg már sok szempontból önállóbb a faternál), és kilenc éveként megpróbálja lekapcsolni az időutazó csajt, miközben egyre eszelősebbé és egyre hajléktalanabbá válik, amit főleg az arcszőrzete elburjánzásával jeleznek az alkotók. (Na jó, azt is látjuk, hogy hogy az ócska autójában lakik.)

És mivel a film thriller is, a végére jön a kötelező csavar, ami nekem úgy kétharmadnál már megvolt, meg a sztereotip katarzis, ami viszont valahogy mégis hiteles, szóval A Hold árnyékában (ha nem is korszakos mű) de tisztességesen működik.

A lényeg, hogy a negyedik világháborúba torkolló  idővonal azért csak eltűnik valahogy, de Lockhart nyomozó azért még emlékszik rá, mit úsztak meg csöndben a múlt átrendezésével, meg azzal, hogy ő végül nem bírta megakadályozni a műveletet sem a nyolcvanas, sem a kilencvenes években. 

De ez az emlékezés némileg fura, hiszen vagy megváltozik a 2024-ből nézett múlt, de akkor számára is, vagy számára sem, de akkor senkinek. (Ez nem a Yesterday Danny Boyle-tól, ahol simán elmegy, hogy a Beatles törlődik a kultúrából, páran mégis emlékezek arra, hogy Hey Jude!) A forgatókönyvíró láthatóan nem tudta eldönteni, hogy az idő képlékeny-e, vagy sem, de végül is ez nem egy sci-fi. Mert science az nincs benne, ez nettó fiction, annak viszont -  minden közhelyes fordulatával együtt - meglepően jól működő. Talán mert képes elgondolkodtatni, hisz krimiként egész jól működik.

Számegyüttállás

Ép a 7500 című filmet néztem, mikor csörgött a mobilom. A film amúgy nem 7500 félmeztelen görög harcosról szól - rálicitálva a 300 című fitneszfasiszta ostobaságra - hanem egy ilyen számú repülőjáratról. Merthogy ez egy arab gépeltérítős, morális dilemmás,  Stockholm-szindrómás, klausztrofób dráma, a közepesen nézhető kategóriából, azaz olyan, hogy gyakorlatilag minden egyes jelenetét láttuk már legalább egyszer, valahol máshol. Így aztán nem sikerül egy húde eredeti mozit összelegózni belőlük, az egész megmarad egy tisztes iparosmunkának, van benne feszültség, de nincs benne meglepetés, van benne egy jó főszereplő (Joseph-Gordon Levitt), de a karakter története nemigen tart sehová.

Ennyiért még szót sem érdemelt volna a film, de ugye szólt a telefonom. Én meg a film tekintése közben épp azon gondolkodtam, honnan ismerős ez 7500-as szám, gondoltam hogy valami közeli irányítószám lehet (a miénk a 7400), és egy gyors guglizással kiderült, hogy ja persze, Nagyatádé. És abban a pillanatban hogy erre rájöttem, már a vonalban volt anyám, aki pont Nagyatádról hívott.

Utólag már bánom, hogy nem kérdeztem tőle lottószámokat, vagy mittudomén, valami lóverseny hármas befutóját, elvégre olyan ritka, amikor a valóság egymástól távoli szeletei ilyen szépen összesimulnak, ki kellett volna használni eme együttállást. Most várhatok valami üstökösre, holdfogyatkozásra vagy arra hogy a Mars belépjen a Jupiter házába, vagy a mi a hova... Vagy egyáltalán, valamikor a jövőben már biztos feltalált fog lenni az időutazás, szóval ne értem, hol vannak azok a rohadt időutazók, ők aztán tényleg élére tudnák hajtogatni a valóságunkat a jelenben, ami nekik majd a múlt lett egykor fogni.

         

                Járatszám (newindianexpress.com)                                Irányítószám (mapio.net)

Mestersége címere: Minek?

Kezdjük ott, hogy nem különösebben kedvelem Eddie Murphy munkásságát, miközben különösebb bajom sincs vele. Egyszerűen nem az én világom, azt a fajta a humort képviseli, ami leginkább csak elmegy mellettem, mint hathúszas gyors.

A Bowfinger-ben (magyarul Fergeteges forgatás) például tök jó, de az meg pont Steve Martin és Frank Oz filmje, A Beverly Hills-i zsaru is elég nézhető, de engem kicsit fáraszt, hogy nagyjából mindig ugyanabból a három karakterből (a Tökös, a Teszetosza és a Lelke Is Van) húz elő egyet, vagy néha többet is, vagyis kiszámítható, mint egy különösen unottra sikerült Kormányinfó.

Az Amerikába jöttem éppenséggel tetszett, de hát valamikor a rendszerváltás környékén láttam, jó eséllyel még nem is voltam nagykorú, azaz lehet fiatalos botlásnak tekinteni, plusz akkoriban azért még nem volt ennyi néznivaló, lehetett örülni ennek is. Azóta már láttam egyszer-kétszer, és igazából hangulatfüggő, hogy épp szórakoztat vagy idegesít-e, de ettől legalább érdekes kísérletnek tűnt a 33 év után elénk tálalt folytatás megtekintése.

Ami felesleges majdnem két órának bizonyult. Ez a film egy közepes kupac trágya, mondjuk tehéntrágya, azaz nem büdös vagy kirívóan gusztustalan, lehet vele fűteni is, ha eleget hagyjuk száradni, de nem korongoznánk belőle egy ízléses vázát vagy hamutartót, hogy  a nappalit díszítsük vele.

Ez a folytatás nagyjából egy fordított sztori, itt nem Amerikába, hanem Amerikából jönnek, méghozzá a királlyá váló Akeem herceg balkézről való fia, és annak posztkurvás életszakaszát élő anyja. Merthogy a királynak három lánya van, de a trónt csak fiú örökölheti, úgyhogy beszervezik a csávót egyenesen Queens-ből, aki aztán mókásan illeszkedik be egy afrikai királyi udvarba, miközben menetrendszerűen szerelmes lesz, de nem abba, akibe dinasztikus és geopolitikai alapon kellene.

mafab.hu

És hát ez a harminc évvel korábbi modell, ma már láthatóan nem működik, ezt talán maga Eddie Murphy is érzi, ezért az indokolhatatlanul sok a zenés-táncos betét, hátha ezzel el lehet adni a cuccot. Valakinek legalább is, nekem tuti nem, mert szerintem szar a zene. Is.

A történet meg copy+paste alapon készült, visszatérő poénok, visszatérő karakterek, de röhögni már nem bírok rajtuk, hiába Wesley Snipes vagy Morgan Freeman, mint neves epizodisák. És az egészről egyetlen szó jutott eszembe, ami összefoglalja a műegészt: fáradt. (És ezért: felesleges.)

Jelszavunk menet és béke...

A Békemenet olyan, mint a Békeharc. Hisz alapvetően nem békés, felebaráti szeretetet sugárzó dzsembori, hanem a kormányhitűek és kormánykitartottak erődemonstrációja, az „aki nincs velünk, az nincs“ jegyében. A Békemenet az orwelli duplagondol szép példája, hisz ahogy az 1984-ben a Szeretet Minisztérium kínzással foglalkozik, a Béke Minisztérium a permanens háborúval a Bőség Minisztérium meg a hiánygazdaságot működteti, a Békemenet a harckészültség fenntartását szolgálja, mikor egymondatos szlogeneket maguk elé tartva vonul az egykori pártéletes főszerkesztő meg az ötös számú párttagkönyv. „Nem leszünk gyarmat!“ -harsogják, de azt suttogva sem teszik hozzá: „Mi már azok vagyunk...“

Ez az egész onnan jutott eszembe, hogy a magát makacsul civilnek nevező fideszes melléküzemág, a CÖF vezetője vizionál végre egy nagy, mindent elsöprő békamenetet, ha egyszer majd lehet végre gyülekezni, mert szerinte már nagyon indokolt a sok „provokáció“ miatt. Hogy neki személy szerint mi bassza fel az agyát azt nem tudom, talán az állami-kormányzati titkolózás, képmutatás és arrogancia hármassága, de lehet hogy mégse, lehet hogy elkerülte még a megvilágosodás, és amúgy is annyi baromságot beszélt össze az elmúlt években, amennyit büntetlenül nem lehet. Úgyhogy ma már a szellemi leárnyékoltságnak abban a szakaszában jár, mikor maga is elhiszi amit mond, plusz elvárja, hogy mások meg komolyan vegyék, és innen már nehéz győznie a mindannyiunkban meglévő racionalitásnak, amit hívhatunk akár józan észnek is.

De Csizmadia nertárs - a kormányhitűek bevett módszerével - kreál magának egy ördögi ellenzék-képet, aztán harcot hirdet ellene (Fideszes Büszkeség Menete), miközben áldást kér minden egyes ampullára (a morfiumosokra is?), köszönetet mond a baráti Oroszországnak meg Kínának, meg brüsszeliliberálismaffiázik is egy jóízűt.

Ez a fajta hűbéresi korlátoltság lehetne akár vicces is ha az ő fura szervezete nem lenne kitömve közpénzzel, és nem tekintenék ellenségnek minimum a fél társadalmat. Így azért legalább is részben dermesztő.

Az egykori viccben megkérdezték Nyikita Szergejevics főtitkárt, hogy „Hruscsov elvtárs, lesz háború?“, mire ő azt válaszolta: „Háború az nem, de lesz itt olyan békeharc, hogy kő kövön nem marad!“ Ez a cöfögő civilek számára máig érvényes tételmondat.

Ragacsos répacukor

Teljesen véletlenül futottam bele a világrengető hírbe, hogy épp ma ötven éves a Rolling Stones Sticky Fingers című albuma, amely számomra is egy különleges darab. Ez az egyetlen Stones album ugyanis, amivel egyáltalán rendelkezem. (Meg valahol megvan még Mick Jagger első vagy második szólólemeze, de azt nem találom, a címe pedig most nem ugrik be.)

Eme remek darab amúgy eredeti jugoszláv kiadású műsoros kazettán van meg, ha jól emlékszem valamikor a nyolcvanas évek második felében vettem, Dubrovnikban, valami nyaralás alkalmával. Akkoriban részben azért volt jó arrafelé nyaralni, mert lehetett ilyeneket venni, például szintén dubrovniki illetőségű a Sandinista című tripla album a Clash-től, de például több Iron Maiden cuccot Opatijában szereztem be, meg Crikvenicában is volt bejáratott lemezboltom.

Szóval a Sticky Fingers az, ami megvan fizikai hordozón, még magnóm is van hozzá, ami nagyon retró, de most naná hogy a Jutyúbon hallgattam bele a dalokba. Hát, harminc éve jobban tetszett, az biztos, a mai ízlésemhez képest ez túl blues-os, túl countrys, szóval nem teljesen világos, miért nevezi ezt a lemezt bárki is a zenekar "koronaékszerének". Nekem ez túl amerikai, ami határozott hátránya.

Viszont a csomagolását maga Andy Warhol tervezte, és valószínűleg ez az első lemezborító, ami konkrétan egy merevedést ábrázol, e tekintetben mindenképp forradalmi:

És hát értjük jól az utalást, hisz az album címe magyarul ugye annyi, hogy Ragacsos ujjak, ami persze nem feltétlenül hordoz maszturbatív felhangokat, hisz az például nem eleve eldöntött, hogy kinek az ujjai is ragacsosak. Meg hogy mitől.

Lehet hogy csak arról van szó, a szende és szűzies Mary-Lou (szül. Goodbyeheart) tisztára összekente a kezét a lekváros palacsintával, Jack meg van annyira perverz, hogy neki ettől áll föl, izé, a nadrág okán le.

De nem csak ez a fajta explicit szexualitás volt polgárpukkasztó a maga korában, hanem mondjuk a drogtéma is. A Sister Morphine című dalnál nem sokat kell agyalni rajta, hogy miről is szól, de a nyitó Brown Sugar is ezen a pályán mozog. Mert a barna cukor csak az elsődleges jelentése, egy bizonyos fajta barnítókrém meg a mellékes, de adott szubkultúrában ez a heroin egyfajta állapota, az amikor kanálban, láng fölött forralják barnára az anyagot.

Maga a dal amúgy jó, durvább gitártorzítókkal, rekedtebb énekhanggal meg egy földön fetrengős gitárszólóval akár AC/DC is lehetne, pláne a hetvenes évekből. Szóval így is lehet hallgatni, de heroin az nem kell hozzá, annyit nem ér.

Megbombázzuk New Havent?

Igen nagyon be vagyok szarva mostanság, rettegés kérgesedett szívembe, veszni látom a haza sorsát, ami pedig fényre derül, de csak ha nem állják körül népek a sírt, hol nemzet süllyed el. 

Az van ugyanis, hogy Soros kiadta a parancsot a NATO-nak, hogy avatkozzon be a magyar belügyekbe. Sőt, a Magyar belügyekbe, mer' ez a Soros ilyen, ez parancsokat ad ki, mert személyesen beavatkozni már túl lusta meg rozoga. És ez tény, mármint a parancs kiadása, a BÍBÍSZÍ normák szerint is kurvára közszolgálati hirado.hu-n írták meg személyesen, márpedig kinek higgyünk, ha nem nekik? (Na jó, lehet hogy nem kurvára közszolgálatiak, simán csak kurvák, de legalább közszolgálatnak hívják munkálkodásukat, ami - tekintettel a szakma legendásan legősibb voltára - akár igaz is lehet, legfeljebb nem úgy.)

Azt persze nem részletezik (és nem teszi Földi Kutya László "biztonságpolitikai szakértő", az egykori kommunista titkosszolgálat tisztje, khm... sem), hogy a NATO pontosan melyik páncélos dandárjával akarja megszállni a Kisalföldet, melyik repülőgép-hordozó (laikusoknak: anyahajó) fog felúszni a Dunán, esetleg a Rákos-patakon, hogy megbombázza Pest-Budát (jó, kicsit régi térképeik vannak), illetve hogy a NATO-n belül bevonják-e a németeket is, megszállási rutinjuk miatt?

Csupa kínzó kérdés, de hát Dzsordzs Soros arról híres, hogy nem köti a világ orrára terveit (főleg hogy a világnak feltehetően nincs orra, de ha van akkor az a Mount Everest), még véletlenül sem írja meg könyvekben, mit gondol a dolgok állásáról és a lehetséges jövőképekről, titkolózik na. Nekem sincs tőle egy könyvem sem a könyvespolcon, különösen az nem, amit a múltkor nem olvastam, és aminek biztos nem az a címe, hogy A lehetetlen megkísértése. Ez az, amiben nem ír már harminc évvel ezelőtt a posztszovjet szféra kapcsán arról, hogy Európa legyen egy nyitott rendszer, mert a fenének kell még egy diktatúra, valamint hogy ez a nyitottság nem lehet egyszerűen  gazdasági szabadság kérdése, mert kultúra és mentalitás is kell hozzá. De ugye ezekről nem lehet tudni, Soros maga a rejtőzködő háttérhatalom, aki hátulról, a sötétből baszkurálja a NATO-t (nem egyes országokat vagy politikusokat, a komplett szövetségi  rendszert), hogy avatkozzon már be, ürgebőrbe varrt könnyűbúvárok hozzák-viszik a parancsait Nem York, Tel-Aviv és a brüsszeli NATO-központ között. (Tényleg, valaki belegondolt már hogy az EU meg a NATO központja ugyanott van? Véletlen?)

De ha a NATO belénk avatkozik, mindegy kinek a parancsára, akkor mi beléjük, aztán addig játsszuk majd ezt, míg rá nem jövünk hogy szövetségesek vagyunk, de addigra majd (Joseph Heller darabjának címét valóra váltva) a nemkormánygépekkel jól megbombázzuk New Havent. Ha már egyszer nem arra lakik a magyarok istene.

Addig is még szerencse, hogy van nekünk ez a radikálisan oknyomozó, ténytiszteletből doktorált, müzli helyett is kiegyensúlyozottságot reggeliző pártszolgálatos közmédiánk, és ők jól lerántják a leplezést Soros hadoszlopainak rejtőzködéséről, különös tekintettel a civil szervezetek és a hihetetlen mértékű migrációs válság vonatkozásában. A miheztartás végett.

Oltári nagy űrbekúrás

Nem, a cím nem az én leleményem, hanem Kurt Vonneguté, aki - ha jól tévedek - az Apollo-11 fellövésének történelmi eseményét kommentálta íly módon. És hát A potyautas című netflixes filmben ha nem is egy ilyen történelmi küldetésre indul a zűrhajó a Marsra (az kiderül, hogy van már ott emberi kolónia, meg ugye az a bizonyos egér), de  rakéta nagy és fallikus, a parancsnoka meg egy nő, csak hogy tudja hol a helye.

Szóval ezek nem a Holdra, de még csak nem is a Mars egyik holdjára, hanem egyből a Marsra mennének (nyilván nem tudják, hogy az egy csoki, amit Glasgowban rántva is árulnak), méghozzá olyan tempóban, hogy vissza se bírnak fordulni, mikor egy véletlenül a hajón maradt mérnököt találnak, ájultan, aztán már simán csak zavarodottan. A gáz mindössze annyi, hogy három fős az eredeti legénység, három főre tervezték a kaját, a helyet, a levegőt, úgyhogy egy idő után csak fölmerül a kérdés, hogy meg lehet-e enni a potyautast, vagy ha nem, kit lehet megenni helyette - klasszikus hajótörött-dilemma, hisz arra kevés az esély, hogy a bolygóközi térben egyszer csak szembe jöjjön egy kebabos, vagy legalább egy kávézó, ahol van friss tegnapi fánk.

És ennél is nagyobb gáz az oxigén. Ami nincs, illetve van, csak nem elég, egy idő után már ott tartanak, hogy valójában két emberre való van csak, ők meg négyen, és egyikük sem hajlandó átállni arra, hogy az UV-lámpa alatt fotoszintetizáljon.

fess.hu

Úgyhogy jön a kiszámítható kamaradráma, amit leforgatni olcsó (négy színész, egy díszlet), ám tanulságos, bár nincs a sztoriban túl sok morális dilemma. Konkrétan csak egy, de az legalább súlyos, hogy most akkor vágják ki a faszit a légzsilipen, osszák be négyfelé a három adagokat és és némileg éhezzenek, vagy bízzanak benne, hogy mégis csak elérik élve a Marsot, és a helyi kolónia képviselőit, akik majd ehető omlettel és palackozott hegyi levegővel várják őket. Plusz felmerül még, hogy a potyautas simán legyen öngyilkos, és hát jó ember ő, meg is tenné, ám a doktornő is jó ember, így ő meg nem hagyhatja, szóval marad a kollektív túlélőtúra.

A színészek alapvetően rendben vannak, ami fontos, mert négyüknek kell elvinni a hátukon az egészet, közel két óra hosszan. Toni Colette-ről kiderül, hogy gyakorlatilag mindegy mit játszik, minden megy neki, Anna Kendrick legfőbb színészi eszköze változatlanul az, hogy lófejű, boci szemekkel, az ázsiai fickó meg a színtelen, szagtalan, átlátszó folyadék, de legalább sokat fáj a feje. A fekete mérnök srác meg fekete és be van tojva, ennyivel le is tudja a karakter-ábrázolást, de hát szerepe szerint ő itt a probléma, és csak kis mértékben része a megoldásnak, úgyhogy sokkal több amúgy sem kellene belőle.

És az egész jó is lenne egyben, de azért a dráma kissé kiszámítható, nagyjából a közepétől sejthető, ki lesz az, aki a végén feláldozza magát, és tényleg, de hát ilyen a zsáner, ennél többet nemigen lehetett volna kihozni belőle.

A vicces az, hogy pl. port.hu-n úgy pozicionálják, mint sci-fi dráma/ thrillert, pedig egyik sem. Pontosabban a dráma az igaz, ám a sci-fi csak ürügy, játszódhatna egy bajba jutott tengeralattjárón is, csak nyilván egyszerűbb a sztorit az űrbe kúrni, thrillert meg nyomokban se tartalmaz. Ami nem baj, nem ezért kedvelhető. Viszont kamaraszínházaknak remek ötlet lehet, ha meg bírják venni a jogokat.

Lunga vita alla anarchia!

Ki tudja honnan jön a hangulat, mikor az ember kifejezetten anarchista dalokat akar hallgatni, de nem a szekszpisztolszi paradigma mentén. Vagyis nem a hetvenes évek londoni - részben műmájer - punkja az érdekes, hanem mondjuk a korábbi évtizedek olasz vagy spanyol, munkásmozgalomban gyökerező valódi anarchizmusa, meg annak a kulturális hajtásai. Hisz az anarchizmus abban a kontextusban igazán érdekes, sőt vonzó, ha már az igazából sosem volt idealista helyett,  mára egy kifejezetten cinikus állat lett belőlem. De nosztalgiázásra még időnként én is képes vagyok.

Mert a közhiedelemmel ellentétben az anarchia nem káosz, hanem uralomnélküli társadalom. Vagyis az emberi együttélés egy olyan ideája, amely nem a hierarchiára, a fölérendeltség-alávetettség dichotómiájára épül, hanem valamiféle bázisdemokratikus önigazgatásra. Alapból van kollektivista meg individualista anarchizmus, de most nem fogok ideológiatörténeti előadást tartani, pedig tudnék, épp húsz éve adtam le az egyetemi szakdolgozatom, ami véletlenül jelentős részben épp az anarchizmusról szólt. Ja tényleg, innen juthatott eszembe az egész, ahogy Stallone polgártárs mondta az Oscar című vígjátékban: Tudtam én, csak nem sejtettem!

Szóval akkor egy dal arról, hogy ha az anarchia napja süt, láthatóvá válik a tönkretett társadalom minden borzalma - és persze van benne egy adag forradalmi hevület is, de az olasz nyelvtudásom gyér ahhoz, hogy értékeljem, ez mennyiben konkrét és mennyiben szimbolikus, de hajlok rá, hogy inkább az első, avagy a forradalmi akcionalizmus óhajtása. 

Egyébként a mai Olasz- és Franciaországban is vannak olyan nagyjából hagyományos anarchista csoportok, akik simán barikádokat építenek, ha nem tetszik nekik a rendszer egy-egy intézkedése, hogy aztán velük legyenek tele a híradók, néha még felénk is. Merthogy  a dumálás jó, de a tett az ideális:

Ez meg egy másik oldal, egy dal Rino Gaetanotól, aki negyven éve halott, pedig még mindig csak 71 lenne. Egy szerelmes sirató, hát van ilyen, szerette lányt, kicsit megtalálta magát is benne, de csaj meg a divatos cuccokat szerette, meg divatos forradalmárságot (úgy '68 táján, you know), szóval a végére csak összetörtek az álmok, mint akkoriban oly sokaknak:

A Család barátai

A családokért tárcanélküli miniszter nemtárcája napi átlagban tízmillióért hirdeti, hogy ez a kormány mennyire rohadtul családbarát. Biztos én vagyok a korlátolt, demagóg bunkó, de erről az jut eszembe, hogy ha annyira nagyon családbarátok lennének, ezt esetleg nem kellene külön hirdetni, mert például észrevennék maguk az érintettek is, miszerint a családok. (Persze A Család - annak minden szicíliai felhangjával együtt - igen is észreveszi, hogy neki itt jó, gondolom a hirdetések nem is rá céloznak majd.)

De ezt megszoktuk már, Ártunk és Ormányunk nem valamilyen akar lenni, hanem valamilyennek akar látszani. Mert ők a pillanat uralására mennek, úgyhogy érdekeik és ezek nyomán tetteik napról napra változhatnak, ezért fontos, hogy folyamatos kommunikációs kampányokkal próbáljanak valamilyen nagyjából koherens képet sugározni magukról. 

Az már a cinizmus minősített esete, mikor ezeket az egyujjas agyú propaganda-dumákat "tájékoztatási kampány" néven futtatják, haveri cégeken keresztül, naná. Mert most őszintén, lett bárki is akár fél centivel tájékozottabb attól, hogy százmilliókért kurva nagy óriásplakátokon a képébe tolták, "Magyarország jobban teljesít"?

Mostanában már itt, Demagógiában sem számolunk át minden közpénzégetést lélegeztetőgépre, tekintettel a raktárban porosodó készletekre (melyek egyúttal a közpénzégetés szép példái), de azért érdemes belegondolni, hogy hány nehéz helyzetben lévő családnak lehetne érezhető módon segíteni az év végéig elszórni szánt közel három és fél milliárdból. Különösen annak kontextusában, hogy ha e pénzből célzottan és jól tudnának segíteni egyes családokon, az amúgy is bekerülne a hírekbe, ingyen.

De ahhoz persze érteni kellene ahhoz, hogy is lehet jól segíteni, ám ma már újra a kilencvenes évek csurkaistváni alapvetésénél tartunk, miszerint a szakértelem bolsevista trükk.

Látszani meg amúgy is egyszerűbb, mint tenni valamit, propagandakampányt és salátatörvényt álmodni íróasztalok mögött könnyebb, mint valódi problémákat kezelni, ami viszont kívül esik a minisztériumi irodák és kihelyezett frakcióülések világán, azzal nincs kedvük foglalkozni. És amíg a szavazatszámok nem kényszerítik rá őket, nem is áll érdekükben a látszaton túl a valódi problémákkal is foglalkozni.

7alvó

„-Mi az, hogy "elpusztítanak"? Hogyhogy elpusztítanak?
-Elektromos úton minimalizálják az agyát.
-Az agyamat? Az a második kedvenc szervem.“

Na ja, ez utóbbi lehetne a tételmondata Woody Allen Hétalvó című filmjének, amely a mester igazán gyenge alkotásai közé tartozik. (Magyarul már a címe is hazugság, hisz csak egy alvó van benne, de ő is már az elején fölébred, ám ez persze nettó gonoszkodás, hisz az eredeti címe mindössze annyi, hogy Sleeper.)

Viszont kétségtelen, hogy ez egy afféle kis költségvetésre optimalizált, sci-fi paródiának álcázott burleszk, amire csak nagyon mérsékelten jellemző a Allen filmjeit jellemzően átható verbális humor. Ez inkább a tortát a másik képébe nyomós, seggre esős, a Hülye Járások Minisztériumában fejlesztett vígjáték, amin néha röhögni is lehet, de inkább nem. 

Pedig jó ideje vadásztam ezt a filmet, mert minimum huszonöt éve láttam utoljára, és emlékeim szerint akkor tetszett. Hát igen, rég volt. Mert ma kifejezetten kiábrándítónak találtam, és nem elsősorban a kivitelezése miatt. Az gondolom már elkészültekor (1973-ban, mikor még én sem voltam meg!) is szándékoltan gagyi volt,  mintegy paródiája annak, ahogy a hetvenes években elképzelték a 22. századot, ahol semmi sem digitális, de mindennek röhejes buborékformája van, business as usual.

Amitől eme remeket se kiköpni, se lenyelni nem bírtam, az a végletesen elavult társadalomkép. Hisz főhősünk (Woody) egy olyan 2173-ban ébred fel a hibernációból, ami talán akkor állhatott volna elő, ha nem hogy nem ér véget a hidegháború, de az egykori USA-ban is egy rendes, személyi kultuszon alapuló diktatúra jön létre, ami ugye már ma is hülyén hangzik. 

Ha lesz diktatúra (egyesek szerint már van is), akkor az sokkal inkább a Mátrix és/vagy a Terminátor világa lesz, de már nem az 1984-é, mert lehet ugyan szemmel tartani az egyént a modern teleképpel, meg lehet gyártani a "mindig is Keletázsiával álltunk háborúba" narratívákat, de az a klasszikus sztálinista diktatúra már nem jön vissza. Pedig itt a főszereplők épp az ellen küzdenek (bénáznak) az hősies helyett kretén forradalmárok oldalán.

"Dehát mégis miféle kormányzatuk van? Ez rosszabb, mint Kalifornia." (mafab.hu)

Így aztán a Hétalvó világa paródiaként se nagyon működik, mert egyszerűen túl vagyunk már azokon a félelmeken, szorongásokon, sötét jövőképeken, melyekből jól-rosszul viccet csinál, önmagában viszont nem elég szórakoztató. Kicsit olyan az egész, mai szemmel nézve, mint ha valami hetvenes évekbeli Ki Mit Tud? -produkciót figyelnénk, ahol egy láthatóan tehetséges parodista, kissé formán kívül parodizál valakit, akit mi már nem is ismerünk. És csak nézünk hülyén, hogy ezért volt oda anno a fél ország?

Oké, nekem még ismerős a gengszterváltás előtti világ, meg képben vagyok a hidegháborúról, de így is rém hosszú volt a szűk másfél óra, szóval képzelem egy mai huszonévesnek mennyire lehet szórakoztató ez az egész.

Leszámítva, hogy visítva röhög a díszleteken, de az is csak a film közepéig tart ki. Aztán jön a címbe foglalt szerep, pláne ha valaki este nézi.

Magánérzületi töltés

A magyarok 90%-a otthon tölti az elektromos autóját. Na ja, ízlések és pofonok, no meg lehetőségek. Én például az időm nagy részét töltöm itthon, (kivéve, mikor leviszem a szemetet, vagy indokolatlanul sétálok egyet), persze csak az elektromos autóm mellett.

Az én elektromos autóm egyébként nagyjából 15-20 centi hosszú és ezzel arányosan széles, távirányítója is van (ami jó, mert nehézkes lenne beleülnöm), és néhány ceruzaelem-alakú aksival megy, már ha azok épp nem kellenek valami telefonba vagy távirányítóba. Általában persze de, ha viszont van szabad kapacitás (és töltöttem is), akkor még mindig ott dalek, amelyik szintén távirányítós, viszont nagyobb az autónál, és fenyegetően tud kiabálni is, szóval nem kétséges, hogy ki a győztes az időnkénti konkurenciaharcban.

Az viszont feltűnik, hogy bármennyi időt is töltök itthon, egyre kevésbé érzem magam feltöltöttnek, sőt egyre szarabbul vagyok tőle, szóval most vagy sok a ház alatt a káros földsugárzás, vagy túl nagy bennem a kilátástalanság. A lakásban biztos hogy nem, remek a kilátás, emlékezetes autóbaleseteket néztem már végig az erkélyről, remek részeg verekedéseket a konyhaablakból, és többször láttam már a szomszédot ordibálni a bejárati ajtó leskelődőjén át. (Végül is ezek meg a monitorok adják ki, hogy mennyit is látok a világból, legalább is mikor otthon töltök.)

...bazmeg, én lettem a csíz

a csupasz körtefán

karácsony kurva sokadik napja van

húsvét elmúlt, és már biztos,

hogy nem lesz feltámadás...

Egy darab a berlini falból... Londonban.

Népuralom, csak oda

Kecskemét fideszes polgármestere arra kéri a helyi ellenzéket, hogy ne, mégse tartsanak előválasztást, és pláne előválasztási kampányt a városban, mer' mostan nyugalomra van szükség, és Kecskemét ne legyen csatatér.

Khm... sajátosan fideszes demokráciafelfogás ez, hogy ugyanis az ellenzék lehetőleg ne viselkedjen ellenzékként, azaz ne politizáljon, mert a nyugalom az mindennél fontosabb - innen már csak egy lépés az, hogy egyáltalán ne is legyenek jövőre választások, elvégre a járványhelyzet, a GDP-arányos átoltottság, valamint a Paks2 beruházás vécékefe-beszerzései ezt még nem teszik indokolttá. Majd talán később, mondjuk 2023-ban, 24-ben vagy máskor, amikorra már minden élet visszatér szokásos medrébe, és mindenki nyugodtan szavazhat a fideszkádéenpére.

Én mondjuk már bármit kinézek ártunk és ormányunkból, akár azt is, hogy elnapolják a választásokat, ha (hogy is szokta mondani a felcsúti?) "úgy állnak a számok", rég túl vagyunk az olyan narratívákon, hogy "neeem, ezt már biztos nem merik megcsinálni". Mert de, meg mernek tenni bármit, műfajuk régóta a politikai jackass, és meg is tesznek bármit, ami eminens hatalmi érdekük, pláne hogy a következményeket amúgy sem kell viselniük.

 Arra tartják a népet.

A kecskeméti polgármester szájával a Párt szól, legfeljebb mások nem tolják ennyire a képünkbe, hogy a maguk részéről jól ellenének egy kellemesen langyos, egypárti kvázi-diktatúrában. Ahol nem kampányol folyton az a hülye ellenzék, aki csak a nyugalom megzavarására alkalmas.

Lélek tép az ajtón át

Jajj nekem, megtekintettem a November című észt-holland -lengyel filmet, és bár ne tettem volna. Jó kis darab amúgy, olyan, mintha Tarr Béla fantasyak rendezte volna meg a Sátántangót, de miközben odakint süt a nap,én meg sétáltam egyet reggeli után, pont ez a nyomasztás nem hiányzott csapzott lelkemnek.

A mozgókép egyébként az Ördöngös idők című tájjellegű, azaz észt bestsellerből készült, és műfajilag valami misztikus fantasyba oltott erkölcsi tanmese, formailag fekete-fehér freak-show (általam vélt kikacsintással a húszas-harmincas évek berlini kabaréjának rémségeire), cselekményét tekintve pedig zavaros, amit az alkotók nyilván költőinek szántak.

youtube.com

Van valami misztikus hely, állítólag egy falu, de igazából csak néhány különösen nyomasztó, emberi életre nagyjából alkalmatlannak tűn rönkházat látunk, valahol az észt fagyosban, meg a német báró udvarházát, mely ízlésesen düledezik. A főszereplő lány és faterja házáról amúgy rögtön az elején kiderül, hogy egyben istálló is, amikor megérkezik a kratt-juk, a frissen lopott szarvasmarhával.

A krattok afféle ördögi robotok, mindenféle házi szerszámokból összerótt szerkezetek, melyekhez a sátántól kell valami elkárhozott lelket venni, aztán dolgoznak szorgalmasan, különösen a mezőgazdaság és  a betöréses rablás területein.

És hát jön a mindenszentek, előbújnak a falusiaknál egy fokkal jobban öltözött halottak (akik még szebbek is, mert a filmben az átlag falusi úgy fest, mint egy különösen rosszindulatú karikatúra, kivéve a főhős lányt meg az ő szerelmét, nekik nagyjából emberi fejük van), keresik az eldugott kincseket, a szolgálók meg cserealapnak lopják az amúgy is utált német uraság, és családja cuccait. (Közben meg a lopás fogalmát sem értik, mondván hogy azok a dolgok az övék, az meg hogy mi volt  múltban, immár nem számít.)

medium.com

Őszintén szólva egy óra után már fájt nézni a Novembert, meg a történet is nagyon mozaikosan akart csak összeállni. Ha jól vettem ki, van benne egy Hegedűs a háztetőn -szál, miszerint a csaj szerelmes, de nem ahhoz akarják hozzáadni, ám szerencsére nem kezd énekelni, van benne pár szerződés az ördöggel, amit azonban a ravasz falusiak vér helyett ribizlilével írnak alá (a Sötétség Fejedelme e szerint buta, mint a sár), a báró alvajáró lánya, akit viszont nincs szívük megölni a rezidenseknek. Sőt, ez utóbbit mg a krattokra sem lehet bízni mert ők alapbeállításon nem ölnek embert, sőt még csak el sem rabolják.

Szóval a tavaszi napsütésbe becsempésztem magamnak a November Rain-t, de nem a rockos-romantikusat, hanem a nyomasztó-babonásat, tényleg pont ez kellett a generalizált szorongásomnak, mert sajnos az a baj, hogy ez esetben még ahhoz képest sem tudom jobban érezni magam tőle.

De hát a művészetnek ez nem is dolga, ám annyira  sötét a benne ábrázolt világ, hogy ez így antidepresszánsnak szar, katarzisnak letargikus - egy trópusi szigeten kellene élvezni, gondtalan koktélozás közepette, úgy talán még menne is. Mert filmnek jó.

A költészet feleslegességének égető szüksége

"A gyomorégés (a szülési fájdalmakhoz hasonlóan) nem szűnt meg, hanem újra fellángolt. A poharában volt még bőven a szódabikarbónás löttyből, így alig fél perc múlva sikerült a szelek szárnyára bízni kínját. Grrrrróóóóóóóprrrrrrrfffffffúúúúúúú!
Az emeletről azon nyomban válasz is érkezett: valaki verni kezdte a padlót egy cipővel. Enderby szelíd-engedelmesen pillantott a zaj irányába, mintha dorgáló istenségre emelné tekintetét."

Mostanában B-betűs írókat olvasok, nem tervszerűen csak így jön ki, de annyira, hogy még saját régebbi blogbejegyzéseimbe is bele-bele nézek, pedig nem is vagyok író.

Volt  mostanában William S. Borroughs, Charles Bukowski és Julian Barnes, vagyis elkerülhetetlennek látszott, hogy előbb-utóbb sorra kerüljön újra Anthony Burgess. méghozzá a két kedvenc regényééből valamelyik, de mivel a Földi hatalmak elég vaskos, az Enderby-tetralógia meg ugyebár négy vékonyabb, és önállóan is fogyasztható darab, így aztán fogtam Mr. Enerby kalandjait és belefogtam az első kötetbe (Inside Enderby).

Ha jól emlékszem, ez az a könyv, amit kétszer kaptam meg ajándékba, mert az első példányt óvatlanul kölcsönadtam, és soha nem láttam többé, de Petra beszerezte a következő születésnapra, névnapra, hamvazó kedd délutánra, vagy valami hasonlóra újra. Úgyhogy lehet, hogy pont ezt a kötet még nem is olvastam, csak kellett a polcra a sorozatba...

newstatesman.com

Hát, mit is mondjak, ez jobb, mint amire emlékeztem, ami nyilván azért lehet, mert jelen létállapotomban sokkal jobban eltalál, mint első olvasásra. Akkoriban még elkényeztetett értelmiségi voltam, rendes melóval, egy szeretnivaló barátnővel, jófej barátokkal, úgy egyáltalán, emberek között léteztem. Ja, és bő tíz évvel fiatalabb voltam, mint most, de ha annyi idősek vagyunk, amennyinek érezzük magunkat, akkor hússzal.

Most viszont szembe jött Enderby, a negyvenöt éves, magának való költő, aki magányosan éldegél egy tengerparti kisvárosban, nem jár társaságba, nincsenek barátai, de ez csak ritkán zavarja, jobbára elvan azzal, hogy üldögél a fürdőszobában, a lehajtott vécédeszkán, és verseket ír. Nem pénzért, vagy nem elsősorban, csak mert egyfelől muszáj neki (kényszeres személyiség, na ja), másfelől amúgy sem tudja jobban eltölteni napjait. Munkja a szó hagyományos értelmében nincs, van valami örökségből húzott járadéka, az meg pont elég, hogy ellegyen a saját kis világába zárva.

Enderby túlsúlyos kissé, elég gázos (a szó legszorosabb értelmében), hozza egy remete sztenderd ápolatlanságát, főzni nem tud, takarítani nem szok, viszont bármilyen helyzetben tud idézni egy odaillő Shakespeare-szonettet, amiből kicsit levon a tény, hogy nagyon kevés az olyan helyzet, amibe ő egyáltalán belekeveredik.

De persze egyszer csak felfordul az élete, el kell utaznia Londonba valami díjat átvenni (maga is meglepődik rajta, hogy vannak emberek akik pont az ő verseit olvassák), naná hogy találkozik egy afféle femme fatale-lal, berúg, elveszik, és alig ér haza (kicsit pont úgy, mint egy másik Burgess-regény a Beteg a doktor nyelvészprofesszor főhőse), ha már egyszer alkalmatlan a hagyományos értelemben vett mindennapi életre. (Emlékezetes jelenet, mikor valami szakácskönyvből vagy magazinból próbál meg olaszos spagettit főzni, ami esetében égetett fokhagymásra alapul.)

Aztán London után jön még Róma, de az már annyira sok, hogy a végére egy zárt intézetbe köt ki, új személyiséggel mint Mr. Disnow, aki immár másképp alkalmatlan a mindennapi életre, de legalább jól elvan azzal, ha a bámulhatja a bárányfelhőket.

A folytatásokban aztán visszavedlik Enderbyvé, Amerikába megy tanítani, a harmadik regény végén meg is hal, de aztán még onnan is visszatér egy utolsó sztorira, szóval ahhoz képest, hogy antiszociális alkalmatlanság-halmaz, mozgalmasan él és hal, már ahogy az irodalmi hősöknél szokás.

Mit is mondhatnék? Je suis Enderby!

Partipolitopornó

Amikor már untam a pornót és a politikát, átkapcsoltam a horgászcsatornára. De semmivel se volt jobb, egyfelől az összes hal pucér volt és valami szado-mazo játszmákban fickándoztak, másfelől meg a horgászok akár a politikusok. Mindenféle műanyag kukacot lóbáltak a vízbe, meg műlegyeket, beetettek aztán beakasztottak, nem volt egy őszinte pillanatuk se. Ja, és kussoltak közben, mintha minden szó felhasználható lenne ellenük.

De közben, távolabb a parttól olyanokat mondtak a kamerába, hogy van valahol egy kapitális harcsa a környéken, és igazából mindannyian arra mennének rá. Kapitális, na persze, ezeket nem érdeklik a proletár keszegek,  a haladó értelmiségi tükörpontyok (pedig ők igazán önreflexív és tótudatos halak), ők a tőkére mennek, a piaci értékre és a vízkiszorításra. Ahogy a parti vadászok a tőkés récékre, amiket eredetileg fel akarnak halmozni. Hát nem tudom, az ilyenek bányásszanak inkább bitcoin-t.

De ez van, a tópart csupa pornó és politika, ha valaki nem pucér halakra izgul épp, vagy nem spermaszerű tejfölös gecit locsol a lángosra, akkor frakciót alakít a többi horgász ellen,  állatkínzó gilisztanyársalók vs. műlegyes liberálisok, miközben a népben-nemzetben gondolkodó horgászok meg karikás ostorral mennek angolnákra, hadd szívjanak a rohadt, kígyószerű imperialisták, a gyarmatosításokért cserébe az a minimum, hogy a grillen  végzik.

Pedig egyszer azt mondta egy rendszeresen horgászó ismerősöm, hogy az egésznek az a lényege, hogy nyugiban lehet üldögélni, nem csinálni semmit, de azt sok sör kíséretében, és néha el kell viselni azt is ha halat fog az ember. Ő speciel világ életében utálta a halat, de hosszas kísérletezéssel rájött, hogy mi az a csali, amire tutira nem harap egyik sem. (Csíkozott traktorgumi-belső, tűzhelyen szenesítve. Ráadásul olyan szaga volt, hogy más horgász sem ült a közelébe, nyugodtan lehetett Slayerre dohányozni a nyugis tóparton.)

Akkoriban persze még nem volt az egész ennyire kommersz, nem voltak napirend előtti törzsi verekedések az etetőanyagok kérdésében, és alapvetően senki nem fogott semmit, szóval nem kellett csúszós és gusztustalan halakat taperolni.

Amik ráadásul büdösek is. De mondom, pornó és politika az egész.

picuki.com

PR-csúcstalálkozó

Majkával egyeztetett Szijjártó Péter - olvasom az Indexen, és nem értem, hogy egy ilyen nemzetstratégiai jelentőségű, egyúttal történelmileg sorsfordító esemény miért csak ilyen szerény tálalást érdemel. Elvégre ők a Magyarság két akkora fia, hogy mérhető az önálló gravitációs mezőjük, ezért is jeles esemény ha közel mernek menni egymáshoz. Hiszen fennáll a veszélye, hogy például Kakadu Miniszterúr belezuhan Majka Művészúr eseményhorizontjába, és akkor aztán jöhet a sír, hol nemzet süllyed el, miszerint fogak hullatása és könnyek csikorgatása.

Hogy mi a fenét akartak egymástól azt persze tudja a franc, de legalább nem is érdekel senkit, az egész csak a szokásos politikusi önmarketing, miszerint a miniszter kiteszi a fészbukjára, hogy valami celebbel pacsizott, hátha okoz ez váratlan tizedszázalékokat a pártja és kormánya népszerűségében. Pedig nyilván nem, illetve akikre ez mégis hat, azok Gy. Ferenc első mosolygós, sütisütős posztjától már pártolnak is át a DK-hoz, legalább is a délután hátralévő részére.

De legalább a belinkelt "cikk" alatt van egy másik, ahol Közepesnél Egyel Kisebb Grofóval vigyorog, amiből látszik, hogy frizurájánál csak a zenei ízlése pompásabb. Ami nem lenne baj persze, ha nem tolná a képünkbe, de azt teszi.

papaigabor.wordpress.com

Nevében él

Jeles nap a mai megannyi kopasz, bakancsos neonáci számára, hisz - mint az közismert - április 20. Adolf Hitler születésnapja. Ő kétségtelenül a történelem legjelentősebb pszichopata tömeggyilkosa, legalább is a kortárs Nyugat történelmi emlékezete számára. De hát Caligula régen volt, Nagy Sándort ennyi idő távlatából hajlamosak vagyunk nagy uralkodónak látni, miközben Pol Pot meg az átlagember számára már nem jelent semmit. A Vörös Khmerek hiába voltak időben közelebb a náciknál, Ázsia az nem mi vagyunk, az ottani népirtás az valami távoli egzotikum.

Nincs ezzel túl sok baj, igazából természetes, Hitler tényleg emblematikus főgonosza lehet az egyetemes történetnek is, a nyugati kultúrát meg tényleg radikálisan átrajzolta, vérrel, rengeteg vérrel. (Ilyenkor szokás rutinszerűen beidézni Theodor Adorno híres mondását, miszerint Auschwitz után már nem lehet verset írni, szóval akkor ez itt is megvolt.) De nem mondom fel az összes kötelezőt elvégre mindenki tanult történelmet, ha meg valaki nem tanult belőle, arról én már nem tehetek.

Hitler egy jelentős kulturális mém, az egykori első világháborús káplár, majd sikertelen festőnövendék, aki a végére a Szövetségi Bruno Ganz Hasonmásverseny harmadik helyezettjeként végezte, már ha valaki érti az utalást.

Találtam viszont egy érdekes tényt, mondhatni egy fekete komédiába illőt, hogy azért Hitleren is lehessen röhögni. (Mellékszál, de a minap belenéztem a Halló, halló! című egykori brit komédiasorozatba, és elrémültem, hogy mégis mi a frászt bírtam én ezen egyszer régen? Olyan minősíthetetlenül szar ripacskodás, hogy fájt nézni.)

Ámde. Ma van a születésnapja egy indiai politikusnak is. 1948-ban e napon született Adolf Lu Hitler Marak, aki a Kongresszus Párt színeiben még környezetvédelmi miniszter is volt egy darabig. Ezzel a névvel, amiből látszik hogy India nem nyugat, nekik ez is belefér (ha már a nácik lenyúlták a szvasztikát, az ősi hindu napszimbólumot). Sőt a wikipédia szerint nem is ő az egyetlen hülye nevű politikus Meghalajában, mert " Lenin R. Marak, Stalin L. Nangmin, Frankenstein W. Momin, illetve Tony Curtis Lyngdoh is politizál az államban".

Ki hitte volna, hogy Hitler születésnapjában is akad humorfaktor? Ha már egy másik Adolf is pont akkor bírt születni, mondjuk évekkel az eredeti halála után, amitől az egész csak abszurdabb. (És akkor ne feledkezzünk meg Adolf Hitler Uuonona namíbiai politikusról sem, aki ráadásul ugye még fekete is.)

Hello Mary Adolf Lu, goodbye heart... (cbsnews.com)