A költészet feleslegességének égető szüksége

"A gyomorégés (a szülési fájdalmakhoz hasonlóan) nem szűnt meg, hanem újra fellángolt. A poharában volt még bőven a szódabikarbónás löttyből, így alig fél perc múlva sikerült a szelek szárnyára bízni kínját. Grrrrróóóóóóóprrrrrrrfffffffúúúúúúú!
Az emeletről azon nyomban válasz is érkezett: valaki verni kezdte a padlót egy cipővel. Enderby szelíd-engedelmesen pillantott a zaj irányába, mintha dorgáló istenségre emelné tekintetét."

Mostanában B-betűs írókat olvasok, nem tervszerűen csak így jön ki, de annyira, hogy még saját régebbi blogbejegyzéseimbe is bele-bele nézek, pedig nem is vagyok író.

Volt  mostanában William S. Borroughs, Charles Bukowski és Julian Barnes, vagyis elkerülhetetlennek látszott, hogy előbb-utóbb sorra kerüljön újra Anthony Burgess. méghozzá a két kedvenc regényééből valamelyik, de mivel a Földi hatalmak elég vaskos, az Enderby-tetralógia meg ugyebár négy vékonyabb, és önállóan is fogyasztható darab, így aztán fogtam Mr. Enerby kalandjait és belefogtam az első kötetbe (Inside Enderby).

Ha jól emlékszem, ez az a könyv, amit kétszer kaptam meg ajándékba, mert az első példányt óvatlanul kölcsönadtam, és soha nem láttam többé, de Petra beszerezte a következő születésnapra, névnapra, hamvazó kedd délutánra, vagy valami hasonlóra újra. Úgyhogy lehet, hogy pont ezt a kötet még nem is olvastam, csak kellett a polcra a sorozatba...

newstatesman.com

Hát, mit is mondjak, ez jobb, mint amire emlékeztem, ami nyilván azért lehet, mert jelen létállapotomban sokkal jobban eltalál, mint első olvasásra. Akkoriban még elkényeztetett értelmiségi voltam, rendes melóval, egy szeretnivaló barátnővel, jófej barátokkal, úgy egyáltalán, emberek között léteztem. Ja, és bő tíz évvel fiatalabb voltam, mint most, de ha annyi idősek vagyunk, amennyinek érezzük magunkat, akkor hússzal.

Most viszont szembe jött Enderby, a negyvenöt éves, magának való költő, aki magányosan éldegél egy tengerparti kisvárosban, nem jár társaságba, nincsenek barátai, de ez csak ritkán zavarja, jobbára elvan azzal, hogy üldögél a fürdőszobában, a lehajtott vécédeszkán, és verseket ír. Nem pénzért, vagy nem elsősorban, csak mert egyfelől muszáj neki (kényszeres személyiség, na ja), másfelől amúgy sem tudja jobban eltölteni napjait. Munkja a szó hagyományos értelmében nincs, van valami örökségből húzott járadéka, az meg pont elég, hogy ellegyen a saját kis világába zárva.

Enderby túlsúlyos kissé, elég gázos (a szó legszorosabb értelmében), hozza egy remete sztenderd ápolatlanságát, főzni nem tud, takarítani nem szok, viszont bármilyen helyzetben tud idézni egy odaillő Shakespeare-szonettet, amiből kicsit levon a tény, hogy nagyon kevés az olyan helyzet, amibe ő egyáltalán belekeveredik.

De persze egyszer csak felfordul az élete, el kell utaznia Londonba valami díjat átvenni (maga is meglepődik rajta, hogy vannak emberek akik pont az ő verseit olvassák), naná hogy találkozik egy afféle femme fatale-lal, berúg, elveszik, és alig ér haza (kicsit pont úgy, mint egy másik Burgess-regény a Beteg a doktor nyelvészprofesszor főhőse), ha már egyszer alkalmatlan a hagyományos értelemben vett mindennapi életre. (Emlékezetes jelenet, mikor valami szakácskönyvből vagy magazinból próbál meg olaszos spagettit főzni, ami esetében égetett fokhagymásra alapul.)

Aztán London után jön még Róma, de az már annyira sok, hogy a végére egy zárt intézetbe köt ki, új személyiséggel mint Mr. Disnow, aki immár másképp alkalmatlan a mindennapi életre, de legalább jól elvan azzal, ha a bámulhatja a bárányfelhőket.

A folytatásokban aztán visszavedlik Enderbyvé, Amerikába megy tanítani, a harmadik regény végén meg is hal, de aztán még onnan is visszatér egy utolsó sztorira, szóval ahhoz képest, hogy antiszociális alkalmatlanság-halmaz, mozgalmasan él és hal, már ahogy az irodalmi hősöknél szokás.

Mit is mondhatnék? Je suis Enderby!