A magyar cím egyik felét sem értem. Hisz nem furcsa, csak meglepően mai módon normális (egy tradicionálisabb világban), és nem lány, hanem özvegy - már ha az efféle különbségtételek nem csak egykori nagyszüleinknek számítottak még.
Amúgy nemigen nézek indiai filmeket, a legtöbb bollywoodi darabban ugyanis a legváratlanabb pillanatokban kezdenek nagyon szar popzenére, kínos koreográfiák mentén táncikálni, és közben fejhangon visítani, amit nézni is fáj, persze csak itt Európában. Ott ez a bevett formátum, de azért egy mocskos zsarus akciófilmtől tényleg menekülök az első zenés-táncos betétnél.
De persze ott sem csak ennyi a filmkészítés (és most direkt nem filmipart írtam, mer' az ennyi), készülnek remek, kissé fekete komédiák, rendes drámák, de hát egy kontinensnyi országtól eleve nem várhatjuk el, hogy folyton színes ruhás, orrkarikás csajok rázzák magukat a filmjeikben.
A Pagglait (ez lett magyarul A furcsa lány) az utóbbi kategória, és igen csak nézhető. (A címet amúgy nem értem, a google fordító franciának ismerte fel, és azt mondta rá, hogy "Pislogott" De hát én nem tudok franciául, csak annyit, hogy bitte, meg dankesőn.)
A film alkotóival most nem foglalkoznék, nyilván senki ne hallott még Umesh Bist író-rendezőről, ahogy én sem, de a főszereplő Sanya Malhotráról sem. (Utóbbiről még persze hallanék, sőt látnék, mert mesze a legszimpatikusabb a valaha volt Sanya nevű ismerőseim közül. Beleértve a Susogós Mackót is.)
De akkor a sztori. Indiai csaj (Sandhya) fiatalon férjhez, férj hamar elindul a reinkarnáció rögös útján, talán emberként újjászületve, de ha csak elég dharmikusan élt, különben valami pokolbolygón köt ki. Amivel csak azt akarom mondani, hogy meghal, kipurcan, leadja a szerelést.
A feleség rájön, hogy komoly öt hónapi házasságuk alatt Asit megcsalta őt, de még előtte meg kell küzdenie a vallási hagyományokba némileg belehabarodott rokonsággal (démonűzés plusz okostelefon, csak hogy érezzük). És hát nem gondolja azt, hogy a szent Gangeszt tisztára mosta volna a férfi bűneit, csak attól, hogy a hamvait beleszórták, őt csalta meg, a megbocsátás is az joga, csak épp eszébe sincs.
És persze ott az egész rokonság, akik összejönnek a temetésre, de 13 napig kell maradniuk, mert a egykori lelke csak akkor megy el, nincs aznapi jegy a következő létbe. Mint az egykori olasz neorealista filmekben, itt is veszekedésekbe torkollik a csoportdinamika, kamaszfiúk csorgatják nyálukat huszonéves lányok után, a vallásilag szigorú fater szerint a gyászidőben nem hogy piálni nem lehet, de kurkumát enni sem, miközben a főhősnő blaszfém módon kólát iszik. (Amúgy Petra kedvéért: ő is pepsis.) Aztán kiderül, hogy az egyedüli örökös, amin a család kiakad ésatöbbi.
A lényeg, hogy ez egy remek realista darab, van drámaisága, de nem erőltet ránk semmit. Csak bemutat, elmesél dolgokat, például arról, hogy a nagy család nem feltétlenül jelent védelmet, mert legalább annyira konfliktusforrás, hogy a hindu vallási tradíciókkal is van némi küzdelem, ha az ember közben a a modern világban él, az elrendezett házasság meg többnyire szar,és ha mégsem, akkor rémes. A hinduizmus meg a hülye társadalmi hagyományok nem hagynak helyet az érzelmeknek, de néha a józan észnek se. Persze lehet, hogy ezt csak én látom bele.
És hát Sandhya nem furcsa lány, csak egy önállósodó nő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése