A vörös éjszaka városai

„Igen, Toby, az emberek valóban marhaságokat szoktak kérni. Például örökké akarnak élni, mert elfelejtik, vagy nem tudják, hogy az örökké csupán egy szó az időben, és az idő az, ami elfogy.“

Ha az ember egy könyvről akar írni - bármily keveset és röviden is - valahogy úgy szokás kezdeni, leírjuk miről is szól. Ami javarészt azt jelenti, mi a története.

Na, ennek itt ilyenje nincs. Bill Burroughs-ra sosem volt jellemző, hogy könyveinek (majdnem regényeket írtam) története legyen.

Hogy egy kicsit messzebbről kezdjem. Hősünk 1914-ben született St. Louisban, Missouriban, nem pont a világ végén, de nem is a közepén. Helyileg előkelő családba, úgyhogy nem nélkülözött, viszont a Harvardon szerzett diplomát, aztán bécsbe ment orvosnak tanulni, aztán jött a háború. Utána meg az opiátok (gondolom nem függetlenül a háborútól), és a drog igazából determinálta Borroughs irodalmi munkásságát is.

A beat-irodalom szentje lett (na ja, akinek Jack Kerouac a haverja...), mire a hatvanas években beütött az Üvöltés ellenkultúrája, ő már túl volt a Junkie (1953), meg a Meztelen ebéd megjelentetésén (1959), az egyik realista, a másik meg szürrealista módon volt széteső, csakúgy mint a világ körülöttünk. Az ő szövegeiben meg sokan épp azt fedezték fel, hogy tényleg, de szét van esve ez az egész, mekkora művész már, hogy így bemutassa... Pedig az öreg Bill ifjabb korában leginkább csak nyomtatásban szembesült a saját műveivel, a Meztelen ebéd kéziratát konkrétan a szemeteséből szedték össze, és szerkesztették kötetté, ő maga nehezen emlékezett rá, hol, mit és mikor írt belőle - hát igen, olyan volt mint Turner festőnek: jelentősen megelőzte a korát. Nem egyszerűen nagyon rakendroll volt, de - tudtán kívül - az egyik első punk, csak ő nyolcvanpár évig tolta a biciklit, ami későbbi kővetőinek finoman szólva sem jött össze. (vö. 'huszonhetesek klubja')

mentalfloss.com

Na ehhez képest olvastam újra A vörös éjszakai városai című örökbecsűt (1981-ből, ami jelentős év volt, hétévesen először utaztam repülővel), és hát igen, tényleg nincs története. Van három szál is, amibe belefog a szerző, három idősík és mondjuk három főhős, de ezek egy idő után összecsúsznak, mint a vajazott kiflibe a virsli. (A könyvben ennél konkrétabb virslik ennél konkrétabb vajakon csúsznak a valahová, de gyakran. Homoszex, drog, rakendroll, you know.)

Külön-külön még lenne értelme a kortárs-nyomozós szálnak, vagy a 18. századi kalózosnak, de nem értjük, hogy kapcsolódnak egymáshoz, mikor meg igen, akkor meg márt azért nem. Kifordítom, befordítom, Burroughs mégis elvisz a végére valahova, valami időn kívüli helyre, ahonnan majdnem van értelme az egésznek. Nem racionálisan, csak érzi az ember, ahogy a sok eléhányt töredék, (szó szerint) szaftos részlet, valóban összeáll valami világgá, ahol nincs kedvünk élni. De ahol meg muszáj, ha már ide sikerültünk.

Az egyel későbbi A halott utak vidéke mintha inkább rólunk szólna, ez meg mintha a rólunk túlról. És ha valaki belevágna, ne tartson a szövegben ábrázolt tébolytól, drogtól, szextől - Burroughs számára ezek eszközök, főleg hogy megküzdjön magával, meg hogy ábrázoljon dolgokat, amikről beszélni a kulturált, eltartott kisujjú csevegés közben szinte lehetetlen.

Csak türelem kell hozzá. Meg gyomor. 

Mert az égbolt papírvékony ott.