A nő a házban szemben az utca másik oldalán a lánnyal az ablakban

Ja így központozás nélkül ahogy az eredeti angol címben sincsenek vesszők egyáltalán (The Woman in the House Across the Street from the Girl in the Window - röviden: TWITHATSFTGITW ami tisztára mint valami walesi falu) amiből látszik hogy bár izgalmasnak ígérkezik a cucc de azért nem kell teljesen komolyan venni.

Tényleg van abban valami, hogy a kertvárosi háziasszonyos, misztikus-thrilleres filmek, és főleg sorozatok, lassan önálló műfajt képeznek. Mert ugye adott az idilli állapot, mikor apu dolgozik a belvárosi felhőkarcolós irodájában, közben meg anyu - az ódivatúan egykeresős családmodell nagyobb dicsőségére - otthon főz, kertészkedik, és a hasonszőrű barátnőivel könyvklub címén pusztítja a középkategóriás kaliforniai borokat. És ez az, amit aztán ízlésesen szét kell dúlni, gyilkossággal, emberrablással, az ahhoz kötődő rejtélyekkel, és persze alapfelszerelés, hogy a főszereplő (rendszerint felső-középosztálybeli, középkorú, mások által vonzónak mondott született feleség, illetve egy ponton túl már özvegy) legyen egy mentális/érzelmi roncs, poszttraumás függőségekkel minimum.

Igekötős kertvárosi drámák ezek, olyan fogalmak mentén, mint lemészárolt rokon, felcsinált szomszéd, átvert zsaruk, szétesett magánélet, visszavett józan ész, belemenős kiscsávó, kikészült háziasszony, körberajzolt hulla, eltűnő bizonyosság. És A nő a házban... pont ezekből szedi össze a legbrutálisabb kliséket, hányja egymásra, de olyan tömény cinizmussal, néha már karikatúra-szerűen, hogy nagyjából a második huszonperces epizódnál bárkinek leeshet,  ez itt  ha nem is explicit paródia, de minimum az amerikai háziasszony-thrillerek dekonstrukciója.

Nem igazán tudjuk, mikor kellene komolyan venni, mikor lehet egyáltalán, és mikor vagyunk épp annak szemtanúi, ahogy az alkotók egy laza mozdulattal rúgják föl az efféle thrillerek megszokott dramaturgiáját.

sorozatwiki.hu

Pedig a kiindulás már jól bejáratott sablonokkal operál: van anyu, a negyven körüli kertvárosi nő (nem mellesleg esőfóbiás), akinek pár éve megölte a gyerekét egy pszichopata, a férje (aki a pszichopata börtönpszichiátere volt) elhagyta, úgyhogy életét most a gyógyszerre ivás és a szomszédok utáni leskelődés tölti ki. Egy este, midőn e két hobbiját - szokás szerint - együtt gyakorolja, szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, vagy nem, mert hát fél marék nyugtató és két üveg száraz vörös után a valóság helyét átveszi valószínűség, a „láttam azt" helyett jön az „azt hiszem láttam valamit"

És hát valamit tényleg látott, innen indul a sztori, a szétcsúszásokkal és megzuhanásokkal tarkított nyomozás. Annak jegyében, hogy, az összeesküvés-elméletek mögött néha valóban van összeesküvés, illetve attól hogy paranoid vagy, még lehet hogy tényleg üldöznek.

A történetet nem érdemes itt ellőni, ezt meg kell nézni a Netflixen, ha elérhető (nekem mondjuk nem, de a letöltés nagy úr), nyolcszor huszonpár perc az egész, olyan csavarokkal és befejezéssel, hogy azokon tényleg hangosan felröhögtem. Néha annyira összefonódnak a szálak, hogy egy nagyobb teherhajót el lehetne vontatni velük, miközben véletlenül minden abba a narratívába passzol, amire azt mondjuk, hogy na, ez érdekes lenne, aztán naná hogy nem lesz az, de időnként legalább a főhőssel együtt esünk pofára.

Szóval A nő a házban... nem egy direkt paródia, akkor sem, ha egy csomó nyilvánvaló utalás van benne az Amy Adams-féle (milyen véletlen) Nő az ablakban című felejthetőre, és így persze áttételesen Hitchcock Hátsó ablakára. (Fú, ez viccesen félreérthető, bár inkább ne akarjuk látni a nagy rendező „hátsó ablakát", ablaktörlőjét, ilyesmi.) 

Ha valaki nem vevő  az iróniájára, és észre sem veszi, hogy itt épp a zsánert lökik le az út menti árokba, az simán megnézheti mint egy csavaros thrillert, bár így az élmény egy részét kétségtelenül elveszíti. (Ja, és Kristen Bell igazán nagyot főszerepel benne.)

Amiről nem beszélnek, az nem van lenni

Elvileg már zajlik a kétórás, figyelmeztető jellegű tanársztrájk, hogy a gyakorlatban mi van, azt meg egyelőre tudja a fene, majd délutánra talán mondanak valamit az illetékes szakszervezetek, hogy akkor hányan, hány töriórát nem tartottak meg a hol, meg esetleg hazudik valamit a kormány, hogy ó kérem, nem is volt itt semmi látnivaló.

A média e tekintetben nem sokat számít, a hvg.hu-n például folyamatosan frissítik a sztrájkról szóló tudósítást, de ez nagyjából abban merül ki, hogy listázzák, hogy a mentősök meg a tűzoltók szakszervezetei adtak-e épp ki egy szolidaritási nyilatkozatot. Az origó pedig a tőle várható módon nem is tud arról, hogy itt valami épp történik, náluk a közúti balesetek és a popsik/cicik közé csak annyi közéleti hír fér bele, hogy a Márki Zay nyilván már napok óta ebédel a Bajnaival egy londoni étteremben, mert nem bírják levenni a főoldalról, még ma sem, meg hogy a gonosz (mocskos, hazaáruló, sorosbérenc, migránnssimogató, buzizsidó, genderfasiszta) baloldal elvenné a családtámogatásokat, miközben a Szeretett Vezető Generalisszimusz még bővítené is egy hellóröfivel a befagyasztott étolaj mellé.

A rossz emlékű Kádár elvtársnak tulajdonítják a mondatot (az ötvenhat utáni konszolidáció kapcsán), hogy "aki nincs ellenünk, az velünk van". Ez már az első felcsúti kormány idején is arra módosult, hogy "aki nincs velünk, az ellenünk van", és mostanra - főleg a kormányhitű sajtóban - odáig tágult, hogy "aki nincs velünk, az nincs". 

Általános gyakorlat lett a kézből etetett propagandistáknál, hogy a számukra kellemetlen, az általuk sulykolni kívánt világértelmezésbe be nem illeszthető tényekről, történésekről egyszerűen nem beszélnek. Mondjuk ezt se maguktól csinálják, itt is a hűbéruraik a minta. Hisz pont eleget láthattak a parlamenti folyosón újságírók elől menekülő fideszest, aki amint meglát egy kamerát, exponenciális gyorsulásba kezd, és közben előkapja a mobilját is, mintha véletlenül pont most futott volna be egy kurva fontos hívás. Egyik kézben a telefon, a másikkal a kotnyeles újságírót hessegeti, közkeletű formagyakorlat volt ez, amíg a kövér parlamenti házmester, be nem tiltotta az egészet a picsába. Azóta biztonságosan vonulhatnak a képviselők az aranyozott stukkók között, akciósan whiskyzni a büfébe. (Ha már a nép itala mifelénk a single malt whisky, mondjuk egy 12 éves Dalmore, amit persze választott képviselőin keresztül fogyaszt.)

És ez a mentalitás kormányzati szinten is. A 'sajtótájékoztató' kifejezést szó szerint értelmezik, azaz ők elmondják amit akarnak, kérdezni meg nem lehet. (Hisz a kormányhitű média, Rogán nertárs munkatársaival egyeztetett "kérdéseit" azért ne vegyük már komolyan, a független sajtó meg sokszor be sem jut.) És ha végleg kínossá válik a helyzet, mint mondjuk most, a Völner-ügy kapcsán (amiről az origó persze nem is tud, így az sem, aki főképp őket olvassa - mondjuk az meg is érdemli), akkor már a sajtótájékoztató is elmarad, mint mondjuk az elmúlt két hétben a Kormányinfó nevű esztrádműsor.

A felcsúti döbrögi meg eleve nem ad interjút, néha ír (gondolom főleg írat magának) egy-egy esszének is csak jóindulattal nevezhető populista közhelyszótárat, meg péntekenként öblöget egyet a tévesen újságírónak tekintett rádiós mikrofonállvány néninek, de hát legalább biztos lehet benne, hogy az üveges tekintetű asszonyság nem kérdez tőle semmi kellemetlent, hisz a kérdéseket is ő viszi a 'diskurzusba'. Persze itt az a paradoxon, hogy bár a néni vele van, de ettől ő még nincs. Újságíróként semmiképp.

Dől, szakad, süt, kimarad

Tegnap folyton azt olvastam, hallottam, hallucináltam és  jósoltam kávézaccból, hogy mekkora nagy viharzóna fog lecsapni az országra, de tényleg mindjárt. Fák dőlnek ki, leszakadnak a vezetékek, hátrafelé repülnek a madarak, az erkélyen áttelelő poloskákat hazáig, azaz Afrikáig sodorja a tornádó, a felcsúti rájön hogy vegetáriánus, a semjénzsolti értelemben vett semjénzsolt meg arra, hogy igazából buddhista.

Azt' nem lett semmi ilyesmi, kidőlni is csak az egyik szomszéd dőlt ki a lépcsőfordulóban, de az ő tornádóját konyaknak hívták, a pofája meg csak ma fog leszakadni, mikor felébred. Közben meg a napon indokolatlanul tizenöt fok volt, mert oké, hogy sütött az a fúziós reaktor ott fent, de nem folyton, és egyébként is, még január van, nem azért fizet az ember kurva sokat a távfűtésért, hogy odakint tollászkodjon a tavasz. Egy ilyenkor!

Persze lehet, hogy igazi ítéletidő volt, csak titokban, nehogy megzavarja a helyi lakosság hétvégi vasárnapját, bár van ahol tényleg dőltek a fák, de ott biztos nem fideszes a polgármester, és nem tudta elintézni a vihar látenciáját.

De az is elképzelhető, hogy félreértettem a híreket. Hisz azt írták, hogy rémesen nagy viharok lesznek "az országban" és nem igazán konkretizálták, hogy melyikben is. Lehet hogy a malájok szívtak, vagy a venezuálok?

De például az alábbi képen a félig közmunkásnak öltözött tűzoltók nem tűnnek malájnak, a háttérben a Gondatlanságból Elkövetett utca torkolata meg nem az a tipikus Kuala Lumpur-i látványelem.

24.hu

Ha viszont Agyarországon volt a viharos zónaidő járása, akkor csak annyi marad, hogy mi itt délnyugaton nem tartozunk ahhoz az országhoz. Mondjuk ez már régebben is gyanús volt, ide már jóformán közvetlen vonat sem jár a fűvárosból, egyik autópályát sem tervezték soha erre vezetni (van valami majdnem olyan, csak nem az), a legközelebbi nemzetközi repülőtér Zágrábban van, de legalább városunk büszke lehet sok viccesen indokolatlan körforgalomra, a felesleges szökőkutakra, és az azokat övező ménkű sok térkőbe ültetett ultragiccses zsánerszobrokra. Mondhatni mi vagyunk a régióban az uniós befektetések látványpéksége, ami bizonyos szögből tényleg jól mutat, de a helyben fogyasztással nem érdemes próbálkozni.

Viszont - az általános életszínvonallal ellentétben - az időjárás legalább igazán kimagasló, bármit is jelentsen ez.

Tollas a háta?

Azt olvastam egy palaleo... palaonto...  pelolanta... mindegy, -lógussal készült interjúban, hogy a Dínó nevű szauruszok igazából nem is úgy néztek ki, ahogy. Hanem főleg színes tollakat hordtak, némelyiknek szárnyai is volt, szóval leginkább mégis LSD-n élő nagy csirkékre emlékeztettetek. Oké, azt már máskor is hallottam, hogy a szauruszokok mára leszármazott utódai a madarak főleg, de annyira, hogy a krokodilok is csak a madaraktól származtak később, mikor valami nagyon hülye alakú állat kelt ki véletlenül egy pulykatojásból. Biztos a sugárzás miatt, mikor az ősi egyiptomiak baszkurálták az atomot, mert azok már értettek ehhez is az űrből. Láttam a Csillaggate Sztárkapu című dokumentum sorozatban elégszer.

De persze a tudomány már megint le van maradva mondjuk tőlem, hisz hülyeségeket beszél a Dínókról. Mert nem tollas állatok voltak azok kérem. Egy dínó, az nagyjából húsz-harminc centi magas, gumiból van, némelyik sípol is ha rálépnek, repülni meg csak akkor tudnak, ha dobják őket. Mondjuk színesnek színesek, főleg ha a zöld is színnek számít, de van bennük szürkéssárga meg mindenféle más is. Én magam gyerekkorom óta már sok ilyennel találkoztam, de hát ez van, ha az ember rendesen jár majálisba, búcsúba, plázába, nem csak az íróasztal mögül okoskodja elő, hogy milyenek is lehettek a szauruszok, esetleg talán. Mikor az ilyen "tudós" nem hogy nem látott még igazából dínót, de nincs neki otthon a polcon, mint nekem több is.

Szóval tessenek a tudós hölgyeknek és uraknak búcsúba járni könyvtár helyett, ott már van kétpálcás dinó is a lövöldében, vagy esetleg a plázába a játékboltba (tudják, a főbejárattól balra, a  újságos butik mellett), és megnézni a dínókat igazából, hogy milyenek. A tapasztalat legyen az első, a második is, aztán harmadiknak lehet olvasni is róluk, mielőtt hülyeséget nyilatkoznak bele egy interjúba.

Mondanám, hogy ez a dinológia (vagy szaurisztika) kategorikus imperatívusza, ha tudnám mi a frászt is jelent.

poszterem.hu

Tényleg, ma is vasárnap van...

Pont ma ötven éve volt a Véres vasárnap, ami egy szép kerek évforduló, de talán nem sütök tortát az emlékére. Elvégre túl sok felemelő nem volt abban, hogy a brit katonák tüzet nyitottak az észak-írországi Londonderryben, a függetlenségpárti ír tüntetőkre, és tizenhárman már nem keltek fel többet a flaszterról.

És bár volt ott némi anyázás meg kődobálás, ellenirányban meg vízágyúzás, de azért ők nem az IRA terroristái voltak. (Akik persze, mint a világ szinte összes terroristája, szabadságharcosnak tekintették magukat, amiből az a tanulság, hogy a.) a terroristákból lázadók lesznek, ha sokan állnak mögéjük, b.) a lázadókból forradalmárok, ha van esélyük győzni, és c.) a forradalmárokból hősök, ha nyernek. Fokozatok kérdése az egész.)

És azt meg végképp nem menti semmi, hogy az áldozatok közt voltak fegyvertelen fiatalkorúak, hogy a britek a földön fekvő sebesültekre is lőttek, a páncélautóval tömegbe gázolás meg csak hab volt a torkán. De az 1922-23-as polgárháború, meg Blair-kormány által tető alá kalapált 1998-as Nagypénteki egyezmény (hivatalosan Belfasti egyezmény) között azért sok véres konfliktus indult ki mindkét oldalról. Sőt, még után is, mert az IRA ugyan fegyverszünetet jelentett  '98-ban, hogy politikai szárnya, a Sinn Fein tárgyalóasztalhoz ülhessen, de jött a magát "Igazi IRA"-nak nevező alakulat, hogy részükről akkor még tovább robbantgatnának, de a megállapodást azért csak összeizzadták a felek.

Amúgy az tényleg nem normális, hogy az ír sziget félbe van vágva, hiszen ahogy '45 után is csak németek voltak, nem kelet- meg nyugatnémetek, az ír-északír szétválasztás is mesterséges, hatalmi érdekek által diktált és lényegileg értelmetlen. Ráadásul a dél-írek (vagy kik), egy köztársaságban élnek, euróval fizetnek és elhűlve nézték ez az egész Brexit-tragikomédiát. Még szerencse, hogy köztük meg az Egybesült Kirájság között csak a térképen van határ, valami különmegállapodással azért a brexitelés után sem húztak fel egy magyarosch határkerítést. Hetvenpár év hidegebb és melegebb polgárháború stressze után azért ez is valami.

És persze ilyenkor jönne kísérőzeneként a U2 Sunday, Bloody Sunday című száma, csak azt én nem szeretem, mert ugyan profi, igényes, de rémesen szar. Úgyhogy inkább ezt itt:

Horrorbábuk vs. cukicicák

Megnéztem végre a magyarul indokolatlanul Egy ház, három család címre keresztelt filmet. (Azért indokolatlan, mert három ház, az az egy, a harmadikban meg nem család van, hanem egyedülálló nő megosztaná. De legalább a helyesírás-ellenőrző folyamatosan javítani akar, hogy nem egy ház, hanem Egyház. Hát nem!)

Ez amúgy három, egyenként félórás sztori, bábfilmben elmesélve, ami igazán üdítő. Igazi, hús-vér plasztik-műszőr bábok, arányosra épített díszlet, stop motion technika, és pazar látvány, ilyen jót utoljára Wes Andersontól láttam, A fantasztikus Róka úr című műalkotásban. Által. Az is felnőttmese volt, mint ahogy ezek, és legalább ennyire élvezetes, ha nem még inkább.

Az első sztoriban egy lecsúszott, szebb napokat nemigen látott család (valahol Viktoriánus Anglia-külsőn) kap egy szép új házat egy rejtőzködő, rohadt gazdag, és minden bizonnyal pszichopata milliomostól. Aki a lakája, küldönce szerint (ha csak nem ő maga az) építész, külső-belső egyaránt, mert nem csak a nyomasztóra hangszerelt kúriát tervezte ő, de a berendezést is.  Lecsúszotték nem is vihetnek magukkal egy féllábú komódot sem, aztán kiderül, hogy nincs is rá szükségük, mert a ház annyira szó szerint szippantja be őket, hogy szép lassan  - bár nem teljesen önként - berendezési tárgyakká alakulnak, csak hogy jobban passzoljanak a gondosan megtervezett, bár naponta átépített enteriőrbe. (Spoiler: csak a gyerekek élik túl.)

Anyám függöny, apám fotel, hülyén festenek, de legalább illenek a csillárhoz meg a tapétához, és a szegénységhez képest ez már majdnem karrier, csak kissé tűzveszélyes...

Brrr... (filmsor.hu)

A filmnek amúgy pont ez az első epizódja a legnézhetetlenebb, a figurák ugyanis önmagukban is rémesek, mondhatni anyagukban visszataszítóak (de tényleg, szó szerint), gondolom szándékosan, de az első percben le lehet venni, hogy ez tényleg korhatáros mozi, ezektől a horror-fejektől bármelyik hatéves képes lehet bepisilni a rosszat álmodás közben, avagy apropóján.

Szerencsére a másik két sztoriban már állatok vannak, egerek (vagy inkább patkányok, bár nekem mindegy, rágcsál ó, a rágcsáló) meg macskák, akik ráadásul vállalkozó szellemek. Különösen  jópofa a harmadik történet főszereplője, a macskanő (persze nem az a bizonyos), aki egy lepukkant panziót üzemeltet, és próbál egyben tartani, nagyjából mérsékelt sikerrel. Mert a ház a tengerparton van, a vízszint emelkedik, a lakók leléptek, az a kettő meg, aki maradt, nem tud fizetni. (Illetve az egyik hallal, néha.)

És ez a legkevésbé horror az egészben, mondhatni hepiend a vége, bár gyanús, hogy Rosa (a panziós cirmos) teájába már megint tettek valamit, és az egészet (miszerint hajóvá változik ház, és elúsznak a naplementébe), csak álmodja, közvetlenül a vízbefulladás általi elszakadni képtelenség előtt. Ja, asszem a macskák nem tudnak úszni. Jobbára.

port.hu

Ingyen se!

A mocskos, szemét EU elkülönített egy adag pénzt, hogy a tagállamok vehessenek belőle ingyenes Covid-tesztet bizonyos csoportoknak, mi eredetileg kértük is volna, de aztán mégse. (Illetve dehogy mi, ők, rosszabb esetben azok... akik azt hiszik, hogy az állam ők.) Csekély 900 millióról lett volna szó, és értem én hogy egy rendes stadionhoz, pláne autópályához képest ez bagatell, e ahogy észrevehettük, az állampárti felcsútista keménymag ennél kisebb pénzekért is lehajol, már miniszteri szinten is.

De biztos az volt, hogy rájöttek, ezt a pénzt nem lehet simán csak zsebre tenni, a brüsszeli ránk rontó háttérhatalmak mostanában jobban szemmel tartják, mire költik felénk a vissza nem térítendőket, szóval ezt arra kellett volna költeni amire való, a zembereknek ingyenes tesztekre, azt meg ugye minek? Ártunk és Ormányunk jeles hűbéresei nem azért mentek politikusnak hogy majd a népnek jobb legyen tőlük, hanem mert az ár/érték, pontosabban az érdemi munka/fizetés arány itt a legjobb, kevés felelősséggel és magas fontoskodás-faktorral.

El bírom képzelni a témába vágó megbeszélést:

"EU (szül. Maastricht Brüsszelke): Nesze, pénz!

F1G (a Felcsútok Géniusza): Kurva anyád!"

Mert hát ilyen kifinomult mostanság a magyar diplomácia, ennyire empatikus a pártvezér és kancellár, aki nem egyszerűen zseniális politikus, történelmi léptékű államférfi, de még szép is, és egyre szebb lesz, szóval neki egy holmi EU ne dumáljon, ellenben dugja föl magának a brüsszelébe a könyöradományát. A rohadék.

Etika, etikett, ellentmondás

- Édesanyám, nem elég savanyú a káposzta!

- De hát ez máskostészta, fiam.

- Ja, annak elég savanyú.

(ismeretlen költő verse)

Farháttal nem kezdünk mondatot, ünnepélyes megnyitón nem buzizzuk le a kaszinótojást, pacalhoz nem köztünk nyakkendőt, helyi buszon nem gyújtunk tábortüzet, kiflivásárlás közben nem bazmegelünk, ellenben kenőpénzt csak eltartott kisujjal veszünk át, a lyukas zoknit megvarrjuk és csak aztán dobjuk ki, mindig kanállal esszük a villát és ügyelünk rá, hogy a vécépapír mindig pont másnál fogyjon ki.

Tele az életünk ilyen, és ezekhez távolról sem hasonló szabályokkal, elvárásokkal, előírásokkal és csoportnyomásokkal, az ábécé mindenféle kései betűivel jelölt generációknál meg abba áll a kamaszkori lázadás, később meg a fotelforradalom, hogy ezek egy részére szarnak. Persze szigorúan csak azokra, amik őket személy szerint nem sértik, bántják, idegesítik, vagy nem jár a megszegésükért letöltendő pénzbüntetés.

Múltkor, mikor Dömdödömmel fát vágni voltunk az erdőben, akarom mondani lehaladtam a garázsboltba tejér', pont egy generációs lázadó volt a vásárlóközönség másik ötven százaléka (járványilag kettőnél többen nem lehetünk bent egyszerre, mondjuk hely sem igen lenne hozzá), kötözködő hangulatban, és nyilván már nem igazán szomjasan.

Érkeztemkor épp komoly ismeretelméleti vitát folytatott az eladó csajjal arról, megismerhető-e a krumplis pogácsa minősége a nélkül, hogy megkóstolná. Amire a csaj tömören annyit közölt, hogy a műveleti sorrend a következő: először megveszi, aztán megkóstolja. C'est la vie, a kereskedelem régóta ilyen játék, hogy kockázatot kell vállalni, veszélyesen kell élni, ha valaki Dead Kenndys pólót húz a szakadt dzsekije alá, annak ezt igazán illene tudnia.

Na jó, mondja erre a hatodik emelet (a lift után balra) legnagyobb punkja, de a drogériában is van kirakva egy parfüm mintának, hogy tudd mit veszel. Még azok a.. azok a rohadt kipa... tapilis.. kapilisok... na, a burzsujok is raknak ki mintát, a multik, tudod.

A kiskereskedelmi egység ügyeletes dolgozója ezen a ponton már felröhögött, hogy mióta jársz te drogériába? Mire a megszólított: rendszeresen bazmeg, ott fújom magamra a mintákat, mert ezektől én aztán nem veszek semmit, olyan kurva drágán, meg szemét multik, nemugye? De ezeknek a kedvéért én nem leszek büdös.

Fürdéssel próbálkoztál, jön az obligát kérdés, naná, de nem jött be, nem az én világom, az ilyen kispolgári szarság, meg a szappanlobbi.

De legközelebb legalább ne jázminillatú mintát fújj magadra te gyökér, amúgy valamit még adhatok? Háát... energiaitalt, csak ne lájtot, mer' abban nincs is energia, csak ilyen szerek. Amúgy azt legalább meg lehet kóstolni? Hányok már titufrittu vagy milyen ízűtől. Nem? Ti aztán nem tepertek a vásárlókért, mi? Csak mert csóró vagyok, meg vérbeli lázadó? (Lázbeli véradó esetleg, mormolom én a magam orra alá dörgölve.)

Na akkor? A kérdés egy fél percig a levegőben marad, aztán a csávó  a hatodikról kinyögi, két pogi, meg egy energiaital, az a kávés-unicomos, a kétdekás. De az nem energiaital, csóválja a fejét a nők a pult mögött egyik fele. Nem hát, viszont párszor már kóstoltam, asszem ennyi, World MasterCard arany hitelkártyát elfogadtok?

Ilyenkor ütve jó...

Este hét előtt, midőn egy fárasztó, semmittevéssel töltött nap után épp megtértem volna a vacsorámhoz, egyik kedves szomszédom leküzdhetetlen késztetést érzett, hogy ütvefúróval vegye kezelésbe lakásának pont azt a falát, amelynek másik oldalán már szerény nappalim található. Hát, bizony mondom néktek, nincs is jobb, mint péntek este ezt hallgatni, ennél már csak az lett volna jobb, ha szombat hajnalban támad kedve a vasbeton-lyukasztás ősi hagyományát gyakorolni. 

Ezt egyébként tényleg már a honfoglalók is űzték, csak ők még lóról, hátrafelé, miközben a szögbelövőt csak III. Félvak Béla seregében rendszeresítették, a flex pedig ennél is később, Mátyás idején lett alapfelszerelés, igaz először az udvari kamarazenekarban, és csak később a Fekete Seregnél.

Szóval nincs nekem bajom ezzel, az ütvefúrás szimfóniája remekül passzol a krumplis lepényhez, a zöldségkrémleves meg egyenesen beleborzong, csak engem idegesít kissé mégis, főleg mert hiányolok mellőle egy lendületes, dragonyosokkal megtámogatott flexelést. A nélkül azért nem az igazi, tűrhetetlenül ép szakaszok maradnak az ideghálózatomban, pedig ha már a kedves szomszéd ilyen pazar műsorral kedveskedik, az a minimum hogy a tizenötödik perc környékén rohamot kapjak tőle.

Remélem azért holnapra is marad náluk némi házimunka, ma Frank Zappát nyomta el a fúró, de ha esetleg reggel fél hatkor nekiállnának felszedni a konyhában a járólapot, tennék be egy kis Police-t, azt alapvetően úgyis unom, és akkor dupla a nyereség, Egyrészt nem volt kidobott pénz, úgy tizenkét éve megvennem azt a válogatáscédét öt fontért, hiszen ott forog a lejátszóban, másrészt viszont nem kell túl sokat hallanom belőle, mert  a mai ízlésemmel már nem is tetszik annyira.

Alkalomadtán majd szólok a szomszédnak, kár hogy nem tudom hogy néz ki. Biztos láttam már jönni a lépcsőházban, csak nem tudtam, hogy ő az (hja, a lakótelepi elidegenedés diszkrét romantikája), de biztos komoly üzletember lehet, mert a postaládája tanulsága szerint hozzávetőleg huszonhárom-huszonöt káefté van bejegyezve abba a két szobába. Nem csoda, hogy folyton fúrni-faragni kell, egy ekkor a cégcsoportban!

Erőszakik

A semjénzsolti értelemben vett (azaz nem keresztény és nem demokrata) hazai kereszténydemokrata "párt" már megint fel van háborodva. Mind az öten, hisz a kádéenpé az a párt, mely teljesen virtuális, tagjai nincsenek csak képviselői, akik innentől rejtély, hogy kiket képviselnek. (Mert a miket az nem kérdés, értékek helyett érdekeket, a sajátjukat, mely érdekek érvényesülését egyébként a bankszámla nevű eszközzel mérik.)

Felháborodásuknak oka pedig az, hogy szerintük a karácsonyi főpolgármester verbális erőszakot követett el egy vallási szimbólum ellen. Mert azt merte mondani a Városligetbe erőltetett Magyar Zene Háza (vagy Zavart Megyeháza?) kapcsán, hogy az olyan, mint a szenteltviztartóba pisilés, hogy végül is lehet, csak épp tönkreteszi azt, amiért oda megyünk. És mondotta mindezt annak kapcsán, hogy egy amúgy is rossz levegőjű nagyvárosban, mégis mi a frászért kell pont egy parkban építkezni?

De ebből a hasonlatból a fékezhetetlen agyvelejű kádéenpének mindössze az, az amúgy szemléletes kép ragadt be, hogy szenteltvíz meg hugyozás. Jellemző azért, miféle fixációik vannak.

Mert ha pl. én azt mondom valamire, hogy ez akkora bunkóság, mint misén lehányni az oltárt, akkor nem lehányni akarom az oltárt (nem is megyek oda), csak érzékeltetni, egy adott taplóság súlyát.

De hát a hazai Nemkeresztény Nemdemokrata Nemnéppárt (valóban, magukat néppártnak hívni, tényleg abszurd) szövegértelmezési képességei csekélyek, aljasságuk viszont mások által is jelentősnek mondott, úgyhogy rögtön előadják a sikongató lábrázást, hogy ők itten most verbálisan meg lettek zaklatva, minden kereszténnyel együtt. 

De akkor itt adódik is néhány kínzó kérdés:

- Mi van azokkal a keresztény felekezetekkel, ahol nem használnak szenteltvizet, vagy csak a lelkész? Ők is meg vannak erőszakolva sátáni szavak által?

- És mi van azokkal a hindukkal és buddhistákkal, akik meg igen?

A kádenpé felháborodásában neki is szegezi a kérdést a főpolgárjenőnek, hogy ő meg a tettestársai miért lelik örömüket abban, hogy rendszeresen sértegetik a kereszténységet? Hát, szerintem nem lelik ilyesmiben örömüket, bár amikor bármelyik semjénzsolt épp vértolulást kap a szolgálati Audiból kiszállva (mer' most hallotta a Klubrádjóba'), akkor azért lehet hogy éreznek némi szerény elégtételt. De Karácsonyról sem gondolnám, hogy szándékosan triggerelné a horogkeresztényeket, csak ők a bruttó fizetésük legalább felét azért kapják, hogy hetente néhányszor a nagy nyilvánosság előtt sértődjenek halálra, aztán adjanak ki róla egy drámai hangú közleményt, kétséges nyelvhelyességgel.

És persze az is jellemző, hogy verbális erőszakot kiáltanak annak az egyháznak a nevében, amely konkrét nemi erőszakok esetében is folyamatosan fedezi a saját embereit, hisz ami a sekrestyében történt a ministránsfiúval, az maradjon is a sekrestyében! Ehhez innen is gratulálunk.

Szörnyű szenvelgés

A Szörnyszülöttek (magyarul Freaks) című 2018-as keltezésű izét csak azért néztem megtekinteni, mert alapvetően jókat olvastam róla, de kár volt. Nem tudom mit szívtak azok, akiknek ez tetszett, de abból a cuccból én is kérnék, szeretnék egyszer ennyire lelkesen állni világ ócskábbik feléhez, melyet ez a műalkotás is erősít.

Mint egy rendes low-budget darabnál, itt is a klausztrofóbia a meghatározó élmény, hisz le lehet forgatni a cuccot egy házbelsőben, meg pár külső helyszínen a környéken, ami önmagában nem is lenne baj (lásd Clerks), csak kellene egy rendes forgatókönyv, emberszerű párbeszédekkel (és a hülye hangeffektek szíves mellőzésével).

De ilyenek nincsenek. Az van, hogy Apu meg Kiscsaj élnek egy lerobban házban, szigorúan elfüggönyözve, Kiscsajnak kinéznie sem szabad, nehogy kintről meglássák, és kábé annyit tud a külvilágról, mint egy akváriumi hal. Aztán lassan kiderül, hogy ő valami mutáns, akiknek a városban lakását eleve tiltja a törvény, a mutánsokat (szakszerű terminológiával, a szörnyeket) valami hegyen kell elszállásolni kényszerlakhelyileg, szóval ezért a bujkálás. Meg hát valószínűleg az a hegy is csak olyan, mint a távoli farm az öreg kutyáknak, szóval eufemizmus az eutanáziára. 

Amúgy Mutter is szörny, vagy volt, vagy majd régen fog lenni (ez eleinte nem világos, mondjuk később sem túlzottan), a szörnyűség meg öröklődik, így Kiscsaj a sikoltozós akaratátvitelt gyakorolja, ösztönösen. Normális gyerekeknél ezt hisztinek hívják, csak épp nála igen hatékonyan működik is, mikor elég határozottan sikoltozik Apu felé, hogy „aluggyá!“, akkor a fater egyszer csak horkolva eldől. Más meg fejbe lövi magát, ha ezt ő kihisztizi.

És hát a gyermek eme képessége miatt lesz Apuból egy, a deportálástól rettegő üldözési mániás  remete, aki azt az egyszerű világképet adja át, gyakorlatilag nevelés helyett, hogy a külvilágban van a Rossz Ember, aki rájuk vadászik, és meg akarja őket ölni. Csak hogy tényleg szép gyerekkora legyen annak a kölöknek. A leírása amúgy majdnem pontos, csak erre nem lehet egy életet alapozni.

creepyshake.com

Aztán hogy ebből ez egész helyzetből végül is milyen műfaj felé indul a történet, azt tudja a fene, de elég sok helyen láttam a sci-fi kategóriában szerepelni. Nos, sci-finek egy misztikus szar, misztikus szarnak viszont sziruposan érzelgős konyhai drámázgatás. Társadalomkritikának annyit ér, mint egy söralátét nagylexikonnak, a pszichológiai hitelessége két átszállással korábban lekéste a csatlakozást, mondjuk a dramaturgia hitelessége még csak-csak, de a felét végigszenvedve, szegény nézőt már nem igazán érdekli a másik fele.

Abban még van valami lehetőség, mikor Kiscsaj lelép a paranoia kicsiny házából, a perverz tatával, vagy amikor végül átmennek a szomszédokhoz, akiknek a lányához Kiscsaj minden este átlóg egy kis pizsamás akaratátvitelre, de igazi súlya ezeknek az epizódoknak sem lesz. Mint ahogy annak, sem, mikor kiderül, mi van igazából a lány eltűnt anyjával, mert ott jön a drámainak szánt giccs, meg a misztikus gányolás, agyrepesztően fárasztó módon.

És ebben az is benne van, hogy egyetlen minimálisan azonosulható karakter sincs benne. A fater egy paranoid, zsarnokoskodó érzelmi fogyatékos, aki saját maga szerint jót akar, csak ez valahogy nem akar sikerülni, a kiscsaj egy valóban idegesítő, később félelmetes jelenség, bár nem tehet róla, a perverz tata alakú, fagyiskocsival cserkésző fura öregember meg simán olyan, hogy egy városnegyedben sem szeretnénk lenni vele. Pedig, mint később kiderül, közeli fokon rokon. A gardróbban megláncolt Mutter meg szintén valami freak, de az nehezen dől el, hogy akkor ő ott most tényleg, esetleg kísértet, vagy Kiscsaj képzeli csak oda, és őszintén szólva, ez egy idő után már kurvára nem is érdekli a nézőt.

Pedig a Freaks-ben lenne kraft, hisz itt egy kvázi-diktatúra van a háttérben, egy mutáns-apartheid, csak erről alig tudunk meg valamit, de a főszereplőkről is csak  annyit, hogy már épp ne legyenek rajzfilm figurák, de azért még ne tudjunk izgulni értük.

Ez a film a kevés pénzből hatásvadászra hangszerelt végiggondolatlanság iskolapéldája, ami lehet hogy kár, mert esetleg lett volna benne lehetőség valami igazán eredetire, de lehet hogy nem, mert eleve egy reménytelen blődség az egész.

De hogy fárasztó meg idegesítő, az tuti.

Kreatív hányás

Azt írja az újság (Lujza), hogy nevet vált a Telenor, lánykori nevén Pannon GSM, úgy tűnik ezeknek nincs jobb dolguk, mint pár évente nevet, és ezzel  persze arculatot (magyarul dizájnt) váltani. Először arra gondoltam, hogy valahol megint éhezik néhány PR-os kreatív, de aztán kiderült, hogy lejár a Telenor név kopirájtja, s ha már, miért ne lehetne egy kicsit megtolni az ezek szerint nem éhező kreatívokat, meg frissíteni kissé a klisét?

Habár az összes összes rabszolgatartó multi úgy reklámozza magát, hogy náluk fiatalos és dinamikus csapatban lehet dolgozni, érdekes kihívásokkal, pörgés van meg flow, akkor kell is az időnkénti arculat-frissítés, hogy valahol azért legyen némi dinamika, vagy legalább változás, még ha lényegileg felesleges is. (Tényleg, a kokakóla miért nem vált tízévente nevet?  Mostanában lehetne példásul - a kokain helyett mondjuk valami modernebbre, például a metamfetaminra utalva - MetaDrink, ahol dizájn meghatározó színe a rozsdazöld, az ital maga meg, bár kólaízű, de anyagában csíkos kék-sárga. Hisz azokból lesz a zöld.) 

A Telenor amúgy Yettel. lesz márciustól (ponttal a végén), ami így elsőre elég hülyén hangzik. Gondolom a 'yet' azaz  'még' szóból, meg a telefon, sőt tele kommunikáció rövidítéséből rakták össze, csak épp az egész úgy hangzik, mintha egy zsidó fűszeres felesége lenne a 19. századi Galícia valami kis falujában. Ezzel a névvel, hogy Yettel, simán bele lehetne írni utólag egy női karaktert a Hegedűs a háztetőnbe, senkinek nem tűnne föl, nem lenne tájidegen.

Meg hát értelme sem sok adódik. Mégtel? Mártel? Még mindig telefon? Milyen meglepő... egy telekommunikációs cégtől. Akkor már maradjon inkább magyarosnak a Mártel. Hiszen annak legalább lenne értelme, a Martel, az két l-el már egy igen drága konyak, és ha hozzátesszük, hogy Károly, máris kapunk egy frank királyt a nyolcadik századból, a poitiers-i csata győztesét, III. Pipin szintén frank király apját.

De a kreatívok idáig nyilván nem asszociálják magukat, a számlatömb kiállításához eljutni elég három értelmesnek ható mondattal, az indoklás látszatát keltve, hogy miért is fiatalosan dinamikus a hányászöld háttérszín.

Niljang mester tanítása

Önként, és - lévén énekes - nyilván dalolva mond le streaming bevételei mintegy 60%-ról Neil Young (azaz Niljang rinpócse, legalább is műveletlen buddhisták szerint), miután hagyja a fenébe a Spotfy-t. Merthogy van ott egy Joe Rogan nevű pasas, meg az ő fasiszta podcastje, aki újabban az oltások ellen (is) kampányol. Young szerint pedig ez elfogadhatatlan, és ultimátumod adott a cégnek, hogy vagy az ominózus podcast marad, vagy az ő a dalai, de a kettő nem szerepelhet egy platformon. Mire a Spotify érdemei elismerése mellett megköszönte Herr Jung munkásságát, és közölte, hogy persze várják vissza, de persze nyilvánvaló, hogy szarnak bele, hisz Joe bácsi megmondásai jelentik per pillanat az egyik legzsírosabb bevételi forrást számunkra, részünkre és a nagyközönség sérelmére.

Neil Young amúgy 76 éves, jelentős életmű, karrier áll mögötte, és nyilván nem köszön neki előre a boltban az akciós lókolbász (sőt, most olvastam meglepve, hogy pár éve már Daryl Hannah a felesége), szóval eleve megengedheti magának, hogy elvei legyenek. Mondjuk, amennyire ismerem azt a bizonyos életművet, ezt a luxust mindig is megengedte magának,ő az a rockzenész, akinek a rakendroll nem csak egy tánc, de nem is pusztán a pia-drog-kurvák mágikus háromszögének fedezete.

Az meg külön vicces, hogy aki miatt lelép az illető platformról, az egy Dzsó Rogán! Hát hiába, ezek a Rogánok már mindenhol ott vannak, mondjuk a hazai helytartójukat, a Tónit aztán nem is hallottuk soha a Háttérhatalomról elmélkedni. Hisz ő maga az, mint jelen példánkból is látszik, nem véletlen, hogy sosem ad interjút, mindig szerényen a háttérbe húzódik, így is van elég baja abból, ha kiszúrják az egymilliós aktatáskáját.

Pedig azt biztos szülinapjára kapta Dzsó bácsitól, akinek azért telik erre a Spotify bevételeiből, Tóni meg nyugodtan kuporgathat a miniszteri fizetéséből egy rendes yachtra.

Niljang meg közben többre becsüli az elveit, mint a még több pénzt, talán nem véletlen, hogy végül nem politikusként lett világhírű. És akkor most ideidézem (asszem nem először) az egyik híres dalát, a távoli nyolcvanas évek végéről. Ami lényegében arról szól, hogy hiába a sok csillagsávos lobogó-lengetés, meg a büszkeség a fene nagy szabadságra, ha közben ez azt is jelenti, hogy széles néprétegeknek szabad a kukából enniük és hűtősdobozokban aludniuk, a jobban élő többsége nagyjából le szarja őket. És Mr. Young az oltáskritikus szövegek kapcsán is pont azt a felelősségvállalást hiányolja, amit itt is:

Világrendőrség, globáltroll

Vlagyimir Vlagyimirovics Szovjetunió most akkor vagy ki akar harapni még egy darabot Ukrajnából (ha már a Krím jól esett), vagy nem, amire Amerika Kapitány vagy lép valamit, vagy diplomáciailag mégsem, még szerencse, hogy Bájden elnök nem mindig emlékszik pontosan, előző nap mit is mondott, hogy az orwelli modell értelmében aznap épp Keletázsiával vagy Eurázsiával állt-e háborúban Óceánia. Így aztán kellően rugalmas zavarodottsággal tud semmit nem csinálni, hiába, ő egy puhapöcsű demokrata, nem egy fatökű texasi republikánus, mint mondjuk ifjabb Bush, aki gond nélkül zavarta bele magát (meg főleg az általa főparancsnokolt sereget) egy rendes közel-keleti soha véget nem érőbe.

De Ukrajna kapcsán most láthatóan nagy a zavar, hogy lesz-e belőle egy rendes proxy-háború, vagy csak valami Anschluss 2.1, hogy akkor most a Belarusz határon seregló Poszt- Vörös Hadsereg, meg a valahol máshol, de kétségtelenül  mozgósított jenkik akkor játszanak-e olyat, hogy ki rántja el előbb a kormányt? Mert egymásnak esni nyilván nem fognak,a győzhetetlen armadák esetében a jelzőt úgy kell érteni, hogy nem győzhetnek a diplomácia képviselte hatalmi und gazdasági érdekekkel szemben. 

A modern hadsereg elsődleges feladata nem a harcolás, a fenének hiányzik egy atomfegyverekkel megvívott harmadik, meg egy - ennek nyomán - kövekkel és botokkal lejátszott negyedik világháború. A hadseregek ma már főleg elrettentetésre valók, hogy erőt demonstráljanak, és senkinek se legyen kedve az ellenük irányuló támadás fontolgatásának gondolatával eljátszani. Harcolni kizárólag távoli, szegényebb/kisebb/gyengébb országokban, jelentős mezőnyfölényben hajlandóak, már ha arrafelé elég sok olaj, gáz vagy nemesfém van, és jó hátterek a dicsőséges PR-fotókhoz.

Régebben, mondjuk a 90-es években még az volt a duma, hogy az USA a világ csendőrének szerepét játssza. Na, ez mára azért már nem ilyen egyszerű, mert egy csendőr az néha odacsap (kivéve ha St. Tropez-ban állomásozik, ugyebár), aki csak szavakban és masírozásban erős, az már inkább csak egy troll. Mert az odacsapás, az ilyen lenne, világviszonylatban és példamutató jelleggel, ahol ugye a statuálás a fontos. Fuck Yeah!

A Hófehérke-érzékenység kultúrája

Peter Dinklage mondjuk hogy a legfoglalkoztatottabb kisnövésű (oké, itt azért leírhatom, hogy törpe) színész, mindenféle díjakkal dekorálva, de ettől még beszélhet hülyeségeket, és ha már teheti, teszi is. Most épp azon akadt ki, hogy a Disney megcsinálná a Hófehérke és a hét törpe élőszereplős változatát. Mert szerinte ez szörnyen sértő a törpékre nézve, bár az rendben van, hogy nem csak fehér színészek lesznek benne.

Ez tipikus példája annak, mikor túltolják a mindenáron kiegyensúlyozottságot. Mert egy filmnek talán nem dolga, hogy önmagában reprezentálja a kortárs társadalom minden rétegét, csoportját, szubkultúráját, azok elvárásait és frusztrációit. A Hófehérke egy régi mese, más kor szülötte, de ez nem kellene hogy azt jelentse, ma már elő sem lehet adni. 

Az Oidipusz-történetben vérfertőzés van, a Rómeó és Júliában öngyilkosság, a Bűn és bűnhődésben meg őrület és alkoholizmus. D.W. Griffith, a némafilm klasszikusa a feketéket ábrázolja rém rasszista módon, maga Walt Disney legendásan elszánt antiszemita volt, de mégsem jut eszébe színészeknek, rendezőknek, hogy addig nem vesznek részt a stúdió filmjeiben, míg azt át nem nevezik. (Vagy addig nem vesznek Fordot, míg a márka az öreg Henry,  A nemzetközi zsidó című bestseller szerzőjének nevét viseli.)

Nyilván a Hófehérkénél sem kell szolgai módon lemásolni az 1937-es rajzfilmet, és jogos a felvetés, hogy mi a fenének kell ez egyáltalán, de ha a törpék nem törpék többé, hanem hét marcona bányász, akkor akkor az már nem az a mese. Hanem valami pszichodráma és/vagy szociohorror, ahol a férfikommunában kitör az anyakomplexus. (Jut eszembe, Mr. Dinklage, a hobbitok maradhatnak, vagy Tolkien is menjen a levesbe?)

A Hófehérke amúgy hülyeség persze, de hát mese, és ha bele kell kötni, akkor a törpézés helyett tessék inkább előhúzni a nekrofíliát, hisz az ifjú herceg konkrétan egy koporsóban fekvő hullát csókolgat benne.

És ha például a Piroska és a farkasból készülne újabb adaptáció, tiltakoznának az állatvédők, hisz a farkast élveboncolják benne, Piroska meg egyrészt biztos komcsi abban a szerelésben, másfelől fogyatékos, hisz nem tűnik föl neki, hogy a nagyi ágyában egy farkas fekszik. A Jancsi és Juliskában a szülők gyakorlatilag meghalni küldik a gyerekeket az erdőbe, ha már etetni nem tudják őket. És így tovább...

Ettől ezek a történetek még a kultúránk részei, a cancel culture, avagy a szándék, hogy ezeknek még az emlékét is tüntessük el, mintha sosem léteztek volna, pedig nettó hülyeség.

És akkor egy kis mellékszál, analógiás célzattal: A rendszerváltás környékén, errefelé, Káeurópában divatos volt a szobordöntés, úgy is, mint a múlttal való leszámolás szimbolikus gesztusa. Pedig a múltat végképp eltörölni nem lehet, nem leszámolni kell vele, hanem elszámolni, hogy aztán beszámolhassunk róla. Ezért a sok rossz emlékű, ideologikus (de ettől még néha esztétikailag jelentős) szobrot és emlékművet nem ledönteni, felrobbantani kell, hanem berakni például egy szoborparkba. Mementóul, és egyúttal kiemelve az eredeti kontextusukból, és ezáltal megfosztva eredeti jelentésüktől Mert ott már nem arról szólnak, amiért az eredeti helyükön felállították őket, mondhatni hatástalanított bombák. Mellékszál vége.

Amit Dinlage művész úr szeretne, az viszont pont cancel culture, az eltörlés kultúrája, és nem hinném, hogy ettől menne előrébb a világ. A Mein Kampf is újra megjelent pár éve németül, kritikai kiadásban persze, pont azért, hogy meglegyen a kortárs nézőpont nyújtotta kontextus. És hát ahhoz képest a Hófehérke tényleg gyerekmese...

Kivagyi kamu

Gattyán György (eposzi jelzője szerint: "a pornómilliárdos") elsőre jelentéktelennek tűnő kamupártot alapított bele hazai közéletbe, és a választásokon is indulni akar. Ez nyilván sikerülni fog neki, hisz van az a pénze, és ahogy most kinéz, a Nemzeti Együttcsinálás Izélése is mögötte áll, az árnyékban persze, ahogy azt már megszokhattuk. Nevezett György mondjuk hangsúlyozza, kiemeli valamint aláhúzza, hogy ő aztán akkor a kormányváltást akar, hogy maga esik bele, csak épp ezt nem hisszük el neki. Nem feltétlenül azért, mert aki e lángoktól ölelt geopolitikai realitásban politikusnak áll, az ab ovo hazudik, hanem mert baljóslatú jelek gyülekezenk az égen, és ezek pont erre mutatnak. (Pár érdekes jel a 444-en olvasható.)

Meg hát az van, hogy a mai Agyarországon az milliárdoskodhat sikeres üzletemberként, aki legalább is nem áll messze a felcsúti döbrögi önkényétől, mert aki igen, az a födle lesz lökve, de nagyon dulván. G1Gy persze az első milliárdját még valóban a webkamera előtt pénzért maszturbáló, meztelen nőkön kereste, de azóta már van neki egy középsúlyos cégbirodalma, lábon kihordott magánegyeteme, és akkora egója, hogy lelóg a térképről. Ehhez meg ugye pontosan kell tudni, kinek és mikor jár a százalék, nem feltétlen azért, hogy közbeszerzéseken gazdagodhasson tovább, mint a kollégák, hanem hogy egyáltalán hagyják élni, és harácsolni, a megfelelő hűbérurak. A magánegyeteme például véletlenül épp a Tiborcz (na ja,a First Lady mintájára a First Husband) tulajdonába került bankkal fog szorosan együttműködni, biztos azért, hogy a NER-kompatibilitás gyanújának árnyéka se merülhessen fel.

De ezek még csak a szikár, maffiasztikus tények,amik az átlag választópolgárt nemigen érdeklik, de valami is igaz abból, hogy a stílus maga az ember,akkor azért a normális többség nem fog erre az alakra szavazni:

444.hu

Mert most őszintén, miről árulkodik ez a kép, amit maga tett közzé önnönmagáról? Így első ránézésre főleg kivagyiságról, egy kaliforniai droghálózat fejének stílusában elővezetett tömény hencegés ez, hogy nézzétek parasztok, nekem annyira jól megy, amennyire nektek összesen nem fog soha. Ne csak sikeres vagyok, és kibaszott gazdag, de félek megmutatni sem! (Na ez a pont, ahol nekem hiányzik valami félkilós aranylánc, platina kereszttel, esetleg jobbról és balról egy-egy kétméteres, ruhásszekrény-alkatú, sötét öltönyös gorilla, csak hogy mindenki tudja, ki a király.)

Szóval ha valaki minimálisan is komolyan gondolja, hogy valóban pozícióért megy a választásokon, és nem pusztán azért, hogy szavazatokat halásszon el mások elől, akkor parizert eszik a konyhában, disznót vág, pálinkázik, biciklivel jár  városban, és gondosan titkolja hány medence is van a magas kerítések mögé bújó, szerény kis kastélya kertjében. A többiek, akikről azért tudható, hogy komolyan gondolják, legalább is így csinálják. De ez a faszit fent, pont úgy néz ki, ahogy szólítják, kiköpött pornómilliárdos.

És ha már pornó, akkor nyugodtan le lehet írni, hogy ő az a fasz, akivel a dicsőséges nagyurak verik a csalánt.

Nem engedek

Senkit se közel, senkit se távol, de főleg nem engedek a 48-ból! Ha már épp ennyi éve születtem ma, vagy hogy is kell ezt kifejezni a mondással. Negyvennyolc éves lettem én, nem nagy meglepetés e tény, ajándékkal nem lepem meg magam, sem egész népemet középiskolás fokon.

Na, most már túl vagyok azon, hogy kétszer annyi idős vagyok naptárilag, mint fejben, egy bohém huszonéves egy kissé megkeseredett középkorú pasas testében, hát remek, mit ne mondjak. Bírom, mikor a fészbukon sorban mindenki boldog születésnapot kíván, de hát boldogtalan, ez van, a boldogság az olyan, ami különösen szar filmekben van a tévében.

A reális jókívánság az lenne, hogy "legyen majd 58. is!", néha úgy érzem, lassan az élet a legnagyobb teljesítmény, amit fel tudok mutatni.

De ennyit a nyavalygásról, a rólam, meg a minden.

Mert az például vicces volt, ahogy tegnap késő este beszélgettem egy ausztrál illetőségű ismerőssel (akivel persze sosem fogunk találkozni élőben, ez igazi netes ismeretség, a közös ízlés nyomán), és valahogy felmerült ez a börzdéj (borzdéj?) téma. Melbourne és köztünk tíz óra az időeltolódás, úgyhogy mikor mondtam, hogy nekem holnap lesz a születésnapom, visszakérdezett, hogy 25-én? Mondom nem, 24-én. Erre azt reagálta, hogy de hát huszonnegyedike van, nem? Na ja sweetheart, nálatok, de nálunk, hozzátok képest még tegnap van, ez itt a greenwichi idő plusz egy óra, ti meg a plusz tizenegy.

Ez egyébként olyankor vicces, hogy mikor ott delet mutat az óra, az illető meg épp túl vagy korai ebéden, azaz inkább brunch-on, és nem érti, hogy én miért vagyok kissé nyűgös, itthon, hajnali kettőkor. De ennyit az időzónákról, a lényeg, hogy van ahol tegnap volt a születésnapom. Fateromé meg ma van, pedig holnap lesz majd az a ma, ami a valaminek a tegnapja, fene se érti már ezt.

Ez vagyok, asszem a Regent's Parkban, pár éve. 

Nos, azóta sem lettem szebb, sőt!

Nem mellesleg január 24 tényleg jeles nap, még annak ellenére is, hogy én ugye, hát nem. De azt régóta tudom, hogy 1458-ban ezen a napon választottak királlyá bizonyos Hunyadi Mátyást, aki állítólag elég híres, und népmesei alak, és korabeli nőcsábász celeb.

Valamint - a nem orwelli értelemben vett - 1984-ben ekkor mutatta be az Apple, az első McIntosh-t.

És hát velem egy napon, bár nem egy évben nyilván, született Nagy Frigyes porosz király (Aki sem Nagy Péternek, sem Nagy Katalinnak nem volt rokona, úgy tűnik, a Nagy akkoriban nem családnév volt még...), meg mondjuk Németh Miklós, aki neve ellenére magyar miniszterelnök volt.

Ehhez képest én már nem hab vagyok a tortán, hanem a maradék hab, ami benne marad a habzsákban, és kidobták a cukrászok. De hát gyakorló cukorbetegként, mit is tehettek volna velem?

Ismerősen rémtelen

Ha az ember nem tud aludni éjszaka, akkor már nézzen horrort. Legalább. No nem azért, hogy frászt kapjon, ha egyedül, a sötét lakásban furcsa kaparászásokat hall (ezt csak azt jelenti, hogy a teknős sem tud aludni, bár ő a tévében csak rajzfilmeket néz), hanem mert ilyenkor kell az igazi trash-filmeket fogyasztani, amik annyira rosszak, hogy az már szórakoztató. A legszarabb filmek között pedig - szubjektív megítélésem szerint - erősen felülreprezentált a horror/thriller műfaj, úgyhogy efféle érdemes keresgélni álmatlanság esetén.

A Slender Man - Az ismeretlen rém című izére, khm... mozgóképre is úgy találtam rá, hogy első helyen állt valami „az elmúlt évtized legrosszabb filmjei“ listán. Papíron ez valami misztikus horror, és nem holmi házilagos kézikamera-rángatás, hanem a Sony Pictures projektje még 2018-ból. De a stúdiónál már akkor is érezték, hogy ez valami különösen ótvar lett, eredetileg nem is akarták moziba engedni, de az amúgy tök ismeretlen alkotók végül kikönyörögték, hogy mégis. Kár volt, ez tipikusan egy eleve DVD-re vagy streamingre szánt alsópolcos vacak, de oda is csak azért kerülhetne, mert ha már költöttek rá, legalább valamennyit hozzon vissza a pénzből.

Slender Man amúgy valami internetes mémnek indult, egy különösen buta fórumon, és a netes történetekre jellemző módon hamar elterjedt ez a magas, hosszú kezű és lábú, valamint arctalan figura, aki/ami embereket ragad el, ha megidézik. Vagy nem, de senki sem tudja mi alapján lesz ez vagy az. Na ja, attól misztikus egy ilyen kitalált karakter, hogy nincs története, semmit sem tudni róla, vagyis a kitalálójának minimálisan sem kell megerőltetnie magát. És ez pont így van ebben a filmben is.

mafab.hu

Cselekmény ugyanis gyakorlatilag nincs, buta tekintetű (természetesen jenki) tinicsajok olvasnak róla a neten, aztán megidézik, egyikük eltűnik, aztán a többiek is, és a végére mind meghalnak. De túl késő, túl későn, mert addigra már elraboltak másfél órát az ember életéből. Na jó, valójában kevesebbet, mert egyrészt azért időnként belepörgettem, másrészt meg néha őszintén lehetett röhögni a végtelenül sablonos, de óvódás szintű, és rém komoly fejjel előadott párbeszédeken, meg a béna vizuális effekteken. A tinicsajok ugyanis folyamatosan kamerarángást hallucinálnak nagyon béna CGI-kel, mondjuk ettől én is kiborulnék már középtávon.

A képek alatt amúgy folyamatosan szól valami misztikus nyikorgással kísért sejtelmes prüntyögés, amitől különösen idegesítővé válik az egész. Az viszont tényleg megint csak szórakoztató, ahogy a tanítani valóan béna „színészek“ megpróbálnak érzelmeket kimutatni, de az annyiban merül ki, hogy vagy riadtnak szánt tekintettel bambulnak a semmibe, vagy bőgnek. Utóbbihoz nyilván rengeteg műkönny és/vagy vöröshagyma kellett, hogy aztán némi grimaszolással előadhassák, hogy ők itt most bizony nagyon be vannak szarva. Ami igazából szintén vicces.

Szóval az egész összességében nem volt annyira viccesen szar, mint vártam, de viszont a történetnélküliségével és a sablonos látványvilágával volt annyira unalmas, hogy azért utána tudjak aludni is egy kicsit. Mondjuk erre valami politikai beszélgetős műsor alkalmasabb lett volna, a trash-élmény sokszor ott is adott, de egyrészt azokon már rég nem tudok felröhögni, ellenben viszont felhúzom magam, amitől meg végképp nem lenne alvás.

Redvás őrlőbendő

A hvg-n jött szembe egy kínzó kérdés, hogy ugyanis mit tehetünk, hogy ne árasszanak el a nedves törlőkendők? (Tényleg, folyók ezek, hogy áradnak? Vagy csak hogy ne?) Hát, nem tudom ez miért ekkora ügy, használjunk szárazat. Vagy papírzsepit. Vagy vécépapírt, de a legjobb a teszkós vagy aldis akciós újság, az legalább ingyenes. Én például, emlékeim szerint, sosem vettem nedves törlőkendőt, bár a kilencvenes évekre csak hézagosan emlékszem. Használni is csak néhányszor használtam, ha épp ingyen osztogatták valahol, de ez tipikusan az a terméke a fogyasztói társadalomnak, ami kurva felesleges, az emberiség több ezer évet vészelt át nedvedző törlőkenők (mirelit pizza, szeletel kenyér, online pornó, elektromos gitár vagy karácsonyfadíszek) nélkül, azt' mégis itt vagyunk. Igaz a szuperzöldek szerint már nem sokáig, mert a szívószálak és a légiközlekedés együttese már nemsoká hazavágja az ökoszisztémát, csak hogy okuljanak belőle a csótányok, akik majd öröklik a Földet.

De nem érzem igazából a problémát, egy magamfajta cinikus bunkó nagyjából leszarja, mi lesz a környezettel, ha már az se nagyon izgatja, hogy mi lesz vele. Az emberiség talán megérett a pusztulásra, az ökoszisztéma meg szépen túlél minket, és helyreállítja magát. Mi ebben olyan megrázó? Millió számra haltak már ki fajok, pedig nem használtak nedves törlőkendőt, mi azokkal csak rágyorsítunk kissé, és még az is lehet, hogy nem rögtön a csótányok jönnek utánunk, hanem előbb nekiveselkedik a mesterséges intelligenciák gépi evolúciója, ami sikeresebb is lehet, hisz nekik nem kell törlőkendő, sajtburger vagy pornó (arghh... bébi, dobd le a burkolatodat, hadd lássam a processzorod!), a csótányokat meg nem fogják kiirtani, hisz ők nem undorodnak majd tőlük, azok meg nem esznek szilíciumot. Egyelőre.

De a fentebb belinkelt cikk alákommentelői azért addig is élnek vicces felvetésekkel törlőkendő-fronton. Van aki felveti, hogy túrázás közben, az erdőben azért praktikus seggtörlésre, mire a másik közli, hogy ő sokat túrázik, de még sosem szart erdőben. Amire a revans az, hogy ja, de még biztos nem találkozott medvével.

Más szerint a nedves popsitörlővel (nem értem, mit becézgeti ama testtájunkat) remekül lehet ablakot tisztítani. De ki szarik az ablakra, kérdem én. Az oké hogy erdőben még néhányan, na de ablakra?

Amúgy például az EU (Ezek Ugyanazok) már betiltotta a műanyag evőeszközöket meg szívószálakat, igazából simán be lehetne tiltani a nedves törlőkendőket is, párhuzamosan mondjuk az egyszer használatos vécépapírral, a romantikus vígjátékokkal és a politikai demagógiával. És akkor, miközben a jenkik már megdöglöttek mind, mi itt, Eurázsia kényelmesebb végében, majd csak kétszáz évvel később haladunk bele a kihalásba. Az aztán remek lesz, kár hogy már nem fogom látni.

A következő lépcsőfok, a robotcsótány. Ohne törlőkendő! (hir6.hu)

Szabály professzor, és a nem szándékolt bokaficam

Hallgattam a minap egy online rádióműsort (hát ja, rádiót mint olyat, nem hallgatok), ahol a mindenféle nyelvtani logikátlanságokat listázták, meg a tipikus nyelvi hibákat. Igazából nem bírom az efféle nyelvtan-nácizmust, tudniillik a nyelv az nem egy szótár plusz egy szabálykönyv, hanem alapvetően egy struktúra, egy logikai szerkezet, amit aztán kitöltünk szavakkal és mondatokkal, a szabályok nem kőbe vésett (gránitszilárdságú, you know) törvények, hanem a struktúrához alkalmazkodó, azzal változó sorvezetők.

És akkor innen jutott eszembe egy múlt századi élmény. Volt az a rövid intermezzo az éltemben, mikor magyar szakos is voltam, tényleg nem tartott sokáig, az első félév végén leraktam a vizsgáimat, alapvetően tök jó eredménnyel, aztán leadtam a szakot. Mert utáltam akik és ahogy tanítanak ottan, de a nyelvi bokaficamnak három olyan példája is szembejött rövid magyaros karrierem alatt, amikre máig emlékszem.

Az első kettő két nyelvésztől származik. Mindketten tanszékvezető professzorok voltak, csak az egyikük e lapvetően értelmes fazon, a másik meg egy öntelt hólyag. Az elsőtől származott az a bon mot, valami előadásán, hogy "akkor ezt most inter fogom pretálni". Nyilván viccelt, mert mindenki majd elaludt már a teremben, és gondolom gondolta, hogy ettől a fejünk majd fel lesz kapva.

A második, a hólyag, meg egyszer azt  találta mondani, valami cirkalmas és közepesen értelmetlen mondatszörnyeget felböfenntése után, hogy "de nem akarok itt terminus technikusokkal dobálózni". Vagyis hogy nem akar szakkifejezésekkel villogni, de ezt is egy latin szakkifejezéssel bírta kimondani, vagyis előállította a tökéletes öncáfoló kijelentést. És láthatóan, érezhetően nem viccnek szánta, mert nyilvánvalóan fel sem tűnt neki, mi is röppent ki fogai kerítésén.

A harmadik pedig egy magyar szakos évfolyamtárs volt (első év, első félév, szóval ahogy én, ő is épp akkor jött valami lepukkant szakközépből), aki valami szeminárium után előadta, hogy márpedig ő jól megtanulta, a -ni végződés az a főnévi igenév (azaz infinitívusz, de nem akarok itt terminus...) jele, ami ni-re végződik az főnévi igenév, és pont. Enni, inni, aludni, dugni, mondtam én, ez oké, de mi van azzal, hogy mondjuk kölni, néni, zokni? Kicsit elgondolkodott, és azt mondotta, hogy hát ja, igazából azok is. Elvégre a szabály az szabály, ő meg tudja a szabályt, ezek meg biztos igékből származtatott főnevek, szóval vehetjük őket főnévi igenévnek. Na, itt lett vége a beszélgetésnek.

Mert a nyelvtani szabályok sokszor inkább leíró, mint normatív jellegűek. A nyelv az, ahogy az emberek beszélnek, és nem az ami a nyelvtankönyvekben van. Péda: én azt mondanám "lehet, hogy indulni kellene", de ma már az az általános, hogy "lehet indulni kellene". Nekem kissé sérti a fülem, még mindig, de egyre inkább ez norma, a nyelvet nem az Akadémia vonatkozó intézetében csinálják, hanem a buszon, a kocsmában, a vásárcsarnokban.

Szóval nem ér nyelvtan-nácinak lenni, de ér röhögni,  kifacsart szerkezeteken, a nem szándékolt bakikon.

Na ennyit mára az okoskodásból, a következő posztban majd megint írok valami trágár-vicceset, kitekerve a nyelvet, naná.

Hüje kirájság

Most már jó ideje nem telik el nap András herceges hír nélkül, igazából unalmas is, pont mint a Való Világ 42, és műfajilag se nagyon más. Azt már egyszer írtam, hogy a brit királyi család a világ legnézettebb valóságsója, ami egyébként minimum elvárás velük szemben, hisz egyúttal a világ legdrágább ilyen műsora.

És lassan színvonalban is utoléri a tőrőlmetszett trash-realityket, hisz egy ideje már a megcsalás, válás, egymás baszogatása mellett a gyerekkori traumák és a nemi erőszak is terítékre került, utóbbi némi pedofil és maximálisan kurvázós, emberkereskedelmes felhanggal. András herceg pont ezekben utazik, mint az uralgó királynéni kedvenc, és mint kiderült, mélységesen elkényeztetett fiacskája, aki egy hisztis farok, és a szobalányokkal üvöltözik, ha nem jó sorrendben helyezik el az ágyán a korábbi feleségétől megörökölt plüssmackó-gyűjteményét.

Ráadásul ezt a királyi műsor már nem csak a bulvárlapokban zajlik, hanem az az alapvetően lojalista rojalista szeriőz sajtóban is, ami már azért igazi szintlépést jelen. (Most képzeljük el, ha nálunk a Magyar Nemzet vagy az Élet és Irodalom rendszeresen szemlézné VV Faszpörgető viselt dolgait. Arra amúgy ott az origó, de ők nem mértékadóak, semmilyen értelemben, hisz politikai propagandával átitatott bulvármocsok-termelőként, aa hazai sajtó egyik legbűzösebb trágyadombján kapirgál.)

És remek elemzéseket lehet olvasni, hogy ezeknek a másod- meg harmadszülötteknek milyen nehéz is a sorsa, mert az elsőszülöttek, a Károly körút meg a Vilmoskörte előtt legalább világos életcél áll, miszerint egyszer ők trónra lépnek, ha csak a királynéni nem él 150 évig, amire most van esély. De a többieknek nincs életcéljuk, csak éldegélnek kurva nagy kastélyokban, fogadásokra járnak szmokingban, és állami ünnepekre díszegyenruhában, sofőrök, testőrök és lakájok ugrálják körül őket, hát komolyan, a szívnek meg kell szakadnia eme szörnyű sors láttán. Aranykalitka bazmeg, aranykalitka, miközben a hajléktalanok tök szabadon élnek, oda mennek ahová akarnak, azon az ingyenkonyhán esznek, ahol a legjobb a sült krumpli, és nem kell foglalkozniuk az udvari etikettel. Sem.

És akkor nem lehet csodálkozni ha a Henrik herceg (ha másik Vilmos, akkor őt nem fogom Harryzni, az ember legyen következetes) részegen partizik nácinak öltözve, később meg szarik a Buckigham-palotára,  az András nagybátyja pedig fiatalkorú lányokat erőszakol meg és egy legendásan kínos interjúban mutatja meg ország-világnak, hogy érzelmileg egy óvodás érettségével bír.

Úgyhogy már arról találgatnak, hogy a herceg bácsi magával rántja-e a monarchiát? Szerintem nem, pedig jó lenne, és igény az volna rá, mert a közhiedelemmel ellentétben a briteknél is vannak köztársaságpártiak, bár lehet hogy még nem többségben. De igazából az egész monarchiára kurva felesleges, nagyjából annyi szüksége van rá a világnak, mint parkolóőrnek a művészettörténet diplomára. Tényleg csak arra jók, hogy a bulvárlapoknak legyen miről írniuk, de ha nem lennének, egy kicsivel több csöcs, kokós popsztár és verekedős sorozatszínész hézagmentesen kitöltené a nyomukban támadó űrt. Amúgy egy munkáspárti képviselő (most tényleg nem jut eszembe a neve) egyszer azt nyilatkozta, hogy nem az a kérdés, megszűnik-e a monarchia, csak az, hogy mikor, de ő még szeretné megélni.

Addig jár a korsó kútra, míg bele nem esik. Vagy míg rá nem jön, hogy füle van, de lába nincs.

Ben Jennings - theguardian.com

Nyers gyomorforgatás, avagy a testhorrorok támadása

Imádom az olyan kommenteket, amikor egy-egy filmről leírja a felháborodott nézőből kiszakadó önjelölt kritikus, hogy úristen, ez micsoda egy beteg szar. A Titán című, khm... műalkotás kapcsán ezt sokan leírták, miként azt is, hogy például a Cannes-i fesztiválbemutatóról többen kimenekültek, akik meg maradtak, azok közül volt aki elhányta magát, szóval nyilvánvaló volt, hogy ezt nekem látnom kell. Pláne mert a rendező, Julia Docournau már a Nyers című opuszával is kiakasztotta a mélyen felháborítandó publikumot, ahol az eredetileg vegetáriánus állatorvos-hallgató kap rá végül az emberhúsra.

És a Titán esetében erre még rátesz egy lapáttal, itt szinte minden előfordul, mit az ember nem bírna elképzelni filmvásznon, nagyon beteg pornóoldalakon esetleg, de hogy fesztiválokon vetítsenek ilyesmit moziban, háát...

Van a főszereplőnk, Alexia, akinek egy - amúgy általa okozott - gyerekkori autóbaleset nyomán egy titánium lemezt ültetnek a koponyájába (innen a cím), é talán ettől kezd el fiatal felnőttként különös vonzalmakat táplálni. Amúgy leszbikus, de az egyik jelenetben konkrétan egy autóval szexel (hiába no, legalább részben ő a fémváz az élő szöveten), sőt teherbe is esik(!) tőle, de rövid úton elkövet egy önabortuszt, csak a biztonság kedvéért. Sikertelenül. Egyébként abból él, hogy autó- meg hajóbemutatókon erotikus táncnak nevezett seggrázásokat követ el, mellette, mintegy hobbiként pedig sorozatgyilkos, különös kegyetlenséggel persze. És ez még csak az első huszonöt perc.

filminvazio.hu

Mert a sztori igazából ott kezdődik, mikor menekülnie kell a rendőrség elől, ezért identitást vált, és fiúnak adja ki magát. Méghozzá egy pasas tíz éve eltűnt fiának, és így aztán egy új apát is szervez magának, az amúgy is utált eredeti helyett. Aki valószínűleg sejti, hogy nem a fiát kapja vissza, viszont nagyjából szarik rá, mert végre talál valakit, aki hasonlóan sérült és kívülálló mint ő, és aki végre elfogadja. És kettejük sajátos viszonya a film igazi története.

Mert a fiúként élő lánynak már nincs is akkora kedve gyilkolni, viszont beáll a választott fater mell tűzoltónak, így aztán inkább életeket ment. Másokét persze, ha már a sajátját nem tudja.

Ami meg a sztori többi rézét illeti, azokban nem érdemes logikát keresni, például hogy nem csinálnak a csajnál/srácnál DNS-tesztet, hogy a rendőrök sem kérdezik meg, mégis hol volt tíz évig, és mi az a látványos seb a fején, miként az sem érdemes firtatni, hogy hogy eshet valaki teherbe egy autótól? Aminek következtében aztán a melle nem tejet kezd termelni, hanem olajat, később meg megszül valami gépállatot, de legalább a néző megkönnyebbülésére belehal. Csak hogy a film második felére is maradjon abszurd avagy megbotránkoztató testhorror. Mert nagyjából ezt a műfaji megjelölést aggatták a Titánra, miközben - csak hogy okoskodjak - ez egy súlyos, egzisztencialista dráma. Csak ezt néha elfedi az épp akkor öncélúvá váló vérben és gépolajban tocsogás, de ettől még súlya van a kérdéseknek, amiket feszeget. Identitásról, traumákról.

puliwood.hu

A főszereplő Agathe Rousselle-nek meg ez első filmszerepe, merthogy nem színésznő, de ide valahogy passzol, mert tud tragikusan nézni, a szövege meg összesen pár mondat az egész filmben. Ő amúgy igazából fotós meg modell, meg Instagram-jelenség (a rendező is ott bukkant rá), és kopaszra nyírt fejjel tényleg inkább néz ki fiúnak, kivéve azt a számos jelenetet, mikor épp meztelen. Így hát romantikus vígjátékban biztos nem fogjuk látni.

Ja, és tavaly Cannes-ban megkapta az Arany Pálmát, avagy a fődíjat, ami a zsűri bátorságára vall, meg arra, hogy erős a gyomruk.

Csapataink harcban ülnek

Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek már megint elgurult a gyógyszere. Vagy pont hogy nem gurult el, viszont vodkát ivott rá, és ettől  még a legendás szíjjártópéteri butaság-kvócienst is túlszárnyalta.

Olyat szólt ugyanis ez derék Putyin-csicska, hogy a fal adta a másikat. Felvetette ugyanis, hogy Oroszország (azaz Valgyimir Vlagyimirovics, mer' ott is így mennek a dolgok) azt szeretné, ha a volt "szocialista" országokból kivonnák a NATO-csapatokat.

Ő konkrétan Romániát és Bulgáriát említette, de persze mi, vagy Csehország vagy a lengyelek is ebbe a kategóriába tartoznak. És hát lavrov elvtárs (innentől csupa kisbetűvel) mintha nem akarná észrevenni, hogy amit mond, az egy abszurd baromság, mert:

- Oroszországnak mégis mi a fasz köze van a NATO belső működéséhez, leszámítva a nagy löttyös birodalmi sértettséget, hogy van itt egy adag ország, akiket a rendszerváltásokig gyakorlatilag csatlósként tartottak, de azok már több mint harminc éve ledobták a moszkvai pórázt.

- Mivel az említett országok NATO-tagok, a saját hadseregeik is NATO-csapatok, vagyis vagy fel kellene számolniuk a saját hadseregüket, és ilyet azért normális ország nem tesz, vagy kilépni a Észak-Atlanti Szövetségből, amit szintén nem. 

- Nyilván Moszkvában nem lenne ellenükre, ha hirtelen nem lennének hadseregeink, és nem lenne mögöttünk a komplett katonai szövetség, de ez nekünk viszont rossz lenne, mert láttuk mi történt a Krím-félszigeten nemrég, és hogy már megint az ukrán határnál gyülekeznek a dicstelen, de még láthatóan vörös hadsereg csapatai.

Egyébként '89 nyarán a felcsúti - saját gyártású mitológiája szerint - gyakorlatilag egymaga zavarta haza az akkor még szovjeteket (akik addigra persze nagyrészt már kivonultak), azóta meg a volt KGB-ügynök, wannabe diktátorhoz járkál audienciára, legközelebb pont a jövő hónapban. Hogy mért van neki dolga a cári udvarban az persze nagy kérdés, de lehet hogy addig tolta a Brüsszel elleni szabadságharc retorikáját, hogy lassan maga is elhiszi. Egyszerűen már nem lát ki a maga és udvartartása (régi nevén: kormány und frakció) véleménybuborékjából. Meg hát posztszovjet (türkmén, kazah, belarusz, miazmás) diktátorokkal haverkodni azért is, mert szerinte a szabadság az, ha minden úgy van, ahogy ő akarja. Ha meg nem pont úgy, az már diktatúra, úgyhogy neki Putyin a szabadság, az Unió meg a szörnyű elnyomás, az autonómia eltiprója. (Igen ez a tipikus eset, mikor sokáig teker, hogy felvegyék a klubban, aztán egy darabig még viselkedik is, de amikor jön a kapuzárási dackorszak, már simán a szalon közepére szarik, a perzsaszőnyegre. )

És hát lavrov elvtárs ezt nézi be zeitgeist-nak, meg ugye a gyógyszerek, és akkor ő onnan gyakorlatilag  föl akarja oszlatni a NATO-t, legalább is a mai formájában. Mert az 1997 előtti állapotokat szeretné vissza, franc se tudja miért. Talán mert akkor még 25 évvel fiatalabb volt ő, a vezére, meg a vodka ára, és Borisz Jelcin volt a cárevics, akit szintén jól ismert a szovjet kommunista pártból.

Görcsök

Pontosabban A Görcsök, azaz The Cramps, úgy mint ébresztő zene a reggeli kávé mellé. Nincs jobb egy hideg téli reggelen, pláne mert a zenekar Kaliforniában alakult. Alapvetően punknak könyvelték el őket (aha, így kerültek a látókörömbe), de ők a ramonesi értelemben voltak punkok, azaz alapvetően egyszerű rockabillyt játszottak, csak épp egy drótkefe stílusában, vagy hangulatában. Mindegy, ebből a képzavarból már úgysem mások ki. 

És hát a Ramoneshez hasonlóan ők is a CBGB (ami egy New York-i klub volt a hetvenes évektől) nevével fémjelzett, mondjuk hogy zenei mozgalomhoz tartoztak, úgy művészileg, mintalapvető nonkonformizmusukkal. Ami persze abban a szubkultúrában épp hogy konform volt, de hát ettől volt ez egy szubkultúra.

1976-tól 2009-ig léteztek, ami azért egy ilyen bandánál már tekintélyes időtáv. A két alapító Eric Purkhiser és Kristy Wallace, előbbi énekesként kántálta a szövegeket, utóbbi meg tupírozott hajjal kezelte a gitárokat, aztán a többiek rendszeresen cserélődtek körülöttük. A zenekarnak 209-ben az énekes halálával lett vége, de addig is csináltak lemezeket, bár egy zenekarnál azért ez nem szokatlan, mondjuk egy focicsapatnál már az lenne.

Híresek voltak arról, hogy különösen hülye művészneveket választottak maguknak (Eric pl. Lux Interior néven futott, pedig esetében indokoltabb lett volna az Extravagant Exterior, Kristy meg simán Poison Ivy volt a Batman-ből), meg hogy a minimalista daráláshoz gyakran írtak vagy nagyon sötét, vagy kifejezetten érzelmes szövegeket.

És akkor korai, megy kési felvétel, 1980-ból, illetve 2006-ból. Én ma ezekre keltem, mert bár csináltam kávét, de még most is várom, hogy ihatóra hűljön.

Két horror egy délután?

Nem dehogy, csak egy horror, a másik az valami egész más, de érdekes, hogy ugyanabból a zsánerből, illetve annak a klasszikus kliséiből talán nem is lehetne két egymástól távolabb eső mozgóképet összerakni.

Történt ugyanis, hogy megtekintettem a Hotel Transsylvania negyedik, és szerencsére utolsó részét. Az első kettő még nagyjából szórakoztató volt, a harmadikat már untam, ezt meg teljesen felesleges volt elkészíteni. A sztori béna, a grafika kidolgozatlan, igazából gyurmafilmnek jobban nézne ki, ha már eleve olyanok a szereplők, mintha gyurmából lennének, még szerencse, hogy a látvány legalább nem pixeles. Plusz, hogy elég rövid is a cucc, na ja, nem moziforgalmazásra szánták, ez eleve az Amazon streamingjére került csak fel. (Meg az animátorok nagyjából home office-ban rakták össze a karanténban, és hát e, ami meg is látszik rajta)

Egyébként a sztori valami olyasmi, hogy Johnny, a végtelenül idegesítő, idétlen egyik főszereplő szörnnyé változik, Drakula,  Frankenstein szörnye vagy egy múmia viszont emberré, és akkor innentől az a küldetés, hogy mindenki változzon vissza. És hát vannak benne poénok, kábé háromszor fel is röhögtem, de egy vígjátéktól ez kevés, miközben meg a sok feleslegesen érzelmeskedő szöveg, hisz a kvázi-gyurmafiguráknak nincs komolyan vehető személyiségük. Egyszer elment szódával (izé,gulyáslevessel, ebéd közben), de azóta már töröltem is, mert én aztán nem nézem meg újra

digitalspy.com

---o---

A másik film pedig az Éjszaka a házban című 2020-as mondjuk hogy horror volt, ami persze nem egy unalmas, patakvéres, hentelés, hanem egy jól felépített kamaradráma, persze kísértetházzal, hullákkal, sötét titkokkal a múltból, ahogy azt kell. Így aztán az a furcsa helyzet áll elő, hogy külön-külön mindent láttunk már, minden elemét a sztorinak, de így egybe mégis eredeti bír lenni.

A történet szerint a lassan középkorúságba hajló kisvárosi tanárnőnek öngyilkos lesz a férje, ő meg megpróbálja feldolgozni, az esténként elfogyasztott üveg konyakkal, valamint kevés sikerrel. Mert ugye jönnek a a néhai sötét kis titkai, először csak idegen, de a feleségére feltűnően hasonlító nőket ábrázoló fényképekkel,  a pasas labirintusok iránti furcsa vonzalmával, egy konkrét vudubabával, aztán a könyvesboltos csajjal, akit konkrétan fojtogatott is, mikor az asszony nem volt otthon. És a nézőnek esélye sincs megfejteni, hogy akkor most tényleg egy konkrét szellem kísért, esetleg egy kísértet szellemeskedik, a csaj simán megzakkant, és most hogy ráiszik, már csak a saját tudatalattiját látja kivetülni, vagy hogy akkor a férj tényleg pszichopata gyilkos volt, aki a bé nejére hajazó nőkre vadászott, és aztán egy tiszta pillanatában az öngyilkosságba menekült. 

Szerintem amúgy ez a megfejtés, esetleg hogy a nő akart öngyilkos lenni, és ehhez kellett kivetítenie a rá vadászó szellemet. Aki amúgy lehet hogy nem is az egykori társ, hanem valami túlvilági izé, csak a férj alakjában, mert ez nem az a mozi, ahol véres-szutymákos trutymók támadnak az űrből, vagy egy másik dimenzióból. És ez a túlvilági izé, mondjuk entitás sugdosott a pasi fülébe, hogy igazán, de tényleg nyírja már ki az asszonyt, de azt meg nem akarta, úgyhogy elkezdett a feleségére hasonlító nőket felhajtani. De itt pont az a jó, hogy többféle megfejtés is lehet...

port.hu

Szóval ez egy horror-klisékkel is operáló krimi-dráma, némi megőrülés-történettel fűszerezve, és tényleg nem lehetett nem nézni. Nagyon jó tempóba adagolja az újabb fordulatokat, csepegteti az információkat, és mutatja be a főhősnő szétesését. Amúgy a sztori nagy része a főszereplő Rebecca Hall arcán játszódik le, aki igazán nagyot ment ezzel a filmmel. Már csak miatta is érdemes volt megnézni, mert ami itt az atmoszféra, azt nagy részben ő teremti meg, tényleg remekül.

A vége egy kicsit sablonos és összecsapott, de hát nehéz ma ennél sokkal eredetibbnek lenni a műfajban.