Gyerekkoromban valahogy mindig azzal riogattak az iskolai tanarak, hogy ha nem tanulok elég jól, majd valami jó szar szakmám lesz, például cipőfelsőrész-készítő. Én ennek nekirökönyödtem meg, mert odáig azt hittem, hogy vannak helyek, gyárak, üzemek, termőföldek, fóliasátrak, ahol a cipők előállnak (attól függően persze, hogy gyártják vagy termesztik őket, ez nem volt tiszta, csak annyit tudtam, hogy a tarhonyát biztos termesztik), de úgy egyben.
Aztán kiderült, hogy talán biztos valahol külön gyártják a talpát meg a felső részét, sőt még a fűzőt is, ami eleve három üzem, és akkor van egy negyedik, ahol ezeket összeszerelik. Szóval hogy szomorú dolog lehet cipőfelsőrész-készítőnek lenni, azaz csak készíti, készíti a felsőket (sőt lehet, hogy csak részben), de ha egész cipőt akar látni, le kell néznie a lábára.
Ez valahogy azzal analóg, mikor az ember elutazik valami híres és igen dús városba, és nem tud annyi múzeumot végigdúlni, meg annyi étterembe beülni (bárban lerészegedni), hogy azt mondhassa: ja, én ismerem a helyet. Láttam. az egészet. Mint mikor Barcelonában első este elhagytam az útikönyvem, aztán kószáltam csak a városban benne, de egyszer csak, egy sarkon befordulva feltűnt a Sagrada Familia, egyszer meg egy másik sarok után a Picasso múzeum. Vagy Londonban az Abbey Road után az Alexandra's Place. Asszem így hívják, de utólag a gugli is csak az Alexandra Palace nevű szórakoztatóipari izét adja ki, pedig amire én gondolok, az egy közepesen lepukkan, egykor futurisztikusnak szánt lakótelep-féle. De legalább meglett.
Nyilván lenéztem a lábamra. Az meg vitt, jófelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése