Írtam a hétvégén egy hosszabb cikket az áltudományokról, az áltudományosságról, és hát rém okosnak akartam látszani, ami amúgy vagyok is. (És amit a legjobban szeretek magamban, az a szerénység, ugyebár.) Volt ott minden, Wittgensteintől Karl Popperig, még Kant is, tudatfilozófia és falszifikáció -elmélet, szociálpszichológia és kritikai elmélet, és rém elégedett voltam magammal, mikor befejeztem.
Aztán mikor tegnap este elolvastam, csak hogy kijavítsam az elütéseket, meg a tisztán véletlenül benne maradt egy-két sutább megfogalmazást, rájöttem, hogy az eleje még jó, a vége is eléggé, de a kettő között egy kalap szar. Oké, én értettem mit akartam elmondani, de ez egy rendes, tudományos ismeretterjesztő cuccnak készült, ám gyanús lett, hogy egy laikus olvasónak ez csak valami zavaros hablaty.
Úgyhogy arra gondoltam, hogy innentől két esélyem van. Vagy ma reggel/délelőtt megpróbálom kicsit (nagyon) érthetőbbé átírni, vagy hagyom a francba ahogy van, legfeljebb azt mondja majd az átlag olvasó, hogy ez biztos valami kurva okos, és felettébb tudományos szöveg, hisz nem értek belőle egy kukkot sem. Márpedig ez fontos indikátora az okoskodó tudományoskodásnak.
Aztán ma reggel némileg keserű szájízzel (cukor nélkül iszom a kávét) nekiültem hogy átírjam, de ahogy olvastam, úgy találtam, nem is olyan vacak ez. Úgyhogy csak néhány bekezdésbe nyúltam bele, és már tetszett is. (Ez egyébként gyakori, hogy csak aludni kell rá egyet.)
Ettől még persze egyáltalán nem biztos, hogy más is értékelni fogja, de legfeljebb majd meghúzza a szerkesztő, mondjuk a felére, és már fel sem tűnik senkinek... Milyen rohadt okos vagyok, legfeljebb néha érthetetlen.
Pont ennyire éreztem magam érthetőnek tegnap...
Jackson Pollock: Number 18 (guggenheim.org)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése