Egyszer régen, valamikor régesen, mikor még volt kutyám, szóváltásba keveredtem egy nénivel. Aki valami spárból vagy honnan, de hazafelé, azt mondta, hogy a kutya rámordult, és hogy én kérjek bocsánatot azonnal.
Fasza, egy paranoid android néne, meg a világ legbarátságosabb kutyája (egy hatszoros anyuka, de már inkább nagymama labrador-jellegű), akit a környékbeli játszótéren a kiscsajok felválva akartak sétáltatni, kicsit, csak mert akoora jófej.
És jön a néne, és üvölt velem, hogy fel fog jelenteni! Mondtam, hogy remek, tegye meg, valahogy ki kell szűrni a pszichopatákat, nagyot fogok majd röhögni a feljelentésén. Mire ő, hogy de rám küldi a hadsereget!
OK, részemről tisztelem más pszichopátiáját, csak ne sérelmemre, ha kérhetném.
Vonatkozó néni így aztán annyira volt fontos, vagy érdekes, hogy uralta a pillanatot, de csak azt. És ez az egész arról jutott eszembe, hogy de viszont hiányzik a kutyám. Judit biztos tudna mesélni kecsékről, vagy Petra németjuhászokról. Ilyen ez a popszakma...
Jut eszembe, Petra róla is tudna...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése