Félelem az esőtől?

Nyilván nem, hisz igazából leginkább senki sem fél az esőtől, általában én sem, épp ezért a Fear Of Rain című 2021-es film magyarul Rain világa. Tekintettel arra, hogy az Eső a főszereplő csaj nem indián neve, hanem a tényleges, aki viszont középiskolás, és kívülálló. Nem szándékosan, csak arról van szó, hogy skizofrénnek ugyan még kezdő, mondhatni amatőr, de szétcsúszott személyisége paranoid oldala már elég jól fejlett. 

Úgyhogy amikor kiszúrja, hogy a szomszédjukban lakó, karórépa-szerű irodalomtanárnője feltehetően elrabolt egy kislányt (akit nyilván a padláson tart, ilyenkor valahogy senkinek sem jut eszébe, hogy egy háznak pincéje is lehet), senki nem hisz neki, ahogy az ilyen szabvány pszichorror-thrillerekben már rendesen lenni szok. Azért fatert átrángatja a nénihez, körül is néz a padláson, de csak próbababákat talál, ami persze csak neki gyanús, de ugye ő meg - ha már barátai nincsenek - jegyben jár a paranoiával.

De közben lesz neki egy barátja, először amolyan kvázi-pasija, aztán nagyjából igazából is, de azt meg az anyja nem hiszi el, hogy a csávó valódi, és nem csak maga mellé hallucinálja.

slantmagazine.com

Valami ilyesmi a műegész alaphelyzete, és innen azért sejthetők a fordulatok. Mivel úgysem érdekel senkit, sőt, még engem is csak mérsékelten, nyugodtan leírom a nagyon is kiszámítható  fordulatot: a csaj persze hogy hallucinál, csakhogy a pasija igazi, a szomszéd tanárnő tényleg elrabolta a kislányt (és ja, a pincében ketreceli, szadisztikus jelleggel), a vele mindig kritikus anyja viszont három éve halott, na őt haluzza maga mellé, nyilván hiányérzeti neurózis okán. (Ilyen neurózis persze biztos nincs, de én meg ezt hallucinálom, csak hogy okosnak érzzem magam, miközben.)

A Rain világa egy sablonos, kiszámítható, és szükségtelenül hepiendbe torkolló film (a végén csak beállítják a gyógyszerezését, innentől meg önként hallucinál, ha akar), de pont az fajta, amit ha elkezdek nézni, már nem bírom abbahagyni, és nem, ez nem kíváncsiság, inkább afféle kényszeresség. Hogy filmet csak árvíz, vulkánkitörés vagy közeli barát hirtelen halála esetén hagynék félbe. De a harmadik esetben néhány részvétposzt után azért valószínűleg letolnám a hátralévő negyven percet, az első kettőben meg attól függ, felér ez az ár az első emeltig, illetve mennyire van közel a vulkán?

Ez a mániákus nézés általában azért jól sül el, mert igyekszem olyan filmeket válogatni, amik talán elég jók lesznek, vagy épp annyira szarok, hogy meglegyen a trash-élmény, az "annyira rossz, hogy az már jó" lendülete. A közepes darabok viszont gyilkolnak, elvesztegetek velük másfél-két órát az életemből, és közben unom az egészet, csak nem hagyhatom abba, mert, mittudomén, kitör egy vulkán valahol. (Ja, ez a kényszeres része.) 

És ez a film bizony közepes, egyáltalán nem rossz, miközben egy kicsit sem jó. A színészek rendben vannak, a rendezés, a látvány korrekt, a hangulata egészen eltalált, csak nem visz sehová, a kliséken túl. De legalább - terápiás jelleggel - kiírhatom magamból mindezt, hogy azért ne legyen teljesen elvesztegetett az az egy óra meg negyven perc.