Az egészség ellenszere

Persze, hogy filmcím (eredetiben: A Cure for Wellness), mi más lenne? Amiben van egy szanatórium, valahol magasan a svejci Alpokban, ami kívülről olyan mint Drakula gróf várkastélya egy komolyabb renoválás után, belülről meg egy hideg-rideg kórház, sivár mint az élet, és érzéketlen, mint a szomszédban lakó matektanár. Ide fut be főhősünk Lockhart, a fiatal jenki New Yorkból, foglalkozására nézve valami befektetési bankár és/vagy tőzsdecápa, hogy hazavigye a főnökét. Aki kissé megcsömörlött a világtól, és elvonult (elvitték?) a kúrálóközpontba, hogy majd a hidroterápiától jól lesz. Ja, mert itt az a lényeg, hogy a szanatórium első látásra is pszichopata főizgató orvosa annyit tud az egész anatómiáról, hogy az emberi test nagyobbik része víz, így mindent a hegy gyomrában megképződő helyi forrásvízzel kezel.

Azt már az elején lehet tudni, hogy a csávó nem fog sikerrel járni, nem viszi haza a főnököt, sőt gyanús, hogy ő maga sem nagyon megy már innen sehová. Ez a nem kicsit lázálomszerű intézet nem az a hely, ahonnan csak úgy elmennek az emberek, és tényleg. Azt a szociálpszichológiából már tudjuk, hogy a kórház (miként a kolostor, a laktanya vagy a börtön) egy totális intézmény, ami a bentlakók teljességére formál igényt, és erre a műintézményre ez különösen igaz. Ez börtön, bármit mond Pszichoigazgató Úr. Ráadásul egy sötét múlttal, vérfertőzéssel, furcsa emberkísérletekkel terhelt börtön, ami máig fenntartja nemtelen hagyományait. Agymosás, lelki terror, nemi erőszak, konkrét kínzás, van itt minden, ami az egészség ellenszere, az egyszeri nézőnek persze csak fokozatosan adagolva.

Lockhart meg maga is hamar bentlakó lesz, mikor egy autóbalesetből kifolyólag eltöri a lábát, és egy kórteremben találja megát, amit nem csak a begipszelt lába miatt nem élvez.  Leginkább szorong vagy felháborodik, a kettő közötti átvezetésként meg mélán néz, de néha-néha azért úgy működik, mint egy ember, ami a többi karakterre viszont egyáltalán nem jellemző. (Misztikus, igen misztikus!) És találkozik egy fura lánnyal, hisz egy ilyen műegészbe mindig kell egy fura lány, aki láthatóan csak részben evilági, de főleg a fejében lévő (begyógyszerezett) valóságában él. Hannah fura dallamokat dúdol maga elé, nem létező halakat etet és nem is emlékszik rá, mióta van a várkastélyban, de huszonévesen mindenképp kilóg a ráncos arcok és csüggedt testek kórusából.

vulture.com

Ő a női főszereplő, akit nomen est omen alapon Mia Goth (Mia Gypsy Mello da Silva Goth) alakít, aki nem tehet róla, de eleve annyira jellegzetes feje van, hogy egy átlag vacak horrorfilmeben vagy kegyetlenül lemészárolják nagy ártatlanságában, vagy ő mészárolja le kegyetlenül a többi szereplőt, nyilván kislányos naivitással. Ő vagy áldozat vagy sorozatgyilkos, esetében nem érezni a középút lehetőségét. Egyébként inkább az utóbbi, tekintettel például az X című rettentésre, vagy előzményére a Pearl című opuszra.

Különösebben nagy csavar  sztoriban nincs, pontosabban semmi, amire ne lehetne számítani az előzmények alapján, eléggé egy sínen halad a cselekmény. A pusztulásba, nyilván. Látványorgia van, hangulatilag nyomasztás, meg jellem hiányában a jellemfejlődést nélkülöző főszereplők. Ha a film nem lenne ennyire színtelen, nyomasztó és lenne benne némi alig érthető abszurd humor, az egész lehetne egy Wes Anderson-féle mozi. (Leszámítva az utolsó húsz-huszonöt percet, az nettó horror.) Ám ezt Gore Verbinski rendezte, aki korábban A kört, meg a Karib-tengeres, kalózos filmeket.  Tőle mondjuk semmi sem idegen, megrendez ő bármit, és nem is rosszul, csak ettől meg pont felismerhető stílusa nincs, ami meg Andersonnak nagyon is.

Összességében nézhető darab, egyszer biztos, egyelőre le se törlöm, lehetek még olyan hangulatban, hogy bele akarok nézni. A majdnem két  és fél órát azért nem vállalom be még egyszer.