Jajj szegény fejelemnek, valami szörnyű tévedés okán megnéztem a Forrest Gump című mozi-izét. Na jó, filmet, végül is az, csak nagyon nem jó. Pedig mikor '94-ben bemutatták, meglehetősen tetszett, sőt pár nappal később megnéztem még egyszer, de mentségemre szolgáljon, hogy húsz éves voltam, szombathelyi főiskolás, és még nem volt net, de tévé sem a kollégiumi szobánkban. Viszont minden hétköznap eset volt mozi a fősulin, amolyan tematikus művészmozi, bár az ilyen bemutatókat az ember a Savariában nézte, az volt a "rendes" mozi.
Utólag nehéz összerakni, mi a fene tetszett benne egykor, mert most, hogy kábé húsz év után újranéztem (amúgy véletlenül, pont kezdődött valamelyik filmcsatornán), nem láttam mást, mint egy hosszú, unalmas, erőltetetett, szentimentális giccset. Leöntve a jobbára felesleges (és idegesítő) érzelmeskedés szirupjával, az abszurdot alulról épp csak karcoló történet keretei között. (Bár legalább ennek még - ellentétben a jelen szuperhős-szarságaival - legalább volt értelmezhető dramaturgiája.) Csak épp azonosulhatatlanok a karakterek, a főszereplő fogyatékos, bár legalább nem nagyon idegesítő, a haverjai szerzetten lelki sérültek, a szerelme meg simán csak egy kallódó ribancoid, akit csak a halálos betegség lök végül Tom Hanks karjaiba, hogy a film végén még egyszer lesújthasson a Nagy Nyálas Giccs-cunami. Nagyjából a vietnami veterán Dan hadnagy az egyetlen hús-vér figura, persze csak térdtől felfelé, ha a többit már elvitte az ellenséges nehéztüzérség.
Oké, ez egy mese, de annak is rémes. A klasszikus mesékben azért van bőven horror, itt meg mindenki ágyban párnák közt, senkit nem nyel le egyben a farkas, nem mérgez meg a gonosz mostoha, és esik száz évre kómába, hanem bölcsen, fél szemmel már a nirvánára tekintve, üdvözült mosollyal hal meg, hogy a végére azért szép élete volt. A valóság ezzel szemben az, hogy az emberek jelentős része roncsként, méltatlan körülmények közt, valami rideg kórteremben szenved ki, a megvilágosodás esélye nélkül. És egy mese talán csak akkor működik jól, ha azért reflektál a való világra, és nem ragad le annál, hogy szimplán teremt egy rózsaszín álvalóságot. Pedig a Forrest Gump épp ezt teszi, ennyiben pedig egy centivel sem jobb, mint az Én kicsi pónim, vagy egy jehovista propagandakiadvány, ahol a csodálatos zöld ligetekben heverész egymás mellett az oroszlán meg az őzike, miközben még csak nem is egy kontinensen élnek.
És most akkor az van, hogy vagy a film öregedett rosszul, vagy én. De tartok tőle, hogy miközben nincs itt semmi látnivaló, nincs itt semmi vagy-vagy sem, csak egy nagy és.
(Bár lehet, hogy én tűrhetőbben öregszem, legalább is szeretem ezzel áltatni magam.)
Egy kicsivel nézhetőbb verzió... (familyguy.fandom.com)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése