Az úgy volt, hogy egy darabig nem megyek hajnali négyre dolgozni, sőt egy hétig egyáltalán nem megyek dolgozni. Ez kábé egy órával a mai munkaidő vége előttig volt így, aztán érkezett a főnöki kérdés, ami persze burkolt utasítás/kérés, hogy tudnék-e tudni holnap is hajnali kettőkor kelve, három után a frissítő fagyban sétálni egyet, hogy utána fél egyig pakolásszak a hűtőházban benne. Persze, hogy tudnék. Nem szeretnék, de ettől még képes vagyok rá, mint annyi minden másra.
Nem szeretem például a romantikus komédiákat, a cérnametéltet, a bolti fagyasztott péksütiket, az emberek nagy részét és az összes rovarokat, de együtt tudok létezni velük., egy közös valóságban, a lényeg annyi, hogy ne kelljen túl gyakran reagálnom rájuk.
És mivel a szorongáson túl alapvetően a kényszerességben gyökerezik a neurózisom (egyébként mindenki neurotikus, csak különböző módon és mértékben, nekem ez jutott), azaz szeretem előre tervezni, legalább a következő pár napot (messzebbre meg már rég nem tekintek), egy ilyen hirtelen műsorváltozás szétcseszi a hangulatomat, az életérzésemet vagy a valamimet, amivel eléggé képes vagyok létezni a valóság nevű szánalmasságban.
Úgyhogy egyfelől tele van a hócipőm, másfelől meg legalább nem kell kitalálnom, mikor keljek, ehhez képest mikor feküdjek le, vagy hagyjam-e reggelre a fürdést. (Az utóbbira a válasz nem, ha éjjel kettőkor beleülök a melegvízbe, jó eséllyel bele is alszom, és akkor oda a renomém, hogy egy nagyjából megbízható fazon vagyok.
Pedig én igyekszem, persze nem szívből, kötelességből csupán, meg mert úgy egyszerűbb, hisz javarészt békén hagynak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése